A közelgő Valentin-nap alkalmából idézzünk fel egy tragikus történetet az építészet világából, hogy el ne felejtsük: a szerelem nemcsak játék és mese.
Az 1879-es árvíz teljesen átváltoztatta Szeged városképét. Lechner Lajos tervei alapján az organikusan kialakult, szűk utcákat felváltották a szabályosan megszerkesztett sugár- és mellékutak. Az átformált város szerkezet pedig olyan új építményeket hívott életre, mint például a Nemzeti Színház vagy a közúti híd. A 80-as évektől kezdődő impozáns építkezések számos új építésznek és a Magyarországot a 90-es években elérő szecesszió formájában, új stílusnak is teret adott.
A szecessziós mestere
A szecesszió Szegeden különösen hálás közönségre talált. A mai napig a stílus magyar fővárosaként emlegetik, ami nem véletlen, elég talán csak a Gróf- vagy a Raichl-palotát említenünk. Egyik legnagyobb mestere, Magyar Ede számos ilyen épülettel tette le névjegyét a városban. Ezek közül néhánynak a maga nemében tragikus sorsa volt, például a Goldschmidt-háznak, amit az ötvenes évek lakáshiányában egy extra szinttel kiegészítettek, ám az átépítésnél megfosztották szecessziós stílusjegyeitől.
A legtragikusabb sorsú házat Magyar azonban már nem az ekkor hazánkban leáldozófélben lévő stílusban tervezte, ám sorsát mégis leginkább ez határozta meg – ez a Jósika utca 14. szám alatt található bérház.
Magyar Ede 1877-ben Orosházán született, tehetős, de idővel fokozatosan elszegényedő családba. Már 13 évesen Szegedre került, itt egy építő- és ácsmesternél volt inas, majd tanulmányait Temesváron és Budapesten folytatta, de munkába már ismét Szegeden állt. Mindössze 23 éves volt, amikor első épületét jegyezte korábbi mesterének közreműködésével, de a századforduló a magánéletében is gyökeres változást hozott, olyat, ami meghatározta végül rövid életét.
1902 februárjában ugyanis elveszi Ádók Rózsit, mesterének lányát, akivel Olaszországba megy nászútra, majd egy évvel az esküvőjük után már első gyerekük is megszületik. Kapcsolatuk korai részleteiről nem sokat tudni, ám a rokonság arról számolt be, hogy szerelmen alapuló házasságról volt szó. Ádók Rózsi mindenesetre ott volt férje mellett, amikor az 1900-as évek legelején megkezdte a kapaszkodást a ranglétrán.
Jó érzékel lovagolta meg az építőipar fellendülését, már karrierje elején komoly megbízatásokat kapott, például a már említett Goldschmidt-házat. Legelső nagyobb léptékű feladata 1906-ra tehető, ekkor Reök Iván mérnök és földbirtokos megbízására lenyűgöző palotát tervezett, ami a mai napig Szeged egyik legnépszerűbb turistalátványossága. Reök emberére akadt Magyar személyében, aki hozzá hasonlóan igencsak fogékony volt a francia benyomásokra, az Art Nouveau hatását munkássága is tükrözi;
nem véletlenül húznak sokan párhuzamot a Reök-palota és Gaudí életműve között.
Az érem két oldalda
Bár olaszországi nászútjára értelemszerűen feleségével utazott, későbbi, szakmai jellegű európai körútjaira Rózsi már nem tartott vele. Az építész otthonában is előszeretettel forgatta a külföldi szaklapokat, vélhetően az általa bejárt városokba, Berlinbe, Münchenbe és elsősorban Párizsba is inspirálódni járt, ám rövid élete során sajnos csak ritkán adódott alkalma igazán nagy volumenű beruházásokban kiteljesedni.
A következő év novemberére elkészült Reök-palota sikerének köszönhetően sorjában kapta a megbízásokat, de főleg relatíve jelentéktelen munkákat. Amikor aztán valamilyen tekintélyesebb középület megtervezésének láthatott neki – ez volt a kaposvári Csiky Gergely Színház – , akkor nem volt szerencséje. A város ugyanis túlvállalta magát, és nem tudta előteremteni azt a pénzt, ami egy akkora színház megépítéséhez kellett volna, mint amilyet ők kívántak felhúzni az akkor még társulattal sem rendelkező Kaposvárra.
Az igen szűkre húzott nadrágszíjnak meglett az eredménye, és okkal gondolhatjuk, hogy a megszorítások Magyar terveire is hatással lehettek. Azt is feltételezhetjük, hogy az önérzetes építész nehezen viselte, hogy művénél nem tudta garantálni a saját magától elvárt minőséget, a Szeged és Vidéke halála után ugyanis így írt róla:
„Egy-egy munkáján szinte erőfeszítéssel dolgozott. Folyton másította, javította a terveit. Sohasem volt megelégedve önmagával."
Valószínűleg magánéletével sem lehetett teljesen elégedett, ami nem volt felhőtlen. Felesége állítólag kifejezetten elzárkózott attól a társasági körtől, amiben férje szakmájából adódóan mozgott, párkapcsolati gondjairól pedig egy titokzatos jegyzet ad hírt, amit a Szegedi Napló egyik 1911. októberi számában olvashatunk: „Az igazságot elferdítve – családi életemmel is kapcsolatosan – életfelfogásommal pedig homlokegyenest ellenkező, nemtelen híreket terjesztő, gyenge jellemű emberek üres állításait figyelembe nem veszem, mert erre alaptalan voltánál fogva sem időm, sem kedvem nincsen.”
Egy tragédia előzményei
Hogy magánéletével kapcsolatban mi volt a teljes igazság, talán sosem tudjuk meg, azonban felidézhetjük annak az afférnak a történetét, ami ezen cikknek az apropóját adja. Amikor a fent is idézett sorok megjelentek a Szegedi Naplóban, Magyar valószínűleg már külön vált a feleségétől, halálakor egyébként a Royal Szállón lakott, kapcsolatukról pedig az, a halála után felbontott, de még 1909-ben kelt végrendelet is árulkodik, melyben kizárja feleségét az örökségből és azt teljes egészében fiára hagyja. Az viszont tudható, hogy házastársi kapcsolata elhidegült ugyan,
de ismét rátalált a szerelem, amikor beleszeretett abba a Herczeg Jánosnéba, aki férjével együtt Magyart bízta meg egy Jósika utcai bérház megépítésével.
Pontosan nem ismert, hogy Magyar és Herczegné mikor szerettek egymásba, azonban a lapok beszámolói alapján a következő történt: Magyar győzte meg a házaspárt, hogy őt bízzák meg a munkával, ugyanis ő ajánlotta a legalacsonyabb kivitelezési költségeket. Hónapokkal később Herczeg János azonban már azért hagyta feleségére az épületet, mert nem kívánt abban a házban élni, amit feleségének szeretője készített rendes áron alul. Lehetséges tehát, hogy Magyar és Herczeg között rövid idő alatt, amíg a ház megépült, alakult ki olyan szerelmi viszony, hogy mindketten válni szerettek volna házastársuktól.
Herczeg beleegyezett a válásba, ám hogy Magyarné pontosan miképp döntött, nehezen megállapítható, ugyanis a sajtóban megjelent beszámolókkal ellentétben állította, hogy szeretett férje kedvéért beadta a derekát. Érdemes említést tenni arról, hogy a különböző helyi vonatkozású lapok a történetet utólag számos különböző módon adták le, sőt, gyakorlatilag több különböző eseménysort közöltek. Ezen csavart még egyet a budapesti hírlapok szerepvállalása, akik a már eleve kérdéses bizonyosságú híreket vették át a vidékiektől. Ami közös mindegyikükben, hogy az újságírók egyik érintettnek a méltóságát sem kívánták megőrizni, a véget nem érő pletykafolyam pedig Magyarra nézve kifejezetten kegyeletsértő volt.
Azt viszont nem lehet megkérdőjelezni, hogy a románc lelkileg megviselte Magyart. A végzetes este eseményeit az említett okokból kifolyólag nehéz rekonstruálni. Hogy Magyar Ede épp Zentáról érkezve vagy épp oda tartva ugrott fel Herczegné lakására; hogy az asszony melyik rokona társaságában tartózkodott a lakáson; hogy pontosan milyen szóváltás kísérte azt a jelenetet, mely során nem adta oda Magyarnak a korábban tőle átnyújtott revolvert; s hogy pontosan mit mondott a zaklatott építész a döntő pillanatban, mielőtt előrántotta pótfegyverét, gyakorlatilag mindegy is, hiszen egy biztos: Magyar Ede 1912. május 5-én, valószínűleg szeretője szeme láttára szíven lőtte magát. Halála idején mindössze 35 éves volt.
A tragédia utóélete legalább annyira szennyezett, mint maga a szerelmi viszály. A két asszony üzengetésbe kezdett, a sajtó pedig szívesen adta alájuk a lovat. Még magát Herczeg Jánost is megszólaltatták, az ügy fokozatosan feltáruló részletei pedig egy hétig folyamatos témát biztosítottak a lapoknak, bár utólag egyértelmű, hogy a nyilatkozatok és rekonstrukciós kísérletek számos kulcsponton ellentmondtak egymásnak.
Magyar Ede állítólag búcsúüzenetet is hagyott az irodájában: „Halálomért senkit se okoljanak”.
Nem sikerült.
Az ügyet részletesen, az összes elérhető forrást átvizsgálva dolgozta fel Brunner Attila 2024 megjelent, A Magyar Ede-ügy. Kísérlet egy öngyilkosság rekonstrukciójára című könyvében, amely a Holnap Kiadónál és számos magyarországi könyvesboltban megvásárolható.
(Nyitókép: A tragédia helyszíne: a Jósika utca 14. szám alatti bérház homlokzata. Kozma János | Wikimedia Commons)
