Alvó övezetből idővel egy hatalmas, több központú térré vált az egész környék Budaörstől Vácig, Diósdtól Szentendréig, és eláruljuk azt is, hogy miért.
A budapesti nagyvárosi térség fejlődése hosszú ideig egyértelműen monocentrikus pályán mozgott, egyszerre volt ez a vonzereje, és sajnos a stigma is, ami a lehető legtöbb negatív felhanggal társult. A gazdasági, intézményi és kulturális funkciók döntő többsége egyedüli centrumként a fővárosban koncentrálódott, és az agglomerációs települések jellemzően csak lakófunkciót töltöttek be. Így volt ez sokáig. Egy friss, a Budapesti Corvinus Egyetemen készült kutatás azonban azt mutatja, hogy ez a modell fokozatosan átalakulóban van, a tanulmányt Kocsis János Balázs és Varga Virág jegyzi. A kutatók arra jutottak, hogy
Budapest belső agglomerációs gyűrűjében egyre markánsabban jelennek meg olyan városi alközpontok, amelyek önálló munkaerőpiaci, szolgáltatási és társadalmi funkciókkal rendelkeznek,
és ezzel a több központú, vagyis policentrikus városszerkezet irányába mozdítják el a térséget.
Alközpontok a nagyvárosi térségben
Szögezzük rögtön le, egy alközpont nem attól alközpont, hogy tábla jelzi a település szélén. Inkább arra vagyunk kíváncsiak, hogy mi történik ott nap mint nap: ott dolgoznak-e, intéznek-e ügyeket vagy csak aludni járnak haza az adott területre az emberek. A Corvinus-kutatás érdekessége is az, hogy nem egyetlen szempont alapján rangsorol, hanem több adatot vizsgál, mintha a város rétegeit bontanánk ki.
Ez a kutatás egyébként abból a felismerésből indul ki, hogy Budapest sajátos történeti fejlődése miatt a klasszikus, belső városi alközpontok csak korlátozottan értelmezhetők a városhatáron belül. A policentrikusság ezért elsősorban az agglomerációs települések szintjén nyilvánul meg. A szerzők 203 települést vizsgáltak a budapesti nagyvárosi régióban, és egy olyan elemzési modellt dolgoztak ki, amely a települések morfológiai jellemzőit – beépítési sűrűség, funkciókeveredés – társadalmi-gazdasági indikátorokkal, valamint statisztikai és digitális térbeli adatokkal integrálja. Azt nem tudni, milyen eredményre számítottak, de a kirajzolódó kép sokunkat meglephet.
Megtudtuk, hogy az alközpontok azonosítása nem egyetlen mutatóra épült. A foglalkoztatási sűrűség, az elérhetőség, a magasabb szintű kereskedelmi és közszolgáltatások, az oktatási és egészségügyi kínálat, valamint az ingázási mintázatok együttesen határozták meg, hogy egy település milyen pozíciót tölt be a városi hierarchiában. E komplex megközelítés eredményeként
öt eltérő alközponttípus rajzolódott ki,
a regionális jelentőségű centrumoktól a potenciális, alacsonyabb szintű központokig. A kép tehát árnyalt, és nem egyforma „urban hotspotokként” működnek a főváros környéki települések.
Nyolc erősödő központ Budapest körül
Az elemzés szerint jelenleg nyolc agglomerációs város tekinthető markáns központi településnek. A legerősebb koncentráció a délnyugati szektorban figyelhető meg, ahol Budaörs, Törökbálint és Diósd hármasa komplex gazdasági és szolgáltatási struktúrával rendelkezik. Ezek a városok nemcsak munkahelyeket kínálnak, hanem térségi vonzáskörzettel bíró kereskedelmi, oktatási és rekreációs funkciókat is ellátnak.
Az északi tengelyen Budakalász és Szentendre alkot egy funkcionális párost, míg Dunakeszi és Vác önálló alközpontként jelenik meg. Észak-kelet felé Gödöllő tölti be a központi szerepet, részben erős intézményi hátterének és történetileg kialakult városi funkcióinak köszönhetően.
Ezeket a településeket stabil gazdasági aktivitás, sokszínű szolgáltatási kínálat és viszonylag kedvező társadalmi státusz jellemzi.
A kutatás emellett több „kiegészítő” központot is azonosított – például Érdet, Biatorbágyot vagy Szigetszentmiklóst –, amelyek több mutatóban közelítenek a fő alközpontokhoz, de gazdasági és intézményi értelemben még kevésbé erősek. Rajtuk túl további helyi gazdasági csomópontok és potenciális központok is megjelentek a térképen, ami arra utal, hogy az agglomeráció városszerkezete sokkal differenciáltabb, mint ahogyan azt a hagyományos centrum–periféria logika sugallná.
Nem véletlen, hogy a legerősebb alközpontok között több „régi várost” találunk.
Vác, Szentendre vagy Gödöllő már évtizedek, sőt évszázadok óta központ volt a maga térségében. Ezek a helyek nem a nulláról építkeznek: a városi karakter, az intézmények és a helyi identitás ma is rendkívül erős. Talán épp ez a versenyelőnyük.
Szükséges, de nem elégséges: az infrastruktúra
A tanulmány egyik legfontosabb megállapítása, hogy az alközpontok kialakulásában az autópálya-elérhetőség messze a legerősebb magyarázó tényező. Az autópályák közelsége szignifikáns kapcsolatot mutat a foglalkoztatással, a kereskedelmi funkciók bővülésével és a lakóterületek fejlődésével. Ezzel szemben a vasúti kapcsolatok szerepe jóval visszafogottabb: elsősorban a lakófunkciókkal mutatnak gyenge, de azért még kimutatható összefüggést.
Úgy is fogalmazhatunk, hogy ha a térképre tesszük az alközpontokat, feltűnő mintázat rajzolódik ki: sok minden az autópályák körül történik. Nemcsak azért, mert gyorsabb az eljutás, hanem mert itt indul be először a gazdaság, ide épülnek a raktárak, az irodák, a szolgáltatások.
A vasút inkább „hazavisz”, az autópálya viszont „odavonzza a funkciókat”.
Ez sokat elmond a budapesti térség fejlődési logikájáról.
Mindez tehát rávilágít a budapesti térség erősen közútorientált fejlődési pályájára. Ugyanakkor a kutatás hangsúlyozza, hogy az infrastruktúra önmagában nem elegendő a tartós központképződéshez. A történelmi városi múlt, a helyi identitás, a társadalmi-gazdasági státusz és az intézményi háttér együttesen határozza meg, hogy egy település képes-e valódi alközponttá válni. Ennek hiányában még kedvező fekvés mellett is nehéz komplex városi funkciókat kiépíteni, erre jó példa több déli és délkeleti agglomerációs település, ahol a logisztikai és ipari funkciók dominálnak, de a magasabb szintű szolgáltatások hiányoznak.
Régi legenda, új településrendezési modell
A kutatás eredményei egyértelműen megkérdőjelezik a legendát, amely sokáig tartotta magát, vagyis azt, hogy a Budapest-központú, monocentrikus városmodell meghaladhatatlan. Az agglomerációs városokban erősödő kereskedelmi, lakó- és munkahelyi funkciók arra utalnak, hogy a nagyvárosi térség fokozatosan policentrikus szerkezetté alakul. Ez a folyamat illeszkedik a kelet-közép-európai posztszocialista városok általános átalakulásához, ahol a gazdaság decentralizációja, az új foglalkoztatási formák terjedése és a mobilitási minták változása térbeli átrendeződést okoz, derül ki a kutatásból.
Urbanisztikai és településrendezési szempontból mindez komoly kihívásokat és lehetőségeket jelent.
Az alközpontok tudatos erősítése hozzájárulhat a túlzott ingázás, a közlekedési torlódások és a lakhatási költségek mérsékléséhez, miközben javíthatja az agglomeráció életminőségét.
Van, amit befolyásolhatunk, de van, ami ellen keveset tehetünk, így a fejlődés kissé önjáró. Ugyanakkor a kutatás rámutat arra is, hogy regionális szintű együttműködés nélkül a központok fejlődése széttartó maradhat, és a forrásokért folytatott verseny gyengítheti a hosszú távú, kiegyensúlyozott területfejlesztést.
S hogy mi ebből a tanulság? Az idő majd eldönti, de az biztos, hogy pezseg az egész agglomeráció, a fenntartható nagyvárosi fejlődés a több központúság irányába mutat, és ezt talán nem is bánjuk annyira.
