Lechner Ödön? Magyaros szecesszió? A reformkori felfogás szerint a magyar nemzet igazi stílusa a klasszicizmus!
Az 1848-as forradalmat és szabadságharcot hatalamas gazdasági fellendülés és valóságos építési láz előzte meg. A nemzet végre úgy érezhette, hogy a török háborúk, majd a 18. század „erőgyűjtése” után (ami az ország barokkos jellegű építészeti arculatának kialakulásával járt) rohamléptekkel dolgozhatja le hátrányát a világ élvonalához képest. Ehhez viszont meg kellett találni az építészeti kifejezési formát. Noha történelmileg a magyarságnak természetesen semmi köze nincs az ókori Hellászhoz vagy Rómához, az akkori építészet a kortársak szerint
egyszerűségével, józanságával, visszafogott eleganciájával hűen fejezte ki a magyar nemzeti szellemet.
Így már az épületek nagy száma és jelentősége miatt is – a barokk mellett – hazánk talán legmeghatározóbb stílusa lett a klasszicizmus.
Az építési lázban az egyházak jártak élen. A már magyar érzelmű katolikus püspökök egymás után építették fel székesegyházaikat a korábbi időkből örökölt szerényebb templomok helyére vagy éppen azok mellé. Az esztergomi érsek Béccsel is dacolva egy óriási együttest tervezett a Duna fölé magasodó várhegyre, ami tervei szerint a „magyar Sion” szerepét töltötte volna be. Hasonló óriási székesegyházak épültek szerte az országban, Vácott, Egerben vagy éppen az újonnan alapított Szatmárnémeti püspökség székvárosában.
II. József 1781-es türelmi rendelete után a protestáns egyházak és a zsidó hitközségek is egyházi épületek egész sorát építették. Kialakult egyfajta „magyar protestáns barokk”, ami a 19. század elején folyamatosan átvezetett a klasszicizmusba.
Főleg a református szellemhez állt közel a stílus puritán egyszerűsége,
az evangélikusok jobban ragaszkodtak a barokk hagyományokhoz, így sokáig a két stílus egymás mellett, egymásba fonódva létezett.
Ahogy az ihletadó ókori építészet, úgy maguk az első építészek sem magyarok voltak. Az európai építészeti divat egyik meghatározó városa a Habsburg birodalomhoz tartozó Milánó volt, ahol egymás után létesültek a klasszicizmus jellegzetes helyi változatát képviselő épületek. Legtöbbjüket Lombardia vezető építésze, Leopoldo Pollack tervezte. Ide érkezett az öccse Bécsből eltanulni a szakma fortélyait. A rendkívül tehetségesnek bizonyuló ifjú több épületet közösen tervezett bátyjával, majd a fellendülő Magyarországra költözött és saját irodát nyitott. Pollack Mihály – hiszen ő a tehetséges öcs – így vált a magyar építészet meghatározó alakjává, Hild József mellett legjelentősebb magyar klasszicista mesterré.
A klasszicista építészet jelentős részét a kastélyok alkotják, hiszen a gabona-konjunktúrában meggazdagodott nemesség egymás után építette vagy építette át kastélyait. Dég, Bajna, Doba, Fehérvárcsurgó mellett megszámlálhatatlan kisebb kastély és kúria létesült az országban. Szinte nincs olyan falu a történelmi Magyarországon, ahol ne állna ilyen épület. A kastélyokhoz hasonló méretűek a megszülető nemzeti intézményhálózat számára készült épületek: a Nemzeti Múzeum vagy a tiszteket képző Ludovika Akadémia székházai.
A korszak jellegzetes épületei, mind politikai mind építészeti szempontból a vármegyeházák, a „táblabíró világ” fő helyszínei. A legtöbb vármegye ekkor épített új székházat, amik a magyar önállóság, a magyar állameszme jelképei.
A székházak közül színvonalát tekintve kiemelkedik a Pollack által tervezett Tolna vármegyei székház Szekszárdon.
Az épület visszafogottan elegáns, mintha egy felnagyított kúria lenne – vagyis pontosabban a kúriák építtetői hasonló épületekből nyertek ihletet.
Erre az időszakra tehető Pest nagyvárosias átalakulása. Ez a Pollack mellett másik nagy klasszicista építészünk, Hild József működésének fő színtere:
Hild életében több mint 900 (!) épületet tervezett,
ezek között van több kastély, vármegyeháza, templom, mégis az életmű legnagyobb részét egyszerűbb, de mégis igényes polgárházak alkotják. A fővárosi rangját egyre inkább visszanyerő ikerváros fejlesztése a magyar érzelmű Habsburg, József nádor szívügye volt, az ő védnöksége alatt alakult meg a Szépítő Bizottmány, a város történetének első tudatos tervező-engedélyező-fejlesztő hatósága.
Ekkor épült ki Pest akkori legszebb tere, a rakodó tér, más néven rakpiac. Itt sorakoztak a leggazdagabb (jellemzően görög és délszláv) pesti polgárok házai, valamint a Lloyd-palota. Sajnálatos módon mára csak a Lánchíd maradt meg a képen látható épületekből, ahogy a reformkori Pest legnagyobb része is eltűnt.
A korszak fejlődése egy új épülettípust is teremtett:
megszületett a város környéki, polgári villa.
Kisebb-nagyobb villák, sőt villanegyedek keletkeztek Buda és Pest zöldövezeti részein, de a Sopron, Kolozsvár, vagy Pécs fölötti domboldalakon is.
A gazdasági és társadalmi fejlődés olyan területekre is kiterjedt, mint a börtönügy vagy az egészségügy, valamint új vámházak, hidak százai épültek. A korábbiaknál korszerűbb börtönök, kórházak, elmegyógyintézetek létesültek, felmerült – mai szóval – a társadalmi integráció igénye. A fejlődés új épülettípusokat is eredményezett, elindult az ipari és a vasúti építészet kibontakozása is, hiszen a forradalom előtt már Vácra és Szolnokra is el lehetett jutni vonattal.
A reformkor egyben a magyar fürdőélet első virágkora. Ekkor kezdték kiépíteni az erdélyi Herkulesfürdő, a felvidéki Pöstyén, Stubnyafürdő, vagy éppen Balatonfüred fürdőnegyedét, ahol az Anna-bálok máig élő hagyománya is elindult.
A lakberendezés, belsőépítészet tekintetében is lezajlott egyfajta polgárosodás, előtérbe kerültek a kényelmi, praktikus szempontok. Sokatmondó, hogy maga Széchenyi István is említi ezt a szót a várostervezésről, építésről szóló Pesti por és sár című művében: „Az angolnak van egy szava, ’comfort’, mihez a német ’Behaglichkeit’ közelit, s mit magyarul tán ’jól-esés’ által lehetne valamikép s némelykor visszaadni. Más kitételünk e képzetre nincs, valamint a ’bequem’ kifejezésre is csak nem rég támadt szónk a »kényelmes« ...” Az ekkor népszerű, kifejezetten a belsőépítészetben és a lakberendezésben teret nyerő biedermeier stílus valóban a polgárság és az egyre jobban polgári életformát folytató nemesség szemléletéhez igazodott – arról nem is beszélve, hogy hazánkban jelentős bútoripar épült ki ezen igények kiszolgálására.
A klasszicizmus – a barokkhoz, illetve a „parasztbarokkhoz” hasonlóan – a társadalom minden rétegébe leszivárgott. A szegényebb nemesek, a parasztság is ebben a stílusban építkezett, sokszor építőmesterek nélkül, a városból vagy a falusi kúriáról ellesett módon.
A klasszicizmust szép lassan elérte a végzete, ami éppen a visszafogottságban, az egyszerűségben rejlett:
a legtöbben egyszerűen unalmasnak, monotonnak, ridegnek tartotta ezeket az épületeket – a frissen elkészült Nemzeti Múzeumot komolyan kritizálták is a kortársak emiatt –, ráadásul sokan az ókori formákkal sem tudtak azonosulni, hiányolták belőle a „nemzeti ízt”. Sokan a nemzeti motívumokat a középkorban vélték megtalálni, így már a 19. század elején építkeztek ebben a formában, az egyik legkorábbi példa erre a pétervásárai templom, 1817-ből. Így a klasszicizmus fokozatosan háttérbe szorult, a szabadságharc után már csak egy régi, optimista, fejlődő virágkor ittfelejtett emlékeiként tekintett rá a közvélemény.
A klasszicizmus mint józan, visszafogott előkép időről-időre előtérbe került. Az első világháború után megtépázott országban főleg a protestáns felekezetek tértek vissza ehhez a hagyományhoz, természetesen vegyítve azt a modern építészet formavilágával. A Debreceni Egyetem temploma vagy a Pozsonyi úti református templom ennek a törekvésnek a legszebb példái.
A klasszicizmus iránti nosztalgia néha különös fordulatokat eredményezett. Pollack Mihály egyik kastélyterve a papírravetés után 108 évvel épült meg, ráadásul nem is az eredetileg tervezett helyen. Ami változatlan maradt, az az építtető család: 1815-ben bízta meg Zichy János Pollackot egy kastély megtervezésével a Komárom melletti Szőnybe. Végül csak 1923-ban készült el az épület Zichy Aladár megbízásából a Fejér és Tolna vármegyék határán álló Vajtán.
A klasszicizmus utolsó felélesztése érdekes módon a szocreál időszakában történt. A Közép-Európában
az 1940-es évek végétől kötelezően alkalmazandó szocialista realizmus „tartalmában szocialista, formájában nemzeti” kellett hogy legyen.
Ezt minden érintett országban úgy próbálták tervrajzokra átültetni, hogy egy-egy adott stílust szemeltek ki, ami az ország történetében a „nemzeti progressziót” képviselte: hazánkban ez éppen a reformkor klasszicizmusa volt, míg Csehszlovákiában és Lengyelországban a reneszánsz, Kelet-Németországban pedig kissé meglepő módon a Nagy Frigyes porosz és Erős Ágost szász fejedelem korszakára jellemző barokk. Így meglehetősen ellentmondásos módon történelmünk egyik legsötétebb időszakában visszaköszönt a klasszicizmus szelleme az építészetben.
Nyitókép: Lökösháza, Bréda kastély
