Ciklusának utolsó hónapjait tölti a Pécsi Tudományegyetem dékánjaként Medvegy Gabriella. Az intézményvezetőt többek között arról beszélgettünk, hogyan értékeli az elmúlt bő hét évet, mi teszi egyedivé a pécsi építészképzést és mi a véleménye a mesterséges intelligenciáról.
Október 1-jétől Ön is tagja az Országos Építészeti Tervtanácsnak. Mekkora szakmai elismerés, mekkora kihívás ez?
Megtiszteltetésnek veszem. Ismertem már korábban is a tanács munkáját, a koncepciót, ismertem a tagokat is, képben voltam a munkásságukkal. Településbéli léptékben voltam már tagja tervtanácsnak, ennek nyomán és persze az oktatói tevékenységem miatt is van a zsűrizésben némi gyakorlatom. Természetesen teljesen más, ha a zsűrizés az oktató-hallgató nexusban zajlik, az interakció evidens. Más a helyzet, ha egy piaci feladat kapcsán kap az alkotó kommentet, egy tervtanácsban sokkal komplexebb a fókusz, és a kritika is máshogyan csapódik le; én is vittem már tervet tervtanács elé, tud kényelmetlen lenni. Az Országos Építészeti Tervtanács persze a csúcsa a szakmának, örülök, hogy ott lehetek.
Az ott szerzett tapasztalatokat tudja hasznosítani dékánként is?
Abszolút. Dékánként talán az intézményi és a vidéki szakma láthatósága kapcsán leginkább, és még árnyaltabb lehet ez a hozadék egyetemi oktatóként vagy szakmagyakorlóként. Azok a szakmai feladatok, amikkel építészként találkozunk, mindig hatnak arra, hogy hogyan vezetjük a hallgatókat az egyetemen, de ez visszafelé is igaz: amikor közösen dolgozunk, vagy diplomaprojekteket készítünk elő velük az egyetemen, találkozhatunk különleges ötletekkel. Jellemző, hogy e munka során érnek minket olyan impulzusok, amik visszaverődnek a praxisban. Nekünk, konzulenseknek ez előny, mert a hallgatók lehet, hogy figyelnek olyan tendenciákra is, amikre talán mi nem, vagy nem ugyanúgy.
Izgalmas látni, és egyben reménykeltő, hogy mennyire korszerű módon viszonyulnak akár az urbanitáshoz vagy a fenntarthatósághoz.
Legyen szó jelenségekről, trendekről, innovációról, aktualitásokról, divatról, feltétlenül érdemes észrevenni, hogy mi érdekli a fiatalokat, hiszen bizonyos szempontból ez határozza meg a jövőt.
Pécsnek gazdag építészeti múltja van: nyomot hagytak itt a rómaiak, majd a törökök, és az elmúlt században is komoly mozgalmaknak adott otthont, gondoljunk csak a modernista építészetre, Breuer Marcellre és így tovább. Tud erre a helyi identitásra alapozni a Pécsi Tudományegyetem? Képes valami olyat nyújtani az itteni képzés, amit a többi magyarországi, európai nem?
Szoktunk arról beszélgetni, hogy mitől vagyunk mások, bár szerintem nem érdemes ehhez varrni a gombot. Úgy szoktuk ezt mérlegelni, hogy Pécs mit ad hozzá ahhoz, hogy mi mit csinálunk az oktatásban, és ezt a regionalitást igyekszünk is kiemelni. Itt van például az UNESCO által védett ókeresztény temetőegyüttes, ami az építész doktoriskolának az egyik alapító témája volt, a doktoriskolánkat pedig Breuer Marcellről neveztük el. Másrészt a regionalitás szerintem szélesebb körben is működik: ha belegondolunk, tőlünk ugyanannyira messze van Budapest, mint Zágráb vagy Belgrád, és ez másfajta szemléletet ad nekünk. Remek iskolák vannak ebben a háromszögben, és velük gyakorlatilag napi kapcsolatot ápolunk. Kiemelném továbbá, hogy itt, a PTE Műszaki és Informatikai Karán értelemszerűen több más mérnöki diszciplína is jelen van az építészet mellett, így ezek a szakmák nálunk már a hallgatói projektek szintjén összedolgozhatnak.
Azt hiszem, kevés ilyen építészképző van Európában, ahol ilyen living lab definíció mentén csinálnak építészoktatást.
A PTE-n sok a nemzetközi hallgató. Származik az egyetemnek előnye abból, hogy a különböző nemzetek képviselői mind beleadják a saját maguk és nemzeteik tudását a közösbe? Egyáltalán definiálható az, hogy mi a magyar(os) építészet, amire aztán hatással lehetnének a külföldi fiatalok?
Megfordítom: a hazai építészeti közeg van hatással van a külföldi fiatalkora. Másrészt, számunkra
a nemzetköziség a határtalan építészetet hozta el.
A tanórákon természetesen beszélünk a hazai építészetről, unikalitásokról is, de még több szó esik például a kontinentális éghajlat alatt jellemző energetikai kihívásokról, lokális építéstechnológiákról, vagy formaalkotási praktikumokról. Úgy gondoljuk, ez is olyan tudás a nemzetközi hallgatóinknak, akik a világ azon részéről érkeznek, ahol például az éghajlat szárazabb vagy nem alkalmaznak hőszigetelést, ami majd aprópénzre váltható. És hát szó esik az építészet sokszínűségéről, az ő hozott értékeikről, a kultúrák eltérő vizuális optimumairól, de arról is, hogy mi a hazai, európai módszerek mentén fogunk velük az építészetről beszélni, mert abból indulunk ki, hogy egyébként is ezért vannak itt.
2018-ban választották dékánná, nemsokára lejár a második, utolsó ciklusa. Mennyire sikerült megvalósítania a saját programját az elmúlt hét évben?
Visszatekintve azt mondhatom, sikerült megvalósítanom. Egyes számban persze nem illik erről beszélni, hiszen csapatban dolgozunk, nagyon tehetséges kollégákat sikerült megszólítani. Jutottak még tervek az utolsó időszakra is; például nyárig egy nagyívű tananyagi digitalizációt szeretnénk elindítani, ez egy jelentős reform lesz majd, illetve ami éppen lezárult, de nagyon büszkék vagyunk rá: az Építész Szakmai Intézetünk munkájának köszönhetően nemrégiben sikerült egy jeles akkreditációt szereznünk az építészképzésünknek, az Építészek Nemzetközi Szövetsége (UIA) és a Brit Királyi Építész Kamarának (RIBA) a közös elismervényét, ami szerintem igazán nagy eredmény. Másrészt, a pécsi műszaki karról általában elmondható, hogy jó bemeneti pontszámaink vannak, jó a láthatóságunk a nemzetközi színtereken, rengeteg hallgatónk, remek kollégáink vannak, közöttük mára sokan nemzetközi háttérrel, azt mondhatom, a világ minden tájáról.
Én nagyon élvezem ezt a feladatkört, és úgy látom, sikerült egy fenntartható, stabil rendszert kiépítenünk.
Több platformon is elhangzik időről időre az, és a piac irányából is kommunikálják, hogy az építészeti oktatásnak nagyobb hangsúlyt kéne fektetnie a gyakorlati tudás átadására. Ez Ön szerint is probléma?
Valóban, magas a léc, amelyet a piac a friss diplomás kollégáknak feltesz. Én abban hiszek, hogy még alaposabban kellene átvezetni őket az iskolából a piacra; hiszen létezik ez az átmeneti időszak – például egy bizonyos időnek el kell telnie ahhoz, hogy valaki építészkamarai tagsághoz juthasson –, és ez pont arra való, hogy az adott fiatal stabilizálódjon, de nem csak a tudás, hanem a szakmai fókusz szempontjából is. Belsőépítész vagy városépítész akar lenni? Inkább a dizájn vagy inkább az építészkivitelezés felé húz a szíve? Szerintem az az ideális, egyúttal a közös érdek, ha a leendő mérnök minél előbb rájön arra, mi érdekli a legjobban, miben jó, mert annál előbb képes valóban célbalőni; mi ennek itt az egyetemen megteremtjük az alapjait, de nyilván a kolléga már maga dönti el, miben látja a jövőjét. Jó esetben ez az orientációs időszak már az egyetemen lezajlik, és ennek módjáról nagyon sokat egyeztetünk az építőipari környezetünkkel, érezzük a támogatást ebben a dilemmában.
A szakmát nemcsak tanítani kell, vonzóvá is kell tenni
Beszélgetés a BKSZC Schulek Frigyes Két Tanítási Nyelvű Építőipari Technikum igazgatójával
Azt, hogy ez az átmeneti időszakot a piac egyfajta deficitként fogja fel, elfogadom, ők tudják a legjobban, hogy miféle befektetés az, amikor az első pár évben betanítják az új munkatársaiknak a céges sztenderdeket. Amit mi az átmenetre szervezeti szintű megoldásként kínálunk, az például a duális képzés, amit főleg építőmérnöki vagy épületgépészi szakon, tehát az építés karcosabb ágain szoktak választani, de vannak építészek is. Ebben a képzési formában a hallgatók a képzésük második szemeszterétől egy választott ipari partnernél kezdenek el dolgozni, párhuzamosan a tanulmányaikkal, ahol így heti több napot tudnak velük foglalkozni a piaci szereplők. Mire tehát eljutnak a diplomáig, már lesz valódi szakmai tapasztalatuk, melyet az egyetem mellett, tantervbe építve, valid módon szereznek. Azok, akik ezt az utat választják, szerintem nagyon komoly feladatnak vannak kitéve, de jó tanulók, jó eredményeik vannak, és mi úgy látjuk, hamarabb lesznek tudatosak is. És a végén persze a cég ott is szokta tartani őket.
Törekszünk a tehetség irányából megfogni a szakmát, és a duális képzési forma csak egy a megoldások között.
Hallani néha olyan történeteket, hogy egy-egy építésziroda elbocsátja a kezdő szintű munkatársaikat, mert könnyedén helyettesíti őket a mesterséges intelligenciával. Hogyan lehet felvenni a lépést a technológia ilyen sebességű fejlődésével?
A mesterséges intelligencia önmagában nem rossz, hiszen csak egy eszköz, de az kétségtelen, hogy egyelőre gyorsabban fejlődik, mint ahogy a lehetőségek körvonalazódhatnának. Az más kérdés, hogy az alapok a digitalizálódásnál kezdődnek, és ebben bőven vannak elmaradások az építőipar szereplői között. Az egyetemen is igyekszünk felvenni a tempót, például
a BIM már minden tantervünk része, és az informatikai készségek a mérnöki tudással együtt alakulnak.
Sok szó esik arról, hogy mit hoz a jövő, lesz-e szükség egyáltalán építészekre – úgy látom, hogy van igény a szakmában a jó szakemberre, és végső soron én úgy gondolom, hogy előbb-utóbb utolérjük majd a technológiát ilyen szempontból is.
Ahol a rajz még élő gondolat
Építészképzés a Notre Dame-i Egyetemen
Tapasztalják azt, hogy a hallgatók ellustulnak a mesterséges intelligencia hatására?
Én örülök annak, ha azt látom, hogy a hallgatók élnek az informatika eszközei adta lehetőségekkel, és ezeket felfogják, értik, tudják kezelni, és irigykedem, amikor látom, hogy milyen szoftveres felhasználókészségeik vannak. Olyan nincs, hogy valaki hátradől, és kiadja neki a gép az oklevelet. Az oktatási módszerünkben fontos szerepet töltenek be a konzultációk, az oktatók ezek által vezetni tudják a hallgatókat, ha pedig valaki megtalálja azokat az eszközöket, amik ebben a folyamatban őt segíteni tudják, és amik egyébként is részét képezik a mindennapi életüknek, abban szerintem semmi rossz nincsen.
Van valamilyen eszköz arra, hogy mérjék, mennyire sikeres a képzés?
Ebben a témában most úgy lépünk szintet, hogy egy kari szintű BSIS akkreditációra jelentkeztünk, ahol nemzetközi szakemberek mérik meg a ’lábnyomunkat’. Szeretnénk tudatosabbak lenni. Ami pedig a napi helyzet: követjük a diplomásainkat, tudjuk szűrni például, hogy hányadik interjú után kaptak munkát, és ilyen szempontból, a PTE portfólióját tekintve, a műszaki és informatikai képzés igen jól áll, igaz, országos tendencia, hogy ezeken a területeken könnyen el lehet helyezkedni. Sokan jelzik vissza azt is, hogy már a tanulmányaik alatt dolgoztak, ez valószínűleg a duális képzés hatása lehet; ezek a tanulók gyakran tulajdonképpen nem is kerestek már állást, hiszen nem volt rá szükségük. Az informatika területén azt is látjuk, hogy ott az átlagnál többen mennek külföldre elhelyezkedni, ami persze nem jó.
Az építészetben mennyire nehéz Magyarországon tartani a fiatalokat?
Erre nem lehet jól válaszolni. Ez egy olyan szakma, amiben meg kell nézni a világot, amiben mindig is voltak inasévek. A nemzetközi portfólió révén tudjuk, hogy a legtöbbet az építészhallgatók vándorolnak, az egyetemi évek alatt mi erre buzdítjuk is őket, de úgy látom, nem kifejezetten azért szereznek ilyen diplomát, hogy aztán külföldön kamatoztathassák a tudásukat; egyszerűen elhelyezkednek a pályán, mint tennék azt bármilyen más szakmában.
Fotó: Kaiser Ákos
