Harminc éve, 1996. augusztus 17-én szentelték fel a lágymányosi Magyar Szentek templomát. Török Ferenc és Balázs Mihály különleges épülete eredetileg az 1996-os budapesti világkiállítás vatikáni pavilonjának készült, az Expo azonban elmaradt, a ház pedig végül eredeti utóhasznosítási célját betöltve templommá vált.
Harminc éve, 1996. augusztus 17-én szentelték fel a lágymányosi Magyar Szentek templomát. Török Ferenc és Balázs Mihály különleges épülete eredetileg az 1996-os budapesti világkiállítás vatikáni pavilonjának készült, az Expo azonban elmaradt, a ház pedig végül eredeti utóhasznosítási célját betöltve templommá vált. A jubileum alkalmából a Magyar Kurír Balázs Mihály Kossuth-díjas, Kós Károly-életműdíjas építésszel készített nagyinterjút.
A Magyar Szentek temploma különös pillanatban született. A rendszerváltás utáni Magyarország egyszerre készült egy új korszakra és egy olyan nagyszabású eseményre, amely végül soha nem valósult meg. Az eredetileg 1995-re tervezett közös Bécs–Budapest világkiállításból Bécs visszalépése után önálló, 1996-os budapesti Expo lett volna. Ennek egyik kiállítójaként a Vatikán a Magyar Katolikus Egyházzal közösen jelent volna meg.
A vatikáni pavilonnak ráadásul kezdettől kettős feladatot szántak: a világkiállítás után templomként és az egyetemi lelkészség otthonaként működött volna tovább. A főegyházmegye pályázatát Török Ferenc nyerte, aki a vele már közös műteremben dolgozó Balázs Mihályt a kezdetektől bevonta a tervezésbe. Balázs Mihály a Magyar Kurírnak hangsúlyozta, hogy Török Ferenc volt a munka meghatározó, összetartó tervezője, ugyanakkor valódi alkotói együttműködés zajlott közöttük: a gondolatokat és döntéseket folyamatosan megvitatták.
Egy épület, amelynek üzenetet kellett közvetítenie
Balázs Mihály visszaemlékezése szerint a templom egy „túlfűtött” korszak terméke. A rendszerváltás után sokan valóban egy új világ kezdetét érezték, egy világkiállítás pedig önmagában is különleges felelősséget jelentett: az épületnek nem pusztán működnie kellett, hanem valamilyen könnyen érthető üzenetet is közvetítenie a világnak.
A kiindulópont az Expo jelmondata, a „Kommunikáció egy jobb világért” volt. Török Ferenc ezt abból a gondolatból bontotta tovább, hogy Isten és ember kommunikációjának történetéhez maga a művészet és az építészet története is hozzátartozik. Ennek megfelelően a Magyar Szentek temploma nem egyetlen történelmi korszak formavilágát idézi, hanem az építészet különböző rétegeit szervezi egyetlen épületté.
Vertikálisan, alulról felfelé az őskeresztény katakombák világától jutunk el a reneszánszot idéző kupoláig. Keletről nyugatra haladva pedig a paradicsomi kezdetektől a magyar romanika és reneszánsz rétegein keresztül érkezünk el a kortárs építészethez.
Ez az anyaghasználatban is tudatosan megjelenik. A durván rakott tardosi vöröskő az archaikus világot, a süttői mészkő a romanikát, a fa és a kupola parafaburkolata a reneszánszot, míg a műkőből készült nyugati kapuzat a jelenkort idézi. Balázs Mihály szerint éppen ez a program indokolta, hogy az épület ne visszafogott, hanem erős, látványos építészeti „mondatokkal” szólaljon meg.
A kupola sem egyszerűen kupola
Az interjún túl az épület részletei is jól mutatják, milyen következetesen épült fel ez a gondolati rendszer. A templom alapvető térszervezését a centrális és a tengelyes tér összekapcsolása adja. A parafalemezzel burkolt kupola különleges törtlemez-gyűrűs szerkezetre támaszkodik, amelybe öntött üvegből készült, szemszerű bevilágítókat helyeztek. A természetes fény így maga is az építészeti kompozíció részévé válik.
Az épületet lendületes ívű rámpa öleli körül. Eredetileg erre került volna a keresztút, amely azonban végül nem valósult meg. A templom alatt az őskeresztény katakombák világára utaló altemplomot alakítottak ki urnatemetővel, temetkezési kápolnával és kisebb közösségi, illetve előadótérrel.
Mindez tovább erősíti azt az érzést, hogy a Magyar Szentek temploma nem egyszerűen modern formájú hagyományos templom: maga az épület próbálja térben és anyagban elbeszélni a kereszténység és az építészet történetének egy-egy rétegét.
Az Expo eltűnt, a pavilonból templom lett
Az épület történetének egyik legérdekesebb fordulata, hogy mire az 1996-os világkiállítást végleg lemondták, az építkezés már előrehaladott, szerkezetkész állapotban volt. A munkát azonban nem kellett alapjaiban újragondolni, hiszen a tervezők eleve úgy dolgoztak, hogy az Expo után templom legyen az épületből.
A kiállítási funkció ugyanakkor ennél összetettebb programot kívánt. Nagy látogatótömegre készültek, ezért külön útvonalat terveztek: a látogatók a mai plébániaépületből, az egykori recepción keresztül jutottak volna fel a galériára, majd az összekötő hídon át a kiállítótérbe, végül az alsó szinten távoztak volna. A tervezők még azzal is számoltak, hogy a torinói lepel lehet a vatikáni pavilon egyik kiemelt kiállítási tárgya.
Az Expo lefújása után az épületet Balázs Mihály megfogalmazása szerint „áthangolták” templommá. Bizonyos szerkezeti elemek azonban addigra már elkészültek, ezért az eredeti kiállítási koreográfia nyomai ma is felismerhetők. Az összekötő híd például így vált a soha meg nem rendezett budapesti világkiállítás különös építészeti emlékévé.
1995-ben tették le az alapkövet
A templom alapkövét Paskai László bíboros 1995. május 29-én helyezte el, a felszentelésre pedig 1996. augusztus 17-én került sor. Az épületegyüttest a pilisvörösvári Maco-Technik Kft. kivitelezte, az építkezés anyagi hátterét elsősorban az Esztergom–Budapesti Főegyházmegye biztosította, de a Vatikán jelképes adománnyal, valamint magyar és külföldi támogatók is hozzájárultak a megvalósításhoz.
A templom szerepe kezdettől kettős volt: a felsőlágymányosi hívek egyházi központja mellett az egyetemi ifjúságot is szolgálta. Paskai László 2001. január 1-jével emelte plébániatemplomi rangra, ekkor kapta a plébánia is a Magyar Szentek nevet.
„A szakralitás nem a térben van, hanem bennünk”
A Magyar Kurír interjújának talán legerősebb része már túlmutat egyetlen épület történetén. Balázs Mihály arról beszél, hogy a szakrális építészet esetében sem lehet magát a szakralitást egyszerűen megtervezni vagy építészeti eszközökkel előállítani.
„A szakralitás nem a térben van, hanem bennünk” – fogalmazza meg a lényeget.
A tér, az anyag, a fény vagy az arányok segíthetnek abban, hogy az emberben megszülessen ez az élmény, de az építész feladata nem annak kikényszerítése. Balázs Mihály példája szerint ugyanez az érzés akár egy erdőben, egy évszázados fa előtt is megérintheti az embert. Az építészet legfeljebb megteremtheti azt a közeget, amelyben az ilyen pillanatok szabadon létrejöhetnek.
Az építészet egy – 70 éves Balázs Mihály építész
A hely.hu-t is kiadó Genius Loci Alapítvány a TERC Kiadóval közösen jelentette meg Az építészet egy címmel a Balázs Mihály épületeit, fényképeit és gondolatait tartalmazó kötetet.
Ennek a templom esetében gyakorlati jelentősége is volt. Egyetemi templomként kezdettől számoltak azzal, hogy nemcsak liturgikus eseményeknek, hanem koncerteknek és más közösségi rendezvényeknek is helyet ad. Az Oltáriszentség ezért nem a nagy templomtérben, hanem egy külön, intimebb szentségi kápolnában kapott helyet. Így a főtér szabadabban használható, miközben az elmélyülés csendes tere is megmarad.
Amikor az építész maga mutatta meg, hogyan kell falazni
A nagy építészeti gondolatok mögött olykor egészen hétköznapi történetek állnak. A templomot építő pilisvörösvári sváb kőművesek például kezdetben nem értették, miért akarják a tervezők a követ a megszokott, gondosan kihúzott habarcsfugák nélkül látni.
Balázs Mihály végül egy vasárnap maga ment ki az építkezésre, és saját kezűleg falazott egy körülbelül két négyzetméteres mintafelületet. Másnap ezen mutatta meg a mestereknek, milyen hatást szeretnének elérni. A kivitelezők végül annyira megszerették ezt a fajta rakást, hogy később más munkáikon is alkalmazták.
A történet többről szól egy apró kivitelezési részletnél. Jól érzékelteti azt a kézműves tudást és közvetlen párbeszédet tervező és kivitelező között, amely nélkül a Magyar Szentek templomának sokféle anyagból felépített világa aligha születhetett volna meg.
Egy hetvenéves körtefa különös története
A templom egyik legerősebb művészeti eleme a szentély keresztje. A korpuszt Somogyi-Soma László festő- és szobrászművész, Balázs Mihály apósa faragta egy, a templom felszentelésének évében hetvenévesen elhalt körtefából. A teljes kompozíció Somogyi-Soma László, Balázs Mihály és Somogyi-Soma Katalin közös alkotása; a keresztet 1999. szeptember 17-én áldotta meg Spányi Antal segédpüspök.
Balázs Mihály felidézte, hogy faragás közben apósának egy nagy göccsel kellett szembesülnie a fában. Először úgy tűnt, az egész munkát tönkreteszi, végül azonban kiderült: pontosan Krisztus lándzsával megsebzett oldalának helyére esett. A véletlen anyaghiba így a mű egyik legerősebb részévé vált.
A történet személyesen is összeköti az építészt a templommal. Somogyi-Soma Lászlót halála után az altemplomban helyezték nyugalomra, és ugyanott nyugszik Török Ferenc is. Balázs Mihály ezért nem egyszerűen egyik elkészült munkájaként tekint az épületre.
Harminc év alatt a templom köré város épült
Amikor a Magyar Szentek temploma elkészült, Lágymányosnak ez a része még egészen más képet mutatott. Az egykori Expo-területből azóta egyetemi és kutatási negyed nőtt ki, így az épület városi helyzete is teljesen megváltozott.
Közben maga a templom is tovább fejlődött. Balázs Mihály később Török Ferenc fiával, Török Dávid építésszel dolgozott az új közösségi tereken. A 2012 és 2018 között tervezett és megvalósult bővítés egy mintegy 330 négyzetméteres, többfunkciós nagytermet is magában foglaló közösségi házzal egészítette ki az együttest. Így harminc év elteltével az eredeti épület nem lezárt műként, hanem tovább élő közösségi helyszínként működik.
Balázs Mihály a Kurírnak arról beszélt, hogy az építészek bizonyos értelemben családtagként tekintenek az általuk tervezett házakra: követik a sorsukat, nem tudnak teljesen eltávolodni tőlük. A Magyar Szentek templomához pedig különösen erős és pozitív személyes kapcsolat fűzi.
Korszakhatár: éppen a harmincadik évfordulón zárult le a műterem történetének egy fejezete
Különös egybeesés, hogy éppen a Magyar Szentek temploma felszentelésének harmincadik évfordulóján, 2026. augusztus 17-én jelentette be Balázs Mihály, hogy harmincnégy év után lezárult építészeti műtermének cégszerű működése.
A történet 1992. október 13-án kezdődött a Török és Balázs Építészeti Műteremmel, majd Balázs Mihály Építész Műterme néven folytatódott. Balázs Mihály visszatekintése szerint Török Ferenccel egy nyugodt alkotói hely létrehozásáról álmodtak, amely egyszerre ad keretet a tervezői munkának és támogatja az építészképzést.
A műterem soha nem vált nagy irodává: egyszerre mindössze négy-öt állandó tag dolgozott benne. Körülötte azonban tanítványok, fiatal építészek és szaktervezők egyre bővülő köre alakult ki, és a kis iroda az évtizedek során valódi szellemi műhellyé vált.
Balázs Mihály a három és fél évtized egyik legfontosabb eredményét abban látja, hogy sikerült egyensúlyt teremteni és fenntartani a szellemi és anyagi értékek, az oktatás és az építészeti praxis között. Ebben a közegben született meg a Magyar Szentek temploma mellett többek között a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Práter utcai épülete, a pécsi Tudásközpont, a Nyíregyházi Görögkatolikus Múzeum és az Alba Aréna is.
A bejelentés ugyanakkor nem visszavonulást jelent. A cégszerű működés ért véget, az alkotói és oktatói közösség nem. Balázs Mihály saját szavaival a lényeg: tanítványaival közösen dolgoznak tovább.
Egy különleges templom
Harminc év távlatából a Magyar Szentek temploma azért is különleges, mert egyszerre több történetet őriz. Emléke egy soha meg nem rendezett világkiállításnak, lenyomata a rendszerváltás utáni Magyarország optimizmusának, Török Ferenc és Balázs Mihály közös építészeti gondolkodásának, és közben három évtizede valódi templom és közösségi tér.
Talán ezért is nehéz egyetlen stílushoz vagy korszakhoz kötni. Nem egyszerűen modern templom, hanem egy olyan épület, amely az építészet történetén keresztül beszélni időről, hitről és emberről, de leginkább egy olyan tér, ahol az ember legyen hívő vagy nem maga gondolkodhat ezekről. Harminc év után pedig már maga is része lett annak az építészettörténetnek, amelyet falai között megidéz és mindannyiunk történetének. Talán ezért is tudott mindenkihez közel kerülni.
