Páratlanul szép időszakát éli ilyenkor az ország legnyugatibb csücske, az Őrség, de nem elég megélni a pillanatot, mindig szükség van valakire, aki gondol a jövőre is.
Nemcsak a természet vagy a szeres településszerkezet, hanem az emberek is különlegesek az ország egyik leginkább érintetlen formájában megmaradt szegletében, az Őrségben, amely ilyenkor, ősszel ragyog és „virágzik” igazán. Ha gombászni mész – és itt érdemes –, az úton kerülgeted a vadakat, boltba nemigen jársz, mert ellát a piac. Az erdő elnyel, de úgy igazán, hogy kint hagyhass mindent, amitől szabadulnál, a Vadása-tó pedig megigéz. Ki akarna más otthont magának, ha itt is élhet, gondolhatnánk, mégis kell valami kovász 2025-ben, amely megdolgozza és összetartja az itt maradt – vagy épp ide kívánkozó – közösséget.
Él egy lelkes házaspár a Vadása-tó partján, akik összegyűjtötték és közkinccsé is tették mindazt, amitől az Őrség valódi meleg otthon volt valaha, s amitől – általuk – ma is az. Török Károlyné Miszori Marianna, a Szeparé Őrségi Művészeti Szalon művészeti vezetője, valamint férje, Török Károly számára a legtermészetesebb életforma, amivel foglalkoznak, mégis tudatosan csinálják, és nagy terveket dédelgetnek.
Egy gyűjtőtől mindig megkérdezik, hogy hogyan indult a szenvedélye, de a kérdésnek nem sok értelme van ez esetben. Miért is?
Miszori Marianna: Az egész családom néprajzi ihletettségű, gyakorlatilag csak ilyen gyökerekkel rendelkezem, tehát nem nagyon kellett elkezdenem a gyűjtést, az már a családból jött. Ha valaki Zala megyében és az ottani tájházak terén ismerős, akkor tudhatja, hogy Zalaszentgyörgy fölött van egy nagyon kicsi település, Kávás, ahol a nagypapám testvére élt.
A ház, amelyben kilencvenhét éves koráig Roszka mama lakott, ma tájház.
Így nőttem bele ebbe az egészbe én, és később a férjem is. Mi még láttuk a rendes ősi belső kemencében való kenyérsütést, és megtapasztalhattunk mindent, amiről egy régi falusi családi élet szólt.
Mégsem lesz minden falusi gyerekből gyűjtő...
A pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem népművelés–magyar szakán végeztem, mindig tudtam ugyanis, hogy népműveléssel, néprajzzal szeretnék foglalkozni. A diplomamunkámat a ma is jó egészségnek örvendő dr. Andrásfalvy Bertalan professzornál írtam, később aztán barátságba is kerültünk, és a kiállításaink közül is többet ő nyitott meg. Na de hogy honnan jön a gyűjtemény, és a kötődésem a tóhoz? Zala megyeiek vagyunk, a Vadása-tó pedig már Vas megye déli része, azonban ezt a tájegységet, az Őrséget nem lehet ilyen értelemben kettéválasztani. Hiába vannak a megyehatáron, összetartoznak. A zalalövői gyökerek és az őrségi vonal akkor ért össze, amikor eladóvá vált itt egy tóparti ház. Igaz, eleinte meg se fordult a fejünkben, hogy ideköltözzünk, de a kilencvenes évek közepétől mégis itt élünk, ennek tehát már harminc éve. A fiunk, Ádám kilencéves volt, amikor úgy döntöttünk, hogy ez az a hely, ahol mi élni szeretnénk, hogy mindennap láthassuk a vadkacsákat, a tavat és ezt a vidéket.
Közben pedig gyűjtögették a tárgyakat?
Valójában nem gyűjtögettük, hanem egyszerűen csak megvoltak otthon a falusi élet és a gazdálkodás eszközei, illetve a polgári élet tárgyai is, hiszen vasárnap szépen terítettünk, mondjuk egy herendivel. Zalaegerszegen, a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központban dolgoztam szinte majdnem az egész pályafutásom során, és adódott, hogy felkértek bennünket egy kiállítás megszervezésére. Nos így kezdődött, és rögtön sikere lett, hiszen kuriózum volt, mivel akkoriban a múzeumnak kevés lehetősége volt szemléltetni, bemutatni a saját gyűjteményét. Sorban jöttek a tematikus tárlatok, amelyeknek címként – magyar szakosként – mindig egy népi szólást vagy közmondást adtunk. Az első különösen emlékezetes, ennek „Csutora, fűrész, megvan az egész” volt a címe. Ennek az a jelentése, hogy „kész is vagyunk”. Mesterségeket mutattunk be: a cekkerkészítő műhely tárgyaitól kezdve, fotókkal illusztrálva, a kádármesterség vagy éppen a kosárfonás eszköztáráig.
Ezek már biztos a beindult gyűjtés eredményei.
Így van, ekkor már nagyon sokan megkerestek bennünket, és tulajdonképpen nem mi mentünk a tárgyakért, hanem azok érkeztek hozzánk. Változik a társadalom, a társadalmi berendezkedés, új lakásba kerülnek a fiatalok, egyetemre mennek és ott ragadnak, ami nagyon helyes, világot látnak. Ilyenkor fölöslegessé válnak tárgyak, és ha valami értéket képvisel, azzal megkeresnek minket, hogy el tudjátok vinni? Nektek adjuk, mert tudjuk, hogy jó helyen lesz. Tehát gyakorlatilag ebben élünk. És ami nagyon fontos, minden adományozóval kapcsolatunk van a mai napig, és mindig úgy fogadjuk el a tárgyaikat, hogy bármikor, amikor ők úgy gondolják, jöjjenek és simogassák meg azt a vázát, korsót, parádés cirkuszi szekeret vagy babakocsit. Ami a tematikákat illeti, van egy teljesen felszerelt, eredeti szőcei cipészműhelyünk, olyan, mint amilyen szinte minden második faluban volt egykor. Rendelkezünk a házi kenyérsütés eszközeivel, vagy egy 1868-as szövőszékkel, aztán az aratáshoz szükséges szerszámokkal és számtalan más mesterség tárgyi világával. De nem csupán a népi, hanem a polgári élet is megelevenedik nálunk.
Hány darab tárgyat őriznek így?
Több ezret, és a tárgyak zöme most már a Szeparé Őrségi Művészeti Szalonban van itt, Őrimagyarósdon. Húsz évig kerestük a megfelelő helyet, és végül a régi tekéző épületét vásároltuk meg e célból, ahol nemcsak elfér a gyűjtemény, hanem kreatív workshopokra is lehetőség van. Bútorfestő és kézműves műhely, gyerekfoglalkozás vagy más program szintén helyet kap. Begyűjtöttük azokat a könyveket is, amelyekkel kapcsolatban a tulajdonosaik úgy érezték, hogy már nincs rájuk szükség a digitális világban, de mi hiszünk abban, hogy bizony szükség van, és lesz olyan, aki nálunk örömmel lapozgatja, szagolgatja ezeket a könyveket.
Hogyan látogatható a gyűjtemény?
Egyelőre kulcsos házként működik, mert a civil állásunk mellett nem volt lehetőségünk rá, hogy fix nyitvatartási idővel dolgozzunk, de amint tudjuk, megnyitjuk a nagyközönség előtt. Jelenleg a szokásostól eltérő csapatépítőket tartunk például könyvtárosoknak, vagy előadásokat szervezünk egyetemistáknak. Tulajdonképpen azzal foglalkozom most, ami a harmadik szakdolgozatomnak is témája volt, és ez az Őrség közösségépítő lehetőségeinek kiaknázása.
Tele vagyunk olyan különlegességekkel is, mint amilyen a régi vadászterem, amely még a tekéző eredeti berendezéseihez tartozott,
és óriási hagyománya volt itt, vagy a már retrónak számító bútorok, mint például egy kombinált szekrénysor, egy zongora, vagyis egy komplett szalon. Üzemeltetni szeretnénk magát a tekézőt is, ami egyelőre felújítás alatt áll, és lesz egy kis teázónk-kávézónk is szamovárral és más kultikus tárgyakkal.
Nincs falusi élet kocsma nélkül...
Eredeti állapotában megtartottuk a régi retró kocsmát, bár nem árusítunk egyelőre, mert arra jelenleg nincs elég időnk. Kóstoló azonban természetesen van, saját készítésű házi diópálinkával, galagonyapálinkával. És élményszámba mennek a sütések a több mint százéves kemencével, ami azért is érdekes, mert ilyen ma már nem nagyon fellelhető, hogy a kocsmapult mellett közvetlenül áll egy klasszikus, működőképes eredeti őrségi kemence, amibe kilenc tepsi fér el, és akár egyszerre megsül a kacsa és a kelt tészta, a kenyér, hurka, kolbász, a búza és kukoricamálé is.
Mi a küldetése a Szeparénak?
Megmutatni az embereknek, hogy amiről mások azt hiszik, hogy már csak skanzenben vagy fotókon léteznek, itt állnak, működésben és használatban vannak, ez egy hihetetlen dolog. Készült egy könyv is, amely mindezt bemutatja. Azt látom, hogy itt a környéken is születnek gyerekek, visszatér az élet vidékre, és ide, a Vadása-tó partjára is. Nagy öröm látni, hogy családok jönnek gyerekekkel, akik újra szedik a makkot. Nem mindig volt ez ilyen érdekes.
Újra átgondolják azt, hogy mennyire jó egy plédre leülni, az otthonról hozott kis elemózsiát kibontani és nagy éhesen megenni.
Merthogy itt más éhség van egy-egy kirándulás után. Ez a tó számomra mindent, az életet jelenti. Kedvelt turista célpont, de épp csak annyira, hogy még nem zavaró. Azt tapasztalom, hogy főleg olyan emberek jönnek ide, akik szeretnek sétálni, igényük van arra, hogy mozogjanak, vagy hogy lássák a vizet. Nincs itt semmi látnivaló, lehetne mondani, hiszen nincsenek hajók, vitorlások vagy wellness, vannak viszont kacsák, a tó körül gombák és akácfák, és ilyenkor, ősszel fantasztikus fények és színek, természet és otthonosság.
