Köztudottnak mondható, hogy Latinovits Zoltán, a „színészkirály” nem rendelkezett hivatásos színészi végzettséggel, viszont 1956-ban vörös diplomával, azaz magasan átlag feletti eredménnyel végzett a Budapesti Műszaki Egyetem építészmérnök karán. Az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet több mint százhúsz rajzot őriz az egyetemista Latinovits Zoltántól. A közönség a HAP Galéria 2011-es kiállításon is találkozhatott Latinovits egyetemi munkáival, amelyek között balatoni nyaraló, vitorlásklub, Erzsébet téri mozi és irodaház, és egy látó-hegyi étterem terveit is bemutatták. Ezek az alkotások is azt bizonyították, a magyar színház- és filmművészet ikonikus alakjára valószínűleg építészként is nagy karrier várt volna.
Latinovits erről a kettős, színész-építész identitásról a következőképpen vallott:
„Építészmérnök voltam, és nem azért hagytam ott a hivatásnak érzett pályámat, mert rossz építész voltam. Hanem mert a színészi hivatástudat erősebben dolgozott bennem.”
„Mindig is színész szerettem volna lenni. De amikor nem sikerült bejutnom a Színművészeti Főiskolára, építkezésen kezdtem dolgozni. Az ottani kollektíva azután lehetővé tette számomra, hogy továbbtanuljak és építész legyek, de végül is hű maradtam az első szerelemhez.”
„Köszönöm, hogy összehozhattam magamban az építészt a színésszel, az integráló fantáziát az emberi egyszereggyel.”
Ez utóbbi vallomás különösen is érdekes. Nemcsak azért, mert Latinovits színészi pályája során később is szívesen festett, készített grafitrajzokat, illetve amikor élettársával, Ruttkai Éva színésznővel közös otthonba költöztek, maga is részt vett a rózsadombi ház tervezésében. Sokkal inkább arról van szó, hogy Latinovits színészet- és színházfelfogását valóban mélyen áthatotta az építészet világából hozott mérnöki, integrációs gondolkodás. Ezt bizonyítandó, egy kis játékkal készültünk.
Ködszurkáló
1966-ban az Új Írás című irodalmi, művészeti és kritikai folyóiratban jelent meg Latinovits Zoltán „Ködszurkáló” (Bűn-böngészde és tüskemozaik a színház felelősségéről) című írása, amely, ahogy arra a cím is utal, a korabeli színházi gyakorlat részletes bemutatását és kritikáját tartalmazta. Emellett azonban artikuláltan megfogalmazódik benne Latinovits színházművészeti ars poétikája is. Építész szemüveggel olvasva még érdekesebb az élmény, hiszen a színházról elmondottak tulajdonképpen egy érdekes és korszerű építészetelméleti esszének is beillenek. Ahhoz, hogy ez látható legyen, végrehajtottunk egy kísérletet.
Az alábbiakban a „Ködszurkáló” esszé részletei olvashatók átalakított formában. Egyrészt olvasást segítő közcímekkel láttuk el, de ami a játék lényege, a színházi kifejezéseket következetesen, a logikailag megfeleltethető építészeti fogalmakra cseréltük a következőképpen:
Rendező, színházi ember – építész, építészmérnök
Társulat – építésziroda
Előadás, tartalom, színpad – épület
Színház, rendezés – építészet
Színpadi játék – építés
Így hangzik tehát Latinovits Zoltán több mint 60 évvel ezelőtt papírra vetett építészetfilozófiája, ami olyan problémákat érint, mint az építészeti uniformizmus, az illeszkedés és a sajátosan magyar építészeti iskola létjogosultságának kérdése:
Az építész felelőssége
Ide torkollik minden probléma, itt a helyzet kulcsa: építészmérnök.
Csak konstruktív világnézet hozhat létre konstruktív épületet. (…) Konstrukció nélkül az épület szétesik, koordináta-rendszer nélkül elemeire bomlik fel a produkció.
a) Nyilvánvaló, hogy ez a konstruktív világnézet az emberre épül, annak mindhárom pólusára, az emberi teljességre, a szintézisre.
b) Elengedhetetlen feltétele ennek, hogy az építészmérnök élete ne elzárt, arisztokratikusan fellengzős, irodalmi legyen. Az építész köteles a társadalommal a legszervesebb kontaktusban élni.
c) Csak így lehet tisztában a tartalommal, melyet (…) kifejteni és közvetíteni óhajt.
d) Csak ez a szerves kontaktus, melyet életnek nevezünk (rosszabb kifejezéssel „az életbe való kimenetelnek”) —, csak ez teheti élővé, virágzóvá az épületet, az építészetet.
Miután ez az épület logikusan szüli a maga egyedi formáját, a másolás elképzelhetetlen, korszerűtlen, szervetlen, hamis, nem képes életet szülni, sem ábrázolni, sem kifejezni, következésképp üres látványossággá süllyeszti az építészetet, mely elvesztvén szerves harmóniáját a közönséggel: panoptikumlaboratórium levegőt áraszt.
Az uniformizmus és az illeszkedés
Itt kell megjegyezni egy rendkívül káros és felesleges akciót: a másolás, utánzás akcióját. Egyre-másra jelennek meg épületeinken a „táj-idegen” formai elemek. (…) Ez azért káros és felesleges, mert ezek a toldások, álcázások növelik a zavart. Többször elhangzott már különböző fórumokon, hogy csak azzal tudunk hatni a világban, ami a miénk: a mi valóságunkból, a mi életünkből szervesen kihajtó. Furcsa és életképtelen és groteszk is ugyebár (ál-groteszk), az a növény, amelynek gyökerei Németországba vagy Angliába nyúlnak, leveleit pedig a pesti aszfalton hajtja. (…) Itt lenne már az ideje, hogy az építészmérnök végre a saját fejével gondolkozzék, nem miként együgyű diák, a szomszédja kész gondolatát másolná dolgozatába!
Az emberarcú épület
Ha az épület nem képes ebbe a korszerű és életteli, várakozó emberi anyagba belevájni fogaskerekeit, ha nem tudja megtalálni a fogódzó életeket, ha nem tud együtt lélegezni, tehát nem él, nem érvel, nem bizonyít szenvedélyesen, korszerűtlen az épület és az építészet halott, akármilyen „modernnek” tetsző fogásokat alkalmaz. A fogások mindig gyanúsak, mert valamit helyettesítenek, valamit pótolnak, valamilyen igazságot elkendőznek. „Ha e forma nagyobb és erősebb a lényegnél, az utóbbi feltétlenül elvész a túlságosan kőre szabott forma redői között.
(…)
Minden művészet és alkotó tevékenység elveszti gyökerét, talaját, ha esetleges és keresett. - Innen van, hogy az épületek túlnyomó többségénél hiányzik a matematikus pontosság, amely azonos a zenei felépítéssel. Hiányzik a hangszerelés, ezáltal elvész az épület szenvedélyessége, magas bizonyító hatásfoka, így célját veszíti, elsekélyesedik — végül az élő organizmustól teljesen elidegenedik. Innen származik a (…) tévedések sora, az építészek nem ismerik eléggé az embert. Az embert, akit kifejezni, akit ábrázolni, akin keresztül és akinek dolgozunk. „Itt nem dresszúra kell, hanem érlelődés. Nem a vezényszó, hanem az eligazítás. Minden épületnek eleven, áramló életnek, virágzó frissességnek kell lennie, és ez nem sarjad ki katonai fegyelemből, hanem a kölcsönös megértésből, és a kölcsönös alkalmazkodásból.
A szeretet építészete
Innen az épületek analízisének hiánya (…), ahol arról kellene szó essék, „mit” építünk és „miért”. Sokkal később következik az a fázis, ami a „hogyan”-ra vonatkozik. A tartalommal manapság úgy nagyban foglalkoznak, „kiskereskedelmi” szinten. - Innen a kölcsönös megértés, alkalmazkodás, és legfőképpen a szeretet hiánya, amelyek nélkül nincs építésziroda, és ezért tűrhetetlenné válik az építészet belső élete. - Ezért veszítik el fokról fokra az építészirodák műhely- és céh jellegüket.
Ajánlom ezt a figyelmeztető idézetgyűjteményt azon kollégáimnak, akik „lelkük épületében” megőrizték az építészt és önmaguk emberségét.
A fenti kísérleti játék ötletét maga Latinovits Zoltán adta, azzal, ahogy az esszé bevezetőjében felvázolta a színház és az építészet, „az integráló fantázia és az emberi egyszeregy” közötti párhuzamokat és különbségeket:
„Minden munkának eredménye, a produktum, bárki számára lemérhető, felbecsülhető, értéke-értéktelensége meghatározható. (…) Rossznak ítéljük az építész munkáját, ha a ház összedűl. (Jóllehet az esztétikai teherpróbát kiállotta.)
Elismerem, hogy a tetszés egzaktan és matematikusan nehezen kifejezhető. Az előadás, a színházi munka eredménye nehezebben értékelhető. Látszólag a felelősség is minimálisra csökken. Mégis: a színház, az író, rendező és színész munkájának szintézise. Mesterség, munka és produktum. (A hivatást most nem említem.) Mégis: azok számára, akik az előadásokat létrehozzák, tisztázott fogalmakkal, matematikus pontossággal kell meghatározni, hogy mi a „rossz", hogy képessé váljanak a „jó” ezer válfajának megteremtésére.”
Felhasznált irodalom
A borítóképen Latinovits Zoltán „Középváros főtere” című látványterve látható. Kép: Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet
Latinovits Zoltán: Ködszurkáló (Bűn-böngészde és tüskemozaik a színház felelősségéről) 1966. 11. szám
Asszonyok, 1971 (27. évfolyam, 12. szám)
Latinovits Zoltán: Kedves Erika! (levél) Megjelent: Élet és irodalom, 1994., 38. évfolyam, 31. szám)
Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán otthonában, Ez a divat, 1973. 26. évfolyam, 12. szám
Akár építész is lehetett volna, Magyar Hírlap 2011. 44. évfolyam, 173. szám
