Két dolog jut eszébe az olvasott embernek az Üllői útról: a fák és a Fradi. Mai szemmel nézve épp ezért különösen abszurd, hogy 1964 és 1974 között nem ez volt az FTC otthona, elavult és életveszélyes pályáját ugyanis – több éves késéssel – ekkor zárták be. Az ország legnépszerűbb csapatának új stadionjára még ezek után is hosszú esztendőket kellett várni; építésének története jól tükrözi a klub korban betöltött, legjobb esetben is megtűrt pozícióját.
Mint azt már megírtuk, az első Üllői úti Fradi-stadion haláltusája hosszú és fájdalmas volt. Az 1911-ben megnyitott falelátós létesítményen az 1930-as évek közepén végeztek utoljára komolyabb állagmegóvási munkákat, ám az eredetileg elszállíthatóra tervezett tribünök ekkor már-már menthetetlen állapotban voltak; ha épp nem tűzvész pusztított, akkor a vihar fújta le az órát a tetőről.
Rögös úton az új stadion felé
A beavatkozás egy 1947-es Magyarország-Ausztria válogatott meccs után vált elkerülhetetlenné: az első félidőben a B szektor és a Springer-szobor közötti lelátórész beszakadt, a szünet után pedig a C tribün omlott nemes egyszerűséggel össze, és a 40 ezres tömeg döbbenten figyelte, ahogy Nika László egy keresztgerendába kapaszkodva küzd az életéért. A végeredmény: 280 sebesült, ebből 70 súlyos. Nika megmenekült.
Bár a katasztrófa hatására elrendelt mérnöki átvizsgálás kimutatta, az épületszerkezet helyenként nem felelt meg a hatósági előírásoknak, az új rendszerben természetesen szó sem lehetett arról, hogy a nemzet csapatát új stadionnal ajándékozzák meg. Az FTC-nek így be kellett érnie szigorú nézőszám-korlátozásokkal és kisebb megerősítésekkel,
miközben a rivaldafényt egy új nemzeti stadion ügyére, valamint az új rendszerben támogatott együttesek létesítményeire irányították.
A Népstadion így 1953-ban elkészült, a Dózsa Megyeri úti pályáját – a válogatott korábbi ideiglenes otthonát – 1954-ben felújították, a Honvéd-stadiont 1957-re korszerűsítették, a Vasas Fáy utcai sportközpontja pedig az 50-es évek végére nyerte el modern formáját. Bár a BME Lakóépülettervezési Tanszéke állítólag már az 1950-es években készített előzetes terveket egy új Üllői úti stadionra vonatkozólag, a Rákosi-korszakban nevét és színét vesztő, majd 1956-ban visszaszerző Ferencvárosra csak mindezek után jutott idő és pénz.
Az új létesítmény felépítését tényleg a legutolsó pillanatra hagyták. Mint azt a C, D és E lelátók bontási műleírásában is olvashatjuk:
„[…] csak egy észszerű megoldás kínálkozik, az építmény teljes elbontása. A sporttelek korszerű fejlesztése csakis e lelátók elbontás után képzelhető el.”
1962-ban kiderült, a lelátókat szakaszosan számolják majd fel, miközben a Fradi kevésbé jelentékeny meccseinek továbbra is a csonka Üllői úti pálya adhat otthont. Ebben az évben lebontották az emblematikus B lelátót, 1963 novemberében sor került az utolsó falelátós bajnoki meccsre (3-0 a Diósgyőr ellen), majd a következő esztendőben végleg elbúcsúztak az ekkor már több mint félévszázados stadiontól.
Építkezés – óvatos tempóban
Ez persze nem azt jelentette, hogy őrült tempóban nekiálltak az Üllői úti második aréna megépítésének. Az új Fradi-pálya megtervezésében Schall József, Azbej Sándor, Kapsza Miklós és Pattantyús Ádám vállalt szerepet, és legelső elemeként a Hungária körút felé néző klubház került kialakításra. Amikor az első kapavágásokat 1968-ban megejtették, nemcsak a régi főtribün és a nyugati lelátó egy része állt, de még a jópofa, Jánszky Béla-Szibessy Tibor-féle régi klubház is, így rövid ideig látványos kontraszton keresztül találkozott a hősi múlt a reményteljes jövővel.
Az épület pályával azonos szintjén az öltözők, gyúrószoba, orvosi rendelő és szertárak kerültek, az első emeleten irodák és tanácskozók került kialakításra, míg legfelül még a diszkóteremről sem feledkeztek meg. Az épületből a pálya felé kőerkély nyílt. A stadion építése gyakorlatilag még sehogy sem állt, amikor a klubházat 1971. február 19-én ünnepélyesen is megnyithatták; az eseményen Harót János ügyvezető elnök beszédét falatozás és zenéd mulatság követte.
Mindeközben a Ferencváros futballcsapata a Népstadionban talált új otthonra, ahol nem volt ritka, hogy 70-80 ezer szurkoló buzdította a zöld-fehérbe öltözött játékosokat – erre az Üllőin természetesen nem lett volna lehetőség. A Népstadion persze ezzel együtt sem válhatott a Fradi igazi otthonává, ráadásul a kisebb létszámú nézősereg csúnyán elveszett a hatalmas betonteknőben, sőt, az alacsony érdeklődés mellett még a pálya bérleti díja sem térült meg.
Érdemes megjegyezni, hogy az FTC ennek ellenére éppen ebben az időszakban élvezte történelmének talán legsikeresebb korszakát: ekkor élte aranykorát az 1967-ben Aranylabdával elismert Albert Flórián, és ekkor nyerte meg a klub a magyar futballtörténet mindmáig egyetlen jelentős nemzetközi trófeáját, az 1965-ös Vásárvárosok Kupáját.
Az Üllői úti második stadion lelátóinak építése végül 1970-ben kezdődhetett meg.
Azok számára, akiknek még volt szerencséje megfordulni a pályán, komikusnak tűnhet, de a stadion egykoron kifejezetten modernnek, sőt, forradalminak számított, ugyanis a magyar létesítmények közül itt hagyták el először a gyepet körbegyűrűző futópályát, melynek köszönhetően a lelátók szinte közvetlenül a játéktér mellett kaphattak helyet. Az „angolos” megoldás kétségtelenül előkelőbb szurkolói élményt biztosított a Népstadionnál, ám Rácz József, az FTC beruházási főmérnökének szavai, amik 1970-ben „sok tekintetben” a milánói San Siróéhoz hasonlították a stadiont, némileg túlzónak bizonyultak. Főleg, hogy érthetetlen módon a lelátót lefedő tetőszerkezetre már nem futotta…
A kizárólag a klubház előterénél megtörő gyűrűt Pécsen előregyártott betonelemekből építették, és a létesítmény az eredeti, levéltári tervek szerint 36 ezer néző befogadására lett volna alkalmas, amit aztán 30 ezerre korlátoztak. Elsősorban a hosszanti oldalon kapott helyet a 16-17 ezer fős ülőhelyi szekció; ez ekkortájt még nem műanyagszékek sorát, hanem egyszerű vörösfenyőpadokat jelentett. Az állószurkolók számára biztonságtechnikai okokból hullámfogókat állítottak fel a lelátóra, és kiemelt figyelmet fordítottak arra is, hogy a stadion – a felső karzat igénybevételével – akár 10 perc alatt kiüríthető legyen. A „sportkombinát” felépítése a szanálásokkal együtt összesen 85 millió forintba került.
Első meccs, első Örökrangadó
Amikor 1968-ban először bátorkodtak publikusan szót ejteni az új stadion megépítésének terveiről, rendkívül optimista módon 1970-et tűzték ki az átadás céldátumául. Hamar kiderült azonban, hogy ez irreális, és a projekt megvalósulása semmiképpen sem várható a negyedik ötéves terv kezdete előtt. Ahogy haladt előre az idő, úgy tolódott ki – előbb még évekkel, később már csak hónapokkal, végül pedig napokkal – a megnyitó ideje, amit az archívumok szerint az anyagiak mellett kisebb anyagleszállítási és kivitelezési késlekedések hátráltattak, illetve az, hogy a telek szélén berendezkedett I. sz. Építőipari Vállalat költözése a vártnál több időt vett igénybe.
1973 végére körvonalazódott, hogy az avatóünnepséget a következő év tavaszán tarthatják majd meg. A korábbi tervek, miszerint egy európai sztárcsapatot csalogattak volna a megnyitóra, meghiúsultak, és sokáig úgy tűnt, végül május 5-ére, a Győr elleni bajnoki idejére eshet majd a nagy nap. Végül azonban ezt sem sikerült tartani, és zöld-fehér rangadó helyett a 28. fordulóban,
május 19-én a Vasas érkezett IX. kerületbe;
a késleltetések jóvoltából egyrészt a klub alapításának 75. évfordulóján ünnepelhette új otthonát, másrészt némileg elterelődött a Fradi-szurkolók figyelme arról, hogy mindeközben pár kerülettel arrébb a Dózsa behúzta a bajnoki címet.
A kevésbé rangos ellenfél ellenére az érdeklődés jelentős volt, és a klubházba 150 ezer jegyigénylés érkezett. A legtöbbeknek csalódnia kellett, hiszen a végül 30 ezres kapacitás azt jelentette, hogy a kötelezően kiosztott tiszteletjegyek mellett – amit a pártolókon, tehát a bérleteseken kívül a stadion építői, az elsősorban élelmezésipari „bázisvállalatok” dolgozói, az egyesület sportolói és politikai, társadalmi szervezetek kaptak – a felületes szurkolók limitált számban lehettek jelen a megnyitón.
13 óra 52 perckorkor megnyíltak a kapuk, hamarosan megkezdődhetett az ünnepség. A zászlós élőképpel tarkított előadás után Lénárt Lajos miniszterhelyettes és FTC-elnök tartott beszédet, Hajós György, a kivitelező szerepét betöltő Középületépítő Vállalat műszaki igazgatója jelentést tett, majd átvágták a szalagot, és a főműsor előtt még a két egyesület öregfiúk csapatai is megmérkőztek egymással.
A Vasasnak ezek után sikerült belerondítania ebbe a szép májusi napba. Talán a megszeppentség okozhatta, hogy bár a mezőnyfölény a Ferencvárosé volt, Mészáros kapuja nem forgott veszélyben. A Vasas elsősorban kontrákra rendezkedett be, és ennek az 68. percben az eredménye is meglett: Müller a félpályától egészen a kapuig vezette a labdát, majd higgadtan a jobb alsó felé gurított – a labda pedig méltatlan módon a szögletes kapufáról befelé pattant, és az FTC 1-0-ra kikapott a stadionavatóján.
„Nem kell harminchárom gólt rúgni, elég egyet, de arról egy életen át beszélnek”
– nyilatkozta Müller évekkel később.
Talán a sors akarta úgy, hogy az új stadion első győzelme az MTK ellen szülessen meg, akárcsak az első Üllői úti Fradi-pálya esetében: két héttel később, a bajnokság zárófordulójában Branikovits és Juhász góljaival az FTC 2-1-re diadalmaskodott az Örökrangadón, a lelátón 25 ezer szurkoló biztatása mellett.
Fejlesztések fejlesztések hátán
A stadion nemcsak kialakításában számított az ország legmodernebbjének. A gyepszőnyeg alá automatikus locsolórendszert szereltek, a szurkolókat pedig a kor legfejlettebb, 14x5 méteres kijelzője tájékoztatta, ami elsőként mutatta egyszerre a pontos és a mérkőzésből eltelt időt. Már a legelső tervekben is szerepelt, de hosszú éveket vett igénybe a villanyvilágítás beszerelése. A tervezők szupermodern komputer segítségével állapították meg az 57 méter magas kandeláberek tökéletes magasságát és elrendezését, a 368 darab égő ideális számát, és 1978. szeptember 21-én első ízben rendezhettek villanyfényes edzést az Üllői úton.
A világítás felavatása már jobban sikerült, mint magáé a stadioné, hiszen a Fradi 4-1-re verte a Pécset, Branikovits pedig elmondhatta magáról, hogy a stadion első Fradi-gólján kívül mással is beleírta magát a klub történelemkönyvébe: az FTC és a Csepel ugyanis szocialista sportbarátsági szerződést kötött egymással, melynek értelmében azért cserébe, hogy a támadó a XXI. kerületbe igazolt, a Csepel Vas- és Fémművek segített a világítótestek felépítésében.
„Amikor az Üllői úti pálya előtt elmegyek és felnézek a hatalmas beton kandeláberekre, mindig mosolygok magamban. Arra gondolok, hogy a kivilágításban nekem is van egy kis részem…”
– mesélte egy lapnak „Brani”.
A 70-es évek közepe, úgy tűnt, egy újabb szép korszak kezdete lehet Ferencvárosban. A „csikócsapat” 1975-ben egészen a Kupagyőztesek Európa Kupája döntőjéig menetelt, infrastrukturális szempontból egymást érték a fejlesztések. A frissen létrejött FTC Sportlétesítmények Intézményének igazgatója, Klára Jenő vezetésével befejeződött a Latorca utcai evezősház felújítása és felépült a birkózók által használt munkacsarnok, valamint a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium ekkor tette lehetővé, hogy a klub megvásárolja a máig használatos népligeti BSE-sporttelepet.
Egy dologgal azonban még mindig tartoztak a dicső elődöknek. A régi pálya lebontásával az 1922-ben felavatott, Springer Ferenc alapítót ábrázoló szobrot darabokra szedve eltávolították, és a fáma szerint csak Dalnoki Jenő és az általa felkínált 10 liter bor vette rá a szanálást végző munkásokat arra, hogy megsemmisítése helyett elrejtsék.
Évekbe telt, míg kilobbizta azt, hogy a szobrot restaurálják, és visszahelyezzék oda, ahová váló, de 1977. szeptember 24-én, épp 55 évvel az eredeti felállítását követően, egy FTC-Székesfehérvári MÁV Előre meccs előtt megszólaltak a hangosbemondók: „Kedves Szurkolók! Régen várt esemény ünnepi pillanatai következnek” – és pár fennkölt szó után lekerült a fehér lepel a klubház elé helyezett, pálya felé fordított alkotásról.
A névtelen atlétát ábrázoló szobor és a talapzatán látható Springer Ferenc-dombormű aztán sok mindent megtapasztalt az elkövetkezendő 35 és fél év során.
Látta, ahogy a Fradi 1-0-ra győz az Előre ellen, átélte a 80-as évek kiesés ellen folytatott harcait, az ismét dicsőséget hozó 90-es éveket, és a felemásan kezdődő új évezredet; a bajnoki címeket és a kizárást, végül pedig a második Üllői úti stadion lebontását.
De erről már a következő részben.
A legelső, Soroksári úti Fradi-pálya történetét...
...valamit az első Üllői úti stadion megszületésének krónikáját is megírtuk korábban.
Nyitókép: Labdarúgás, 1970. június
