FormaVilág című sorozatunk legújabb részében, Kolumbia nagykövetségével együttműködésben, Iván Delgado R. kolumbiai építész vezet végig minket az ország építészetének sokszínű világán. A prehispán kultúrák örökségétől a gyarmati barokk városokon át a modern és kortárs irányzatokig tárul fel Kolumbia építészetének gazdag története, amely egyszerre őrzi múltját és nyit utat a jövő felé.
Kolumbia építészete a kulturális sokféleség kifejeződése, mely a különböző történelmi korszakait is áthatja. Történelmét az egyes társadalmi, politikai és természeti körülmények alakították, a különféle külső hatások ellenére is megformálva az ország saját nyelvezetét. Ezen hatásokkal szemben a kolumbiai építészet körültekintően építette be a helyi sajátosságokat, a kontextushoz és a nemzeti értékekben osztozó közösséghez szorosan kötődő választ eredményezve.
Ebben az írásban Kolumbia építészetének fontos történelmi pillanatain haladunk végig, megnézzük, milyen tényezők befolyásolták azokat, megemlítünk építészirodákat és jeles tervezőket, reprezentatív műalkotásokat és közelmúltbeli projekteket, amelyek akár a jövő irányzatait is meghatározhatják.
Általánosságban elmondható, hogy Kolumbia építészetének történelme négy nagy korszakra tagolódik: prehispán, gyarmati, köztársaságbeli és modern korszak.
Ezen időszakok nem egyértelműen különülnek el egymástól, hanem fokozatosan és észrevétlenül körvonalazódó formák, technikák és jelentések egymásra épülése által alakultak ki, mely során a múlt tipológiái vagy archetípusai a későbbi kifejezésmódokban is tovább élnek, különösen a népi kultúrában.
A spanyolok előtt
A 16. századot megelőző prehispán korszakot, amelynek végét a spanyol hódítók érkezése definiálta, az őslakos népek szemléletéhez és életmódjához szorosan kapcsolódó formák határozták meg.
A tairona, zenú, muisca és quimbaya kultúrák komplex építési módszereket alakítottak ki, amelyek a természetes környezethez igazodtak.
Bár sok építményük nem állta ki az idő próbáját, mivel nem tartós, könnyen omlásnak induló anyagból készültek, mégis kiemelkedőek az olyan alkotások, mint a Sierra Nevada de Santa Martában található elveszett város maradványai, amelyek a területről alkotott fejlett tudásukról, a környezet megóvásáról és a letelepedésül választott domborzat mesteri értelmezéséről árulkodnak, igényes teraszrendezéssel, melyeket különleges technikát igénylő, kőből kidolgozott, gyönyörű lépcsőkkel határoltak. Ezzel kapcsolatban a neves kolumbiai építész, Alberto Saldarriaga Roa, El territorio como el lugar de la arquitectura című cikkében azt írja, hogy
Kolumbiában a prehispán építészet az Andok régió és a karibi síkság jó részét elfoglalta, ahol olyan jelentős építészeti maradványok találhatók, mint például Tumaco, San Agustín, Tierradentro, Pueblito és Ciudad Perdida.
Ezek a formák még mindig inspirációt jelentenek a régió kortárs építészeinek.
A gyarmati korszak
A gyarmati korszak a spanyolok 16. századi érkezésével kezdődik. Ezen időszak három évszázada alatt kialakultak a latin-amerikai városokra jellemző városmodellek, amelyek a következőkből állnak:
központi tér, templom, városháza és más fontos épületek, amelyeket spanyol mintát követve, sakktáblaszerűen épülettömbökbe és négyzáthálós utcarendszer köré rendeztek.
A Latin-Amerikában jellegzetes városi forma, különes a főtér prototípusa Gran Canaria fővárosa, Las Palmas. Mivel a Kanári-szigetek évszázadokon keresztül szolgált megállóként az anyaország és a gyarmatok között, a spanyol és a latin-amerikai kultúra mind építészet, mind gasztronómia és nyelvhasználat terén izgalmasan keveredik itt. – Szerk.
Ekkoriban megerősödött a vallási építészet, amely a mai napig uralj a városképeket. Az ilyen épületek számos számos stílusban, többek között a reneszánsz, barokk és mudéjar stílusokban is megtalálhatóak, a helyi alapanyagokkal újraértelmezve. Kolumbiában Cartagena, Popayán, Tunja, Mompox és más városok még mindig gazdag örökséget őriznek ebből a korszakból, kúriák, kolostorok, katedrálisok és erődök formájában.
Az előtérrel, belső udvarokkal, erkélyekkel és körfolyosókkal rendelkező gyarmati kúriák továbbra is referenciaként szolgálnak a hagyományos lakásépítészetben, valamint az intézmények építészetében.
Latin-amerikai klasszicizmus: a köztársasági időszak
Az 1819-ben elért függetlenség a köztársasági időszak kezdetét jelentette, amelyet a megszerzett szabadságra reflektáló sajátos kifejezési mód és egy új nemzeti identitás keresése jellemzett.
A „neoclásico”, vagyis a klasszicista építészet lett a hivatalos stílus, különösen a francia előképek hatására.
Ebben az időszakban az ország modernizálására törekedve az infrastruktúrális munkák kerültek előtérbe. A szimmetrikus homlokzatok, az oromfalak és az oszlopcsarnokok az új köztársasági rend jelképeivé váltak. A korszak köztársasági és klasszicista építészetének ikonikus példája az ország fővárosának történelmi központjában, a Plaza de Bolívar egyik oldalán található Nemzeti Kapitólium, amelyet Thomas Reed dán építész a kolumbiai parlament székháza számára tervezett. Építése 1848-ban kezdődött és 80 évvel később fejeződött be.
Urbanisztikai fejlődés: a 20. század
A 19. század végén és a 20. század elején a historizáló, vagyis történelmi formákat felelevenítő kifejezésmódok uralták az építészeti nyelvezetet, új stílusokat integrálva. Ugyanekkor viszont a főbb városok iparosodására és a felgyorsult urbanizációs folyamataira válaszul a várostervezési kezdeményezések is teret nyertek. Ez idő alatt létrejöttek az első kolumbiai építészeti iskolák, melyeket kezdetben európai, illetve külföldön képzett kolumbiai építészek irányítottak.
Ezek az építészek azért érkeztek az országba, hogy tanácsot adjanak a kormánynak, hiszen nyilvánvaló volt a szakemberhiány.
Az úttörők közül érdemes kiemelni Leopoldo Rother német építészt, aki az elnökség közvetlen kérésére megvalósította a Nemzeti Egyetem új városrendezési projektjét. A diákok és tanárok számára olyan helyet kívánt ezzel teremteni, ahol egészséges, boldog és tisztességes életet élhetnek. Az elképzelés merész volt. Az Egyesült Államokon kívül kevés egyetem rendelkezett a világon egyetemi kampusszal.
Rother oktatóként és épülettervezőként is beilleszkedett Kolumbia életébe, nyomot hagyva a fent említett, a képeken is látható projekteken.
Más európai építészek közül, akik oktatási tevékenységükkel és munkáikkal befolyásolták a modern elveket, említésre méltóak többek között az olasz Pietro Cantini és Bruno Violi. Érdemes kiemelni az osztrák Karl Brunner jelenlétét is, aki 1934 és 1939 között olyan új sémát épített be a várostervezésbe, amelyek a mai napig felismerhetőek az ország fővárosának sugárútjain, körútjain és közterületein.
Ezért nevezik őt úgy, mint a férfi, aki megváltoztatta Bogotá arcát.
Ezidő alatt, 1934-ben megalakult a Kolumbiai Építészek Társasága (Sociedad Colombiana de Arquitectos – SCA), amelynek a kormány tanácsadó testületeként fő célja a szakemberek összefogása, az etikus munkavégzés biztosítása, valamint a tanulmányok és kutatások előmozdítása volt. A testület részt vett továbbá a nemzet építésében és a szakemberek közvetítésében.
A köztársasági időszak az 1930-as években keresztezte a modern korszakot, ami gyökeres átalakulást hozott a kolumbiai építészetbe.
A nemzetközi avantgárd és az európai modern mozgalom ihlette kolumbiai építészet az új anyagok és technológiák – például vasbeton – alkalmazását, valamint az akkori társadalmi igényeknek megfelelő funkcionalista megközelítést vette át.
Ez az időszak egybeesett a modern várostervezés fellendülésével is, amelyben már az 50-es évek elején új városmodellek, új vállalati épületek megjelenése, valamint a bogotai Centro Urbano Antonio Nariño mintájára tervezett lakóépületek, óriási lakótömbök és a városi szövetbe integrált közterek kerültek előtérbe.
Kolumbia délnyugati részén a modern tipológiájú nemzetközi avantgárd mozgalmak jelenlétét példázza Borrero, Zamorano és Giovanelli irodájának munkássága, a Cali városában található Club Campestre és a Belmonte épületeiben megjelenve.
Az 1960-as években a kormány a szociális lakásproblémára megoldást keresve létrehozta a Területi Hitelintézetet (Instituto de Crédito Territorial), amelyből nagy projekteket segítettek elő. A városok peremén azonban nem lehetett megfékezni a spontán növekedést, amelyet a későbbiekben más alternatívákkal igyekeztek kezelni. A Központi Jelzálogbank (Banco Central Hipotecario) létrehozása lehetővé tette a modern lakástípusok népszerűsítését a közepes és magas jövedelműek számára, ami olyan típusteremtő alkotásnak adott helyet, mint például a az 1960-as években, Bogotában épült Torres del Parque lakópark.
Az épületegyüttes a szoborszerű monumentalitást a tégla újszerű használatával és az épületek közötti terek nyitott átjárhatóságával egyesíti.
A lakópark a Plaza de Toros de Santamaria, vagyis a bikaviadal aréna már meglévő anatómiájára érzékeny várostervezéssel készült, tiszteletben tartva a főváros keleti dombvidékét. A komplexumot Rogelio Salmona (1927-2007), Kolumbia és Latin-Amerika egyik legnevesebb építésze tervezte.
Rogelio Salmona a prehispán és a gyarmati építészet elemeinek beépítésével, a közvetlen környezettel folytatott párbeszédével a cartagenai, 17. századi Manzanillo-erődben található Casa de Huéspedes Ilustres de Colombia projektjében
az építészetet hídként kezeli múlt és jelen, hagyomány és modernitás, víz és föld, árnyék és fény között.
Ezzel a művel kapcsolatban German Téllez építészetkritikus így fogalmaz: „Nem volna túlzás nyomatékosítani, hogy bizonyos módon Salmonát egész munkássága erre a projektre készíti fel, hiszen másképp nem lenne megmagyarázható az a tapasztalat és világosság, amellyel kiválaszt, elvet és válogat a ház végső kinézetének elérése során. A hozzáértés, amelyet mindez bizonyít, csak hosszas és kemény gyakorlás eredménye lehet, amely a lényeget, a határozott gesztusokat, a megkonstruált forma alapvető poétikáját keresi, és nem csupán egy-egy véletlenszerű inspiráció pillanata.”
A korszak egy másik lényeges példaképe Germán Samper (1924–2019) építész, akinek racionalista munkássága mély nyomot hagyott a kolumbiai városokban. Samper olyan ikonikus projekteket tervezett, mint az Avianca-ház és az Arany Múzeum Bogotában, a Coltejer-ház Medellínben és a CAM Caliban.
Ezek a több mint 50 éve épült házak olyan helyi modernizmust tükröznek, amely képes volt ötvözni a technikai hatékonyságot, a funkcionalitást, az erőforrásokkal való takarékoskodást és a helyi formai kifejezésmódot.
Kiemelendő a Coltejer-ház, mely tűre hasonlító formájával Antioquia üzleti dinamizmusának reprezentatív ikonjává vált. Samper tanárként, íróként, politikusként, tervezőként és utazó rajzolóként részt vett a méltó lakhatás fejlesztéséhez kapcsolódó fontos városi projektekben is, amelyen keresztül a közterek fáradhatatlan védelmezőjeként mutatkozott be. Szót emelt a szociális lakások sűrűségének ellenőrzése mellett is, melyen keresztül mindig az egészséges életminőség keresésére buzdított. Ezt saját projektjeivel, például a Ciudadela Colsubsido lakónegyeddel jól példázta.
Az utóbbi években a kolumbiai kormány az építészeten keresztül arra törekedett, hogy felhívja a figyelmet a környezetvédelemre és kiemelje Kolumbia biológiai sokszínűségét. Ezt tükrözi a Tropikárium 2021-es megépítése is a bogotai botanikus kertben.
A projekt hat, körbe rendezett, kupolás üvegházból áll, amelyek Kolumbia ökoszisztémájának gazdagságát mutatják be.
Az alkotás 19 hektáros zöldterületen terül el, és azt szemlélteti, mennyire sérülékeny a természet és milyen fontos vigyáznunk rá.
Az elmúlt évtizedekben a globalizáció részben elhomályosította a stilisztikai határokat, megnehezítve a tisztán kolumbiai vonások azonosítását a kortárs építészetben. Születtek azonban olyan példák, amelyek újraértelmezik a múltat és a területre jellemző építészetet. Példa erre az Espacio Colectivo építésziroda munkája, amely a 2024-es Kolumbiai Építészeti és Urbanisztikai Biennálé családi ház kategóriájának győztese.
A Valle del Caucaban, Ginebra vidékies részén található Casa Franco a hagyományos építési technikák és helyi anyagok használatának köszönhetően párbeszédet folytat a természetes környezettel és az hacienda-típusú házakra jellemző gyarmati hagyományokkal.
Kortárs kifejezésmódja nem rejti el történelmi gyökereit, ezáltal válik a nemzeti építészet jövőjének jelentős példájává. Ezen a munkán kívül sok más fiatal építésziroda is kutatja saját irányait, amely a tektonikát, a kézművességet, a fenntarthatóságot és a közterületek lakossági hozzáférhetőségét helyezik előtérbe.
Az utóbbi években műemlékekre szakosodott építészirodák dolgoztak az épületek városi és vidéki építészeti örökségének helyreállításán és megóvásán.
Beavatkozásaikkal újra felragyogtatták az ország történelmi gazdagságát és kulturális sokszínűségét tükröző, a közösség, az identitás és az emlékezet értékeit megörökítő alkotásokat, melyek az új funkciónak hála megfelelnek a mai szükségleteinknek és ismét tekintélyt sugároznak.
Ily módon az elhagyott vagy használaton kívüli épületek új funkciót tölthettek be, ami elengedhetetlen fennmaradásukhoz.
A történelem során a kolumbiai építészet képes volt befogadni és saját arcára formálni a különféle hatásokat. Olyan valódi megoldásokat teremtett, amelyek válaszolnak a különböző társadalmi és környezeti igényekre.
Tayrona teraszos rendszereitől kezdve Rogelio Salmona téglából alkotott komplexumáig, Cartagena, Mompox és Popayán gyarmati lakókomplexumaitól Valle del Cauca kortárs vidéki házaiig,
a kolumbiai építészetet az identitás, az egyensúly és a szépség folyamatos keresése jellemzi.
Kolumbia építészete termékeny tere a kísérletezésnek, a kutatásnak és az is marad, hiszen tiszteletben tartja az emlékezetet és a fenntarthatóságot, olyan építészetet kínálva, amely bár nyitott a globális trendekre, mégis kitűnik a környezetre való érzékenységével, valamint a kulturális örökség iránti elkötelezettségével.
A FormaVilág sorozat korábbi része itt olvasható:
Ahol a természet, a funkcionalitás és a jövő találkozik: Svédország
Kövesd a FormaVilág sorozatunkat!
