Az India nyugati részén, Gudzsarát államban található Sidhpur felé poros országút kanyarog. A sivatagos vidék, tevecsordák, út menti étkezdék környezetében nem is sejthetjük, mit is rejt a történelmi város.
Sidhpur szívében húzódik a filmes díszletnek tűnő utca, amelyet három- és négyemeletes „haveliként”, vagyis hagyományos indiai városi lakóházként ismert, színes kúriák szegélyeznek. A helyiek által Paris Galli vagy Paris Street néven híressé vált utca
egészen egyedülálló látvány az indiai településen és egyenesen egy európai városba repíti a látogatókat,
ahol a neoklasszikus építészet, az art deco, a barokk és a hibrid indiai stílusok harmonikusan keverednek.
Sidhpur kevesebb mint három órányi autóútra van Gudzsarát fővárosától, Ahmedabadtól, ám az utazók és az építészet szerelmesei számára gyakran még így is észrevétlen maradt. A CNN cikkjének szerzője arról számolt be, hogy látogatásakor a Paris Galli környéke nagyrészt kihaltnak tűnt. Az utcán néhány járókelővel találkozott, akik a Dawoodi Bohras muszlim közösség jellegzetes színes hidzsábjait és arany, illetve fehér sapkáit viselték.
A bohrák a 11. században telepedtek le először Nyugat-Indiában. Az eredetileg Egyiptomból származó kereskedelmi közösség bejárta Észak-Afrikát, a Közel-Keletet és Dél-Ázsiát, hogy fűszerekkel, drágakövekkel és parfümökkel kereskedjenek. Székhelyüket később Jemenből Sidhpurba helyezték át, ahol a 20. század első felében több száz díszes rezidenciát építettek.
A lakóépület-csoportokat Bohrawadoknak vagy Vohrawadoknak nevezték. A kastélyok tulajdonosai a házban sorakozó díszekkel, csillárokkal, belga üvegekkel, antik bútorokkal és nagyszabású vacsorák rendezésével igyekeztek bemutatni gazdagságukat, egymást is túlszárnyalva.
A közösség tagjainak építészeti stílusát, ízlésvilágát vélhetően az Európával való szoros kereskedelmi kapcsolatai befolyásolhatták.
A régió akkori maharadzsája, III. Sayajirao Gaekwad szintén nagy kedvelője volt az európai építészetnek. Zoyab A. Kadi építész szerint a maharadzsa szigorú tervezési szabályokat vezetett be, amelyeket Patrick Geddes skót várostervező (1914 és 1924 között Indiában élt) munkássága inspirált.
„A bohrák az 1900-as évek elején egy éhínség idején más közösségeknek nyújtottak segítséget, és (cserébe) Baroda maharadzsája egy földterületet ajándékozott nekik, mivel lakáshiánnyal küzdöttek. Ezen a földterületen kezdték el építeni ezeket a csodálatos épületeket, amelyeknek szigorú városrendezési szabályokhoz kellett igazodniuk ” – mondta Kadi.
A jellemzően Najampura kerületben található – ahol a Paris Galli is van –, hosszú, keskeny kúriák a vakolat és a tégla mellett főként fából készültek. A fa használata az anyag rugalmassága miatt egyébként is kedvelt volt a földrengésveszélyes területeken. Az épületeket nyeregtetők, pilaszterek, oszlopok, faragott ajtók és díszes ablakok jellemzik. A fő lakószint az utcaszint és egy pince rész felett helyezkedik el. A lépcsős „lábazatok” tornácokként is funkcionáltak és hagyományosan valóban közösségi, társalgási térként használták őket. A házak homlokzatán gyakran címer szerű díszek is láthatóak, amelyeken a családi monogramokat vagy az angol nyelvű vezetékneveket jelenítették meg.
„A szigorú sorokba, egymás után épült házak szabályos, mégis változatos ritmust mutatnak. Míg minden ház egyedi színvilággal, stukkóművészettel rendelkezik, a lábazatok, tetővonalak és padlóvonalak pontos összehangolása egységes képet adott az utcáknak” – mondta Ashish Trambadia Ahmedabadban élő műemlékvédelmi építész az amerikai lapnak.
Az európai stílus és a helyi hagyományok találkozása
A környezet több alkotót is megihletett az elmúlt évtizedekben. Az Indiában élő Sebastian Cortés fotós egy sorozatában Sidhpur városát és lakóit dokumentálta. A képek bizonyos szempontból melankólikus hangulatot idéznek, hitelesen ábrázolva a kastélyok belső tereinek megfakult pompáját és az ablakokon keresztül szemlélődő asszonyokat. A fotóst eredetileg az indiai kereskedő közösségek inspirálták, akik esztétikus módon mutatták meg gazdagságukat. Úgy fogalmazott, hogy ez egyfajta fordított gyarmatosítás volt, hiszen a bohrák körbeutazták a világot, ahonnan különböző kulturális hatásokat hoztak magukkal, majd ezeket vegyítették a saját szokásaikkal, hagyományaikkal.
Zoyab A. Kadi építész három könyvet is írt a városról: Sidhpur and Its Dawoodi Bohra Houses, The Vohrawaads of Sidhpur és The Birth and Death of a Style címmel. Kadi szerint első pillantásra az utcakép ugyan európai, ám ha jobban megnézzük, árulkodó lehet a fa építőanyagként való használatának hagyománya. Hozzáfűzte, hogy egyedinek számít még, hogy sok házat kifejezetten úgy terveztek, hogy a nőknek kellő magánéletet biztosítsanak, mivel a férfiak többsége külföldön dolgozott. Az otthonok kialakításának, a felhasznált alapanyagoknak ezen kívül alkalmazkodnia kellett az időjáráshoz is.
A házak gyakran a lakóikról kapták a nevüket, ilyen például a Zainab Mansion vagy a Kagalwala Manor. Az utcában akad egy-egy híresebb épület is, mint a Zaveri-ház, ismertebb nevén a 365 ablakos ház. Az épület faragott homlokzati elemeit azonban mostanra a homokszemcsék és az időjárás okozta korrózió megviselte, ezért sürgősen restaurálásra szorulna. Kiemelhető még a Teen Khuniva (Háromszögletű ház), amely a nevéből is könnyedén kikövetkeztethetően, háromszögletű, jellegzetes alaprajzáról ismert.
A helyi lakos és idegenvezető, Insiya Bangalorewalla szerint a házak jellemzően öt lineáris részre voltak osztva: a „dehli” (kiszolgálóhelyiség), a „chowk” (központi udvari konyha és fürdőszoba, amely az ég felé nyitott, hogy biztosítsa a fényt és a szellőzést), a külső „pursaal” (többfunkciós lakó- és étkezőhelyiség), a belső „pursaal” (a leghűvösebb szoba, amelyet hálószobaként használtak) és az orda (a ház legjobb szobája, amelyet a családfő használt).
Az idegenvezető elmondta, hogy a házakba – a furtaalnak nevezett fátyolnak köszönhetően – nem lehetett belátni az utcáról. Az otthonok belső tereit geometrikus csempék, frízek, perzsaszőnyegek, sötét mahagóni és rózsafa bútorok, festett belga tükrök, antik sarokelemek, családi emléktárgyak díszítették. A házakban volt egy különleges márványmélyedés, amelyet a víz tárolására használtak (a víz fontos szerepet tölt be az iszlámban, és az otthon tisztítására vagy megtisztítására használják).
Kadi úgy gondolja, hogy Sidhpur építészete ettől igazán egyedi, ahogy a nyugati eszmék és elemek által inspirálta épületeket az iszlám életmódhoz és a helyi környezeti adottságokhoz igazítva alakították ki.
Eltűnő örökség
A város hivatalos adatai szerint az 1970-es években legalább 1400 ilyen kúria állt Sidhpurban. Miután azonban India 1947-ben elnyerte függetlenségét Nagy-Britanniától, a város lakói közül sokan a tengerentúlra vagy nagyobb indiai városokba, például Mumbaiba és Ahmedabadba vándoroltak és a házak fenntartását gondnokokra vagy rokonokra bízták.
Ma sok ház bedeszkázva, elhagyatottan áll vagy a korábbi tulajdonosok örökösei között kialakult jogi viták miatt nincs végleges gazdája és jelentősen leromlott az állapota. Több épületet pedig lebontottak, hogy helyet csináljanak modern fejlesztéseknek, ezután a megmaradt régiségeket és a faanyagot a tulajdonosok adták el.
A hivatalos adatok szerint Sidhpur havelisai közül jelenleg kevesebb mint 400 lakott.
Az eltűnőben lévő kúriák megőrzésének elősegítésére Kadi néhány társával együtt 2024-ben megalapította a Sidhpur Heritage Collective nevű szervezetet. A csoport a város építészetének dokumentálásán dolgozik, valamint workshopokat és vezetett túrákat is tart.
Nyitókép: Anil Dave/Alamy Stock Photo
