Az „Oszakába mentem!” sorozatunkban olyan fiatalok ötleteit mutatjuk be, amelyek a tervezőasztaltól egészen az Oszakai Világkiállítás magyar pavilonjáig jutottak 2025-ben. Az új évhez érve egy olyan projektről írtunk, amely méltó zárása sorozatunknak, miközben egyszerre üzen a múlt tapasztalatairól, a jövő társadalmáról, fejlődésről és az idő múlásáról.
A 2025-ös Oszakai Világkiállítás magyar vonatkozású pályázataként az Építési és Közlekedési Múzeum olyan fiatal alkotókat szólított meg, akik saját szakmai eszközeikkel reflektálnak a jövő társadalmi és környezeti kérdéseire.
A nyolc tematikus hét keretrendszere mentén született pályaművek a fenntarthatóság, a mobilitás, a kultúra vagy éppen a közösségi, társadalmi gondolkodás új értelmezéseit kínálják.
A legkiemelkedőbb koncepciók a magyar pavilonban kaptak bemutatkozási lehetőséget, vizuális formában megszólítva a nemzetközi közönséget.
Cikksorozatunk aktuális aktuális részében ezek közül mutatunk be egy újabb projektet, valamint az alkotók gondolkodását és motivációit.
Az ötlet megálmodóit Mészáros Annát, Bölkei Blankát és Zágorhidi Czigány Dorica Borbálát, a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem Tájépítész mesterszakos hallgatóit kérdeztük a tervről, amiről hamar kiderült, hogy nem is csak egy terv.
A pályamű a „Jövő társadalma az életért” hétre készült, mely a Fenntartható Fejlődési Célokkal (SDG-k), az ezek elérése érdekében tett lépésekkel, illetve az SDG-k utáni időszakkal, a jövő társadalmával és magával az élettel foglalkozik.
A mai rohanó világban az emberek célja csak a fejvesztett előremenetel. Létünk a folyamatos változások sorozata köré épül - néha meg kell állnunk és vissza kell emlékeznünk, hogy lássuk a jövőnk hova tart vagy éppen honnan is ered minden?
„Alkotásunk a folyamatosan változó időt hivatott szemléltetni a föld legegyszerűbb elemeivel, a növényekkel. Egymásba fonódó jelentésrétegei együtt rajzolják ki a mű mögött álló komplex narratívát, mely a múlt tanulságainak következetes használatáról, a természeti erők tiszteletéről és a fejlődés, mint egyéni és társadalmi jelenség végtelen ciklikusságáról, sokszínűségéről mesél” - fogalmaztak az alkotók és elmondták, hogy valójában azért jelentkeztek, mert a pályázat vonzó lehetőségnek tűnt, hogy világszinten is képviselhessék a tájépítész szakmát és egyetemüket.
„Meg szerettük volna mutatni, hogy képesek vagyunk helyt állni egy ilyen nívós eseményen és bizonyítani magunknak, hogy az eddig megszerzett tudásunkat kamatoztatni tudjuk a gyakorlatban is” - mondták és hozzátették, hogy az alkotási folyamatban Váradi Rebeka és Szász András is részt vett.
Az installáció egy spirált formál, amely szemmagasságban két részre oszlik. Az alsó a múlttal való szoros kapcsolatot szimbolizálja, míg a felső mintha lebegne, vékony ágakkal ismétli meg a formát az égben és a szél hatására állandóan változik. A tervezők szerint az alkotás így jeleníti meg a jövő beláthatatlanságát és a változ(tat)ás lehetőségét egy környezettudatosabb társadalom víziójának elérése érdekében.
A projekt mozgatórugója a hely szellemének megragadása (genius loci) a helyszínen megtalálható természetes anyagok felhasználásával, és a kapcsolatteremtés. Helyszínként a Károlyi-kastély kertjére esett a csapat választása, mivel iskolai kereteken belül egyébként is volt lehetőségük a kertben alkotni, illetve elmondásuk szerint úgy érezték, hogy a történeti helyszínen jól tudnának kapcsolódni a témához.
A hallgatókat kérdeztük a projekt jövőjéről is, ami egy természetművészeti alkotásnál mindig érdekes problémákat vet fel. Az installáció megtekinthető volt 21. Európai Dísznövény és Kertművészeti Napokon, amit a Károlyi-kastély parkjában rendeztek. Azonban, mivel az installáció egy természetművészeti alkotás, melynek lényege, hogy a természet és az élet körforgását jeleníti meg, ezért
nemcsak a teremtés, hanem a pusztulás is a részét képezi.
- mondták, majd hozzátették, hogy ennek ellenére nem zárkóznak el a mű vagy éppen az ötlet továbbvitelétől, de ebben az esetben a természetre bízzák a folyamat végkimenetelét.
