Magyarországon a magasházak és felhőkarcolók ügye mindig is megosztotta a polgárokat. Utánajártunk, honnan indultunk az felfelé építkezési láz és hogyan jutottunk el a MOL-toronnyal a mába.
Magyarország hagyományosan alacsony beépítésű, történelmi városaink utcáit-tereit is főként egy-két emeletes épületek szegélyezik, melyeket időnként egy-egy templomtorony tagol. A városegyesítés előtt, 1872-ben az épületek 69 százaléka volt földszintes, míg ugyanekkor ez az arány Berlinben 5, Párizsban 8, Bécsben 17 százalék volt. Budapest első négyemeletes épülete csupán 1864-ben készült el. A Gyertyánffy-ház a mai Deák tér és a Bajcsy-Zsilinszky úton állt, később az Anker Biztosító bérelte ki, helyén ma a társaság nevét viselő hatalmas, Alpár Ignác tervezte palota áll.
A két világháború között már szó szerint nagyra törő ambíciók jellemezték az építészeket. A norvég származású Gregensen Hugó hatalmas, art deco jellegű felhőkarcolót tervezett a mai Madách-házak helyére – Budapest városképe teljesen máshogy festene, ha a terv megvalósult volna.
Budapest, illetve Magyarország első „felhőkarcolóját” 1931-ben adták át. Az épület tulajdonképpen egy irredenta emlékmű, a szabadkai városházát is jegyző Komor Marcell és Jakab Dezső tervei szerint épült (valójában bővített) székházat egy 70 méter magas, kettős kereszttel, szobrokkal és magyaros pártázattal koronázott torony díszítette. Maga az intézmény is a népjólétet, ezzel közvetve a nemzeti célokat szolgálta, az 1927-ben, a Bethlen-kormány által alapított OTI (Országos Társadalombiztosítási Intézet) szervezte és fejlesztette az egészségügyi és szociális ellátást az országban. Az intézmény konzervatív volta ellenére a két háború közti modern magyar építészet egyik fő megrendelőjének és meghonosítójának számít, noha a székház visszafogottabb alkotás.
Száz eltűnt tetődísz, száz budapesti történet
Interjú Fecske Gábor Lászlóval
Az épület sajnos az akkor népszerű, viszont hosszú távon instabillá váló bauxitbetonból készült, ezért erre hivatkozva a hatvanas években visszabontották a tornyot. A felújított, de továbbra is csonka épületben ma kormányhivatal nyugdíjfolyósító intézete működik.
A második világháborút követően egy rövid későmodern közjátékot követően a szocreál lett a hivatalos stílus. A Szovjetunióban már a harmincas években óriási felhőkarcolók épültek, kimondva is versenyre kelve a kapitalisa Amerika hasonló épületeivel. Ekkor épültek a „hét nővérnek” nevezett toronyházak Moszkvában, majd az ötvenes években a „baráti országok” fővárosaiban is. A legnevezetesebb ezek közül a varsói Kultúrpalota, de még Prágának is jutott szocreál felhőkarcoló, igaz, nem túl magas, és a belvárostól viszonylag távol – bár bizonyos szögből fényképezve meghatározza a városképet.
Hazánkban egy valódi szocreál toronyház épült. Sokan elhaladnak előtte mindennap, de valószínűleg keveseknek tűnik fel, ugyanis meglehetősen alacsony toronyházról van szó, a Ganz-Mávag 1954-ben átadott irodaháza mindössze 12 emeletes. Az épület ennek ellenére hamisítatlan moszkvai hangulatot áraszt, amit a ráaggatott reklámok tovább fokoznak – így mai állapotában inkább a kilencvenes évek kissé vadkapitalista világát idézi vissza.
Noha a szocreál időszakban több toronyház-terv született Budapestre, az igazi „magasház-láz” pár évtizeddel később indult, és főként a vidéki nagyvárosokat érintette.
A hetvenes évektől szinte mindegyik magyar megyeszékhelyen épült egy-egy toronyház,
városi legendák egész sorát elindítva, rivalizáló tanácselnökökről és féltékeny főépítészekről. A korszak szocialista építészete a toronyházat a progresszió netovábbjának tekintette, amely a várossziluett meghatározó eleme lesz – maga mögé, pontosabban maga alá utasítva a templomtornyokat. A magasházakat főként egy-egy újépítésű lakótelep súlypontjában helyezték el (Miskolc, Pécs, Gyöngyös), de az elinduló városközpont-átépítéseket szintén egy-egy toronyházzal „koronáztak meg” településeket, így épült fel a Veszprém látképét meghatározó épület.
Debrecenben a pályaudvar és környéke elpusztult a második világháborús bombázások során. Az itt létrejött új városnegyedet egy 21 emeletes toronyházzal hangsúlyozták, amivel egy határozott vertikális elemmel egészült ki a hagyományosan horizontális jellegű, alacsony beépítésű város – ezzel is a múlttal való szakítást kívánták építészetileg is megjeleníteni.
A magyar „felhőkarcológia” különleges helyszíne Szolnok. A városban nem is egy, hanem négy toronyház épült. A városi legenda szerint, ha ezeket összekötjük, vörös csillag-alakot kapunk (ami egyébként ötágú, így elég nehéz kirajzolni négy épületből). Mindenesetre a síkságon fekvő város sziluettjét már távolról is jelzi a négy torony, kis fantáziával szinte amerikai jelleget kölcsönözve a városnak.
A leghíresebb, vagy inkább hírhedtebb magasház kétségtelenül a pécsi – volt, hiszen az épületet 2016-ban lebontották. A „huszonötemeletes” első lakói 1976-ban költöztek be, a közeli Uránváros súlypontjában ekkor már állt egy másik toronyház, a „tizenhétemeletes”. Az épület homlokzata panelszerkezetet sejtetett, azonban különleges, úgynevezett utófeszített vasbeton technológiával épült, ami jugoszláv fejlesztés volt. A névadó művelet után a feszítőpászmák és a vasbeton elemek közötti réseket pasztával tömítették, ami épp feladatát nem tudta ellátni, mert a betonvas korrózióját okozta. Emiatt
a ház már 1989-re életveszélyessé vált, a lakókat a rendszerváltás után kiköltöztették.
A város több mint huszonöt évig nem tudott mit kezdeni az épülettel, hasznosítási tervek egész sora készült, végül 2016-ban a Huszonötemeletest lebontották, helyét parkosították.
A toronyházaknak nemcsak az átalakuló történelmi városokban, hanem a szocialista iparvárosokban is kiemelt szerep jutott. A városközpont átépítése az 1960-as években indult Finta József tervei szerint. A terület súlypontjába egy kettős toronyház épült, 18 és 21 emelettel, Magyar Géza tervezésében. A Garzonházban a városba költöző fiatal mérnökök, orvosok és egyéb értelmiségiek kaptak lakásokat. Az épületben portaszolgálat, nagyméretű előcsarnok is épült, a liftek viszonylag nagy sebességgel közlekedtek –
mindez valódi nagyvárosi, sőt, szinte világvárosi hangulatot csempészett a nógrádi hegyek közé.
Noha a szocreál korszak tervei alaposan megszelídültek, Budapesten is folytatódott a magasházak építése. 1978-ban adták át a SOTE új elméleti tömbjét a Nagyvárad téren. A 22 emeletes épületet Wágner László tervezte,
a MOL-székház átadásáig ez volt Magyarország negyedik legmagasabb épülete
(az Országház, az esztergomi Bazilika és a Szent István Bazilika után). A szocialista országokban az egyetemeket előszeretettel helyezték el toronyházakban (Lomonoszov Egyetem, Lipcsei Egyetem), aminek természetesen jelképértéke is volt. A fővárosban a korszakban több toronyház is épült (Vízművek, Nyugdíjfolyosító Intézet), de ezek megmaradtak a 10-15 emeletes lépték között.
A rendszerváltás után időről-időre felvetődött, hogy a szabályozás módosításával legalább lokálisan lehetőség nyíljon toronyházak építésére (főként az Árpád híd pesti hídfője és a Csepel-szigetcsúcs került szóba), de ez máig nem történt meg – az említett MOL-székház kivételével. Ezért is volt nagy visszhangja az 1997-ben átadott „rendőrpalotának”, vagyis az ORFK-BRFK-PMRFK közös székházának, ami egy „majdnem-toronyház”. A Finta József tervei szerint elkészült épület középső hengere bizonyos helyeken 62 méter magasra tör. Ez akkoriban nagy vitákat keltett, viszont a szomszédban azóta felépült irodaház-negyed már ezt is meghaladja – igaz, csupán három méterrel.
A „törpe-felhőkarcolók” korszaka a MOL-székház 2022-es átadásával zárult le, ekkor adták át 28 emeletes, 143 méter magas épületet, ami minden történelmi épületnél nagyobb magasságra tör. A Norman Foster iroda tervei szerint elkészült új székház a magyar cégóriás nemzetközi rangját mutatja, kritikusai szerint viszont jelentősen elcsúfítja a városképet, ráadásul meglepő nézőpontokból, így a Nagykörútról, vagy épp a Margit hídról is jól látható.
A toronyház mindenesetre korszakhatárt jelöl a magyar építészetben, noha magasságát tekintve társtalan – egyelőre.
