A panel a legvitatottabb – és az egyik legelterjedtebb – építési technológia.
Panel. Ez az egyik legvitatottabb és egyben az egyik legelterjedtebb építési technológia. A 2022-es népszámlálás adatai szerint hazánkban 515 ezer panellakás található, ami a lakásállomány 13%-át teszi ki, miközben
1,5-1,7 millió ember él ilyen technológiával épült házakban, ami a lakosság 15-20%-át alkotja.
A legkorábbi
A legkorábbi panelház ideje és helye is kissé meglepő: 1929-ben adták át a Párizs melletti Drancy városának új lakótelepét, a Cité de la Muette-et, ami kissé furcsa nevét „a kenelek városa”, a korábban ott álló kutyatenyésztő-telepekről kapta. A Marcel Lods és Eugene Beaudouin építészek tervezte lakótelep mind várostervezési elveit, mind építéstechnológiáját tekintve úttörőnek számított: igazi városszéli, tisztán lakáscélú városnegyed volt,
ugyanakkor rögtön kiütköztek a hibái is: a tervezett közösségi közlekedési kapcsolat máig nem épült ki megfelelően
(ez az elszigeteltség a telep későbbi történetében nagyon fontos lesz!). A városrészt egy hatalmas U-alakban elrendezett, négyemeletes panelház, öt 14 emeletes magasház(!), valamint további kisebb épületek alkottak. Az 1250 lakás mindegyike fürdőszobával, beépített konyhával volt felszerelve, ami hatalmas előrelépésnek számított a korszakban. A kivitelezési idő és így a költségek csökkentése érdekében forradalminak számító innovációt vezettek be: a vasbeton fal-elemeket előre legyártották, majd a helyszínen szerelték össze.
A komfortos lakásokkal felszerelt, de rendezetlen környezetben álló és főként elszigetelt városnegyed története 1941-ben tragikus fordulatot vett:
a Franciaországot megszálló német hadsereg kitelepítette a lakosokat és létrehozta az ország legnagyobb internálótáborát.
1944-ig a telep egy hatalmas gettóként működött, a teljes francia zsidóságot ide internálták, mielőtt Auschwitzba, vagy egyéb megsemmisítőtáborokba szállították volna őket. Összesen mintegy hetvenezer ember fordult meg itt négy év alatt. A háború után szinte azonnal visszaállt az eredeti rend, a lakásokat újra kiutalták – a lakáshoz jutó, és máig itt élő alsóbb rétegeket nyilván nem különösebben zavarta és zavarja a telep rémisztő múltja.
A legnagyobb
Ha a legnagyobb panelház kerül szóba, a legtöbb magyar „büszkén" rávágja, hogy bizony, az óbudai faluháznál nincs nagyobb panelház.
Ez korántsem így van, a Gdansk, azaz Danzig városában álló falowiec, vagyis „hullám” nevezetű ház mellett még az óbudai épület is eltörpül: a falanszter 860 méter hosszú, és 1792 lakásában 5-6 ezer ember él. Az óbudai épület sem kicsi, 886 lakásban nagyjából 3 ezer ember él. Ez is mutatja, hogy a lengyel épület egy valóságos szörnyeteg, noha technikailag nem egy épületről van szó (ahogy Óbudán sem), hanem tizenhat, egymás mellé sorolt panelházról.
A legkisebb
A világ legkisebb panelháza Szegeden, ezen belül Újszegeden, a Dorottya utcában állt. A kissé karikatúraszerű épület pontosan az volt, aminek látszott: a Szegedi Házgyár eladta azokat a gyártás közben sérült paneleket, amiket többszintes épületekbe nem lehetett már beépíteni, viszont még alkalmasak voltak kisebb nyaralók összeállítására. Így a Szeged környéki üdülőtelepeken, Gyálaréten, Sziksóstón vagy épp Újszegeden megjelentek a „panelnyaralók” a hetvenes években, melyek tényleg olyanok voltak, mintha egy hatalmas panelház egyik elemét kihúzta volna egy láthatatlan kéz, és lerakta volna egy kiskertben.
Ez a 32 négyzetméteres újszegedi nyaraló volt a leghíresebb és egyben az utolsó hírmondó ebből a különös épülettípusból:
több cikkben is a világ legkisebb panelházaként említették, ma azonban már nem áll. Az utcakép alkalmazásban jól látható, hogy 2012 óta eltűnt, helyén ma nem kevésbé jellegtelen „mediterrán” lakóház áll. A volt szocialista országokban egyébként egy sor ilyen „kis-panelház” épült, viszont ezek mind nagyobbak a szegedi rekordernél.
A botrányos paksi tulipán
A szovjet típusú város- és iparfejlesztés átvételével látható volt, hogy előbb-utóbb hazánkban is szükségessé válik a lakásépítés iparosítása. A mindig rebellis magyarok itt is kikacsintottak: két kísérleti házgyár kezdte meg működését szinte egyszerre, egyik szovjet, a másik viszont dán licenc szerint. A szovjet típusú gyárból olyan alacsony belmagasságú, rossz minőségű épületek kerültek ki, hogy a „magyar gyomor” azt nem veszi be, így ők inkább a dánok Larsen-Nielsen típusát favorizálták volna.
A fenti kép alapján ez nehezen érthető, de a szovjet típushoz képest ennek nagyobb volt a belmagassága és sokkal többfajta panel-elemet lehetett gyártani vele, ami változatosabb épületek kialakítását tette lehetővé (amennyiben ez panelek esetében értelmezhető egyáltalán).
Politikai nyomásra viszont a dán paneleket nem alkalmazták tovább, az ország a szovjet technológiát vette át végül,
igaz, jelentősen továbbfejlesztve és átalakítva. Hasonló „skandináv kikacsintás” játszódott le a mozdonybeszerzések terén is: ekkor kerültek hazánkba a legendás svéd NOHAB gyár mozdonyai, viszont szovjet nyomásra le kellett mondani a rendelést, így végül a Szergej becenevű mozdonyok terjedtek el.
A tulipános házak körül kibontakozott vita, vagy inkább botrány jól mutatta a szocialista építészet sivárságát. Hiszen alapvetően nem történt semmi különös: a Paksi Atomerőmű építése miatt az 1970-es években szükségessé vált egy új lakótelep építése a városban. Az első ütem el is készült a „hagyományos” paneles technológia szerint, a szokásos sivár formában, ami a beköltöző lakók, a város lakóinak és vezetésének tetszését sem nyerte el. Ekkor a Dél-Dunántúl meghatározó állami tervezőirodájában, a Pécséptervben egyfajta megújulási, útkeresési kísérlet zajlott, aminek vezető alakja Csete György volt. A kis építészkör 1971-ben hivatalosan is meglapította a Pécsi Csoportot Csete vezetésével, és szembehelyezkedtek a sematikus építészettel, így voltaképpen az egész rendszerrel. A vállalat vezetője, Mischl Róbert viszont felkérte a csoport tagjait, hogy készítsék el a második ütem terveit. A szűkös idő miatt már nem volt lehetőség a házgyári sablonok módosítására, így csupán külsődleges, de igen látványos módosításokat végeztek.
Így megtörtént az elképzelhetetlen botrány: egy panelház díszítést kapott!
A Pécsi Csoportba Major Máté, a magyar szocialista építészet főideológusa „szállt bele” egy cikkben (Major elvtelenségére jellemző, hogy 1948-ban a modernista építészet ellen indított hadjáratot, bevezetve hazánkban a szocreált).
Közölte, hogy a népi építészeti és egyáltalán bármilyen építészeti elem megjelenése a panelházakon (és alapvetően bármilyen épületen) elfogadhatatlan, kártékony, nacionalista vadhajtás, ami szükségképpen fasizmushoz vezet.
Az egyetlen elvárható építészeti megjelenési forma a Bauhaus „tanításokon” alapuló modernizmus. A cikkre válaszul Nagy László költő védte meg a pécsieket, majd egy válaszcikkben megkapta Majortól, hogy „költő ne szóljon bele építészeti kérdésekbe”. A hatalmas ellenállás miatt az elkészült típustervek alkalmazását leállították, 1976-ban a Pécsi Csoport is feloszlott.
A pécsi pizsamák
A Pécséptervben azonban nem adták fel, továbbra is folytak törekvések a panelházak „humanizálására”, noha ma már látható, hogy ezek alapvetően nem lehettek sikeresek. A közelmúltban 99. születésnapját ünneplő
Tillai Ernő műteremvezető folyamatosan kísérletezett, hogy a körülményekhez képest a legtöbbet kihozza ebből a kötelező műfajból:
tervezett Vasarely-t idéző „op art házat” az Uránvárosba, különleges, tévéképernyő-szerű loggiákkal ellátott panelházat, valamint játékos, színes, jenga-szerű épületeket is. Valamint a nevezetes „pizsamás házakat”, ahol hosszú csíkos motívumok oldották a panelek szellemtelenségét. A kísérletek tulipánokkal szembeni elfogadottságát jól mutatja, hogy Tillait kétszer is Ybl-díjjal tüntették ki.
Káposztásmegyer és Pók utca, a panel posztmodern hattyúdala
Az 1970-es 80-as években a lakótelep tervezése-építése látszólag töretlen folytatódott: egymás után jelölték ki a városszéli vagy éppen településen belüli, „szanálásra” váró területeket, felépült Miskolcon az Avasi lakótelep, Pécsett Megyer (egyenként húsz-harmincezer lakossal!), belebontottak Budapest történeti szövetébe a nyolcadik kerületi Szigony utcai lakóteleppel. Azonban
a szocializmus válságával együtt a hivatalos építészet és így a lakótelep-építés is válságba került.
Az 1980-as évek közepén elindított két budapesti lakótelep-ütemet, a Káposztásmegyer II-t és a Római-parti (Pók utcai) lakótelepet már egészen más elvek szerint tervezték. Az épületeket újra városias módon, utcák és terek szerint rendezték el, megjelentek az árkádok, változatosabban formált erkélyek, ablakok, helyenként alacsonyabbak lettek a szintszámok, és – ez korábban elképzelhetetlen volt – magastetős házak is épültek. Ferkai András építészettörténész szerint ezzel „utoljára meg akarták mutatni, mit tud a panel”.
