A Himnusz születésének helyszínét új, többfunkciós emlékhellyé formálja Turi Gergő első díjas terve, amely egyszerre kínál elmélyülést és közösségi élményt. A szatmárcsekei pályamű nem pusztán emléket állít Kölcsey Ferenc költeményének, hanem egy eleven, befogadó térszerkezetbe ágyazva jeleníti meg a nemzeti összetartozás gondolatát.
Szatmárcseke nem csupán egy kis település a Tiszaháton: a magyar nemzettudat egyik legfontosabb színtere. Itt született meg 1823-ban a Himnusz, itt élt és nyugszik Kölcsey Ferenc, és most e hely szimbolikus jelentőségéhez méltó építészeti keretet kap. Az Építési és Közlekedési Minisztérium által meghirdetett „Szatmárcseke – Himnusz Emlékhely” című nyílt tervpályázaton az I. díjat Turi Gergő, a Triskell munkatársa nyerte el egy olyan épületegyüttessel, amely nemcsak a Himnuszhoz való közös viszonyunkat, hanem a helyi közösség jövőjét is új távlatba helyezi.
Egy komplex feladat – egyszerű, de emelkedett válasz
A kiírás szerint az új intézménynek egyszerre kell múzeumként, közösségi színtérként és látogatóközpontként működnie, miközben nemzeti megemlékezésekre is alkalmas rendezvénytérként szolgál.
A feladat tehát nem egyetlen emlékszoba létrehozása volt, hanem egy integrált kulturális központté, amely a hely történelmi jelentőségéből kiindulva épít kortárs funkciókra.
Turi Gergő terve e komplexitásra nem hivalkodással válaszolt, hanem a falu szerkezetéhez igazodó, léptékében is arányos, „egyszerű, de határozott kompozícióval”, ahogyan a bírálóbizottság fogalmazott.
„Az emlékhely telepítése egy nagyon egyszerű gesztus: a jól ismert magyar falusi utcaképben sorakozó lakóházak közti kiteresedés, melyre az épület ölelő formája rájátszik, a körbemenő tornác pedig a használhatóságot erősíti. Az illeszkedést a léptékkel igyekeztem elérni, a földszintes tömeg középület jellegét a térszintből való kiemelés adja” – árulta el lapunknak Turi Gergő, amikor a komplexum faluképbe illesztéséről kérdeztük.
Az épület nemcsak az emlékezést szolgálja, hanem „a közösségformálás tágabb dimenzióját nyitja meg” – a jövőbeli rendezvények és találkozások lehetőségeivel.
A Himnusz tere – központban az emlékezés
A pályamű középpontja az a kiállítótér, amely a Himnusz születésének helyszínét hivatott megidézni. A földbeton falú, kupolás tér centrális elrendezése egyfajta spirituális tapasztalattá emeli a látogatást. A kiállítótér belsejében elhelyezett Himnusz-kézirat installációja nem csupán relikvia, hanem a nehéz idők utáni szebb jövő ígéretét is hordozza.
A kupola geometrikus tisztasága, a természetes anyaghasználat és a befelé forduló szerkesztés ünnepélyes, ugyanakkor intim atmoszférát teremt.
Nem véletlen, hogy a zsűri ezt a központi elemet „az épület legattraktívabb terének” nevezte, még ha a kiválasztott építészeti eszközök megosztották is a bizottságot. A forma mégis működik: mélységet és felemelkedést egyesít, ahogy a Himnusz is „egyszerre dadogva és az égbe emelt tekintettel” szólal meg – ahogy a zárójelentés költői megfogalmazása mondja.
Egy élő közösség helye
Az emlékhely azonban nem csupán a múltra tekint vissza. A rendezvénytérrel kiegészített faluház, a könyvtári szárny és a vetítőterem olyan többfunkciós egységet alkotnak, amely a helyi lakosság életébe is szervesen beépülhet. A különböző funkciókat összefűző tornácsor, a piactérré szélesedő előtér, valamint az épületbe bevont egészségház együttesen azt az élményt kínálják, amit a zsűri így fogalmazott meg: „az egyetlen pályamű, amely a térszervezésbe az egészségházat is bevonja, megteremtve így a lehetőségét régi és új minél szervesebb kapcsolódásának”.
Ez az architekturális válasz nem kívülről erőltet közösséget, hanem belülről, a hely saját logikájából fejleszti ki azt.
A bejárat felé nyitó udvar az érkezés és a találkozás tereként működik, míg a különböző terek közötti logikus közlekedőrendszer a mindennapi használhatóságot szolgálja – ahogy a bírálat kiemeli: „logikus, átlátható”.
Anyag és szellem: a vályog mint szimbólum
A tervben nemcsak a forma és a funkció jelentéssel teli, hanem az anyaghasználat is.
A vályogfalak Magyarország különböző vidékeiről származó agyagból készülnek, így magukban hordozzák a nemzet tájainak történelmét.
A népi építészetből vett technológia nem puszta idézet: az összetartozás kézzelfogható formája. Ez a gesztus nemcsak fenntartható építészetként értelmezhető, hanem mint nemzeti önreflexió: földből építkezünk és közösséggé gyúrjuk a sokféleséget.
Emlékmű a jövőért
A szatmárcsekei Himnusz Emlékhely nem egy zárt, patetikus emlékmű, hanem élő és befogadó tér, amely egyszerre szolgálja a kollektív emlékezést és a közösségi élet mindennapjait. A Turi Gergő által tervezett épületegyüttes kortárs válasz arra, hogyan lehet a Himnusz szellemiségét úgy megragadni, hogy az ne csak múzeumi tárgy legyen, hanem élő élmény. Ahogyan a bírálók összegzik: „minőséget teremt” – egyszerűséggel, emelkedettséggel és az egyetemes emberi méltóság hangján szólva.
Turi Gergőt a tervezés legnagyobb kihívásáról is megkérdeztük:
„A tervezés nehézsége a helyes arányok megtalálása volt, jelen esetben a nemzeti emlékhely és a helyi közfunkció közti egyensúly. Nem kérdés, hogy a fő funkció a Kölcsey emlékszoba, de ugyanolyan gondossággal igyekeztem a helyieknek szánt funkciókat is kialakítani, mivel véleményem szerint akkor lesz igazán élő az emlékhely, ha a helyiek is szeretik és használják.”