Ötven éve, 1976. május 11-én hunyt el Alvar Aalto, a finn építészet, és egyben a modern funkcionalista építészet egyik legnagyobb alakja.
Alvar Aalto épületei egyet jelentenek Finnországgal: puritán funkcionalizmus, visszafogottság, egyszerűség – ugyanakkor egyfajta nehezen megfogalmazható, barátságos hangulat. Maga az ország is nagy utat tett meg Aalto életében: 1898-as születésekor Finnország még az Orosz birodalom egyik szegényes nagyhercegsége volt, többnyire egyszerű faházakkal, 1976-ban viszont már a világ egyik leggazdagabb országa – már nem faházakkal, de továbbra is egyszerű épületekkel. Aalto építészete ugyanígy fejlődött, első művei viszonylag egyszerű faházak, amik valójában helyi viszonylatban jómódúnak számító középosztálybeli családok villái.
Aalto első középülete is ebben az időszakban épült, 1924–1926 között, a nyugat-finnországi Seinäjoki városában, a regionális polgárőrség számára. A fából épült ház bájosan megformált pilaszterei az épületet a huszas években elterjedt „skandináv klasszicizmus” szép, vidékies ízű példájává emelik.
Aalto 1924-ben nősült meg, felesége, Aino Marsio-Aalto az ország egyik első építésznője, egyben Aalto alkotótársa. Olaszországi nászútjuk után, inspirációkkal telve nyitották meg közös irodájukat Jyväskylä-ben, majd Turkuba, végül Helsinkibe költöztek.
A saját hangját egyre inkább meglelő Aalto a bauhaus, a modernista irányzat alapján alakította ki saját formanyelvét.
Ez egyre nagyobb hazai, majd nemzetközi sikereket eredményezett: Aalto tervezte a finn pavilont az 1937. évi párizsi, majd az 1939. évi New York-i világkiállításra, majd 1940-ben, majd 1946-1947-ben vendégprofesszori állást kapott a világ egyik leghíresebb műszaki egyetemén, az MIT-n (Massachusetts Institute of Technology).
Aalto ekkor már egymás után kapta a nagyszabású munkákat, középületeket (könyvtárakat, egyetemi kampuszokat) és villákat is tervezett. A két világháború közötti korszakból származó egyik legszebb épülete Vyborgban található. Az 1927 és 1930 között épült könyvtárnak helyet adó város az 1940-es téli háború óta a Szovjetunióhoz, illetve Oroszországhoz tartozik. Az épület jól mutatja Aalto stílusát: határozottan modernista alkotás, viszont annak ridegsége, szigorúsága nélkül. A környezetbe gondosan beillesztett tömeg, a fehér falak valódi északi életérzést sugároznak.
A korai Aalto-művek egyik legjelentősebbike a Paimio mellett álló tüdőszanatórium. Az épület már első pillantásra elárulja funkcióját, a kórházi szárnytól jól elkülönül az üvegezett, színes napernyőkkel élénkített „levegőző szárny”. A hatalmas épület is a modernista építészet szintézisének tekinthető, a Bauhaus hatás mellett jól tettenérhetők Le Corbusier hajóépítészetből vett megoldásai, mindez egyedi, az Aalto-házaspárra jellemző derűvel és részletgazdagsággal. És itt nem csak az épületre kell gondolni, a tervezők a teljes berendezésre is gondot fordítottak,
itt született meg Aalto egyik leghíresebb bútordarabja is, a Paimio-szék, amit eredetileg a fektetőteraszokon használtak.
A korszak másik jelentős műve a Noormarkku városában található Villa Mairea, vagyis „Mária villája”. A rendkívül elegáns épület 1938–1939-ben épült a finnországi svéd iparmágnás és művészetpártoló házaspár Harry Gullichsen és felesége, született Marie Ahlström számára. Az épületen jól láthatóan érvényesül a bauhaus hatás mellett a japán építészet és Frank Lloyd Wright befolyása. A rendkívül kifinomult és jómódú házaspár (Marie textilgyáros édesapja volt a huszadik század elején az ország leggazdagabb embere) a legapróbb részletekig Aaltoval tervezette meg a lakóházat, így a formatervezőként is ismertté váló művész tervezte meg a teljes bútorzatot, a textíliákat, sőt az étkészleteket is.
Az épület belső terei mintha az északi dizájn bemutatóterei lennének, fényűzésnek nyoma sincs, pontosabban az igényesség a nagyméretű, szinte pazarló belső terekben, a gondosan mérlegelt arányokban jelenik meg.
Aalto építészetének igazi fénykora a második világháború utáni időszakra tehető, ami egybeesik a semleges, így a két tábor között hidat alkotó Finnország jelentős gazdasági és kulturális felemelkedésével. Könyvtárak, iskolák, művelődési házak, egyetemek, templomok, városházák tucatjai épületek Aalto tervei szerint – aki egyfajta „exportcikké” is vált: Bagdadban, Dániában és Németországban is több, jelentős középülete áll. Erre az időszakra jellemző a tégla alkalmazása, ami Aalto egyik védjegyévé vált. Ekkor épült ki a Helsinki Műszaki Egyetem kampusza, ami az életmű egyik legnagyobb együttese. Maga a telepítési-beépítési koncepció is Aalto munkája, aki nem csak építészként, hanem várostervezőként is működött. Az egyetem ma Aalto nevét viseli.
A hívő evangélikus Aalto több templomot is tervezett, egyik leghíresebb ilyen alkotása a Három Kereszt Evangélikus templom Imatra városában. Aino Aalto, a feleség és alkotótárs, két gyermeke anyja 1949-ben halt meg. Aalto pár évvel később ismét egy építész hölgyet vett feleségül, Elsa Mäkiniemi az építész 1976-os haláláig volt alkotó- és élettársa. Bologna érseke, Giacomo Lercaro 1965-ben kérte fel a házaspárt, hogy tervezzék meg a székvároshoz közeli Riola falu új katolikus templomát. Az érsek ezzel a megbízással, az akkor már „sztárépítész” Aalto felkérésével kívánta bemutatni a katolikus egyházi megújulást.
A romagnai tájba mesterien beillesztett épület időtlen szépségű, asszimetrikus íves belső terével valóban jól mutatja az akkoriban (ismét) újjáéledő katolikus egyház életerejét.
A késői művek közül talán legjelentősebb a Finlandia-csarnok. Az 1960-as években új lendületet kaptak a kulturális beruházások világszerte, elég csak a Sydney Operaházra vagy a New York-i Metropolitan Operára gondolni.
Az 1961 és 1971 között épült helsinki multifunkcionális épület, illetve terem, mely konferenciáknak és koncerteknek egyaránt helyet adhat, ebbe a sorba illeszkedik. A tóparti parkban álló épület szoborszerű, miközben rendkívül jól működtethető alaprajzi elrendezés jellemzi. Népszerűségét jól mutatja, hogy az euró bevezetése előtti finn márka 50-es címletén is ez szerepelt.
Az 1976-ban elhunyt Aalto, hatalmas életművet hagyott hátra, ami az építészettől a várostervezésen át a bútortervezésig terjedt. Artek nevű bútorgyárát 1935-ben hozta létre feleségével és a Mariea Villánál említett Gullichsen-házaspárral. A cég rendkívül sikeres volt, székek, asztalok és megannyi bútor típusainak tucatjait fejlesztették ki és gyártották, illetve gyártják mind a mai napig. A bútorok egyszerűek, ergonomikusak, és rendkívül praktikusak, a székek például szinte minden esetben egymásba rakhatók.
