Húsz évvel ezelőtt, 2006. október 23-án avatták fel a budapesti Felvonulási téren az 1956-os forradalom központi emlékművét. A sokak által csak „vaskefének” nevezett alkotás heves tiltakozást váltott ki, pedig különleges építészeti megoldásával a forradalom talán legfontosabb üzenetét jeleníti meg: azt a pillanatot, amikor a legkülönbözőbb emberek összefogásából olyan erő született, amely képes volt megtörni a kommunista diktatúrát.
Az egykori Felvonulási tér különösen alkalmas helyszíne az 1956-os emlékezésnek. Itt állt a Rákosi-rendszer egyik legfontosabb jelképe, a nyolcméteres Sztálin-szobor, amelyet 1956. október 23-án este a forradalmárok ledöntöttek, itt volt a Regnum Marianum templom, amit éppen a Sztálin szobor miatt bontottak le. A diktatúra demonstrációira és katonai felvonulásaira kialakított téren ötven évvel később olyan emlékmű született, amely már nem a hatalom, hanem az ellene fellépő emberek erejét jeleníti meg.
A 2005-ös nemzetközi tervpályázatot az I-Ypszilon alkotócsoport nyerte meg. A két építész, Emődi-Kiss Tamás és Papp Tamás, valamint a két képzőművész, György Katalin és Horváth Csaba terve alapján megvalósult alkotást 2006. október 23-án, 19 óra 56 perckor avatták fel. Ekkor kapta a Felvonulási tér az Ötvenhatosok tere nevet is.
Egy emlékmű, amely már az avatása előtt megosztotta az ötvenhatosokat
A nonfiguratív alkotás kezdettől heves vitákat váltott ki. Egyesek szerint a rozsdás vasoszlopok inkább akasztófaerdőre emlékeztettek, mint a szabadságharc hőseire. Mások az absztrakt megfogalmazást tartották méltatlannak az esemény jelentőségéhez, vagy azt kifogásolták, hogy a forradalmat leverő rendszer politikai örökösének tekintett szocialista kormány állíttat központi emlékművet.
A rozsdás oszlopokból megszülető közös erő
Az alkotás művészeti értelmezéséhez érdemes elindulni a Városliget felőli oldaláról.
A tér burkolatából kezdetben egymástól távol álló, embermagasságú, rozsdás vasoszlopok emelkednek ki. Közöttük még szabadon járhatunk. Mindegyik különálló, önálló elem, saját helyzettel és saját környezettel.
Ahogy azonban előrehaladunk, az oszlopok egyre sűrűsödnek, magasodnak, felületük pedig fokozatosan megváltozik. A rozsdás vasból fényes, rozsdamentes acél lesz. A különálló elemek végül egyetlen hatalmas, nyolcméteres, éles szélű ékké állnak össze, amely szinte felhasítja a tér kőburkolatát.
Az emlékművet 2006 vasoszlop alkotja, de a lényeg nem a számukban, hanem az átalakulásban van.
A tervezők elmondása szerint az ötletet az október 23-án a Műegyetemtől a Bem-szoborhoz vonuló, egymásba karoló egyetemisták képei és visszaemlékezései adták. A közösség tagjai megbíznak egymásban, és együtt olyan erőt alkotnak, amelyre külön-külön nem lennének képesek.
Az ék így nem egyszerűen a diktatúra elleni lázadás jelképe. Magának az összefogásnak a képi megfogalmazása: a sok különálló emberből közös akarat lesz, amely képes áttörni a megdönthetetlennek hitt hatalmat.
A kompozícióban a térnek is szerepe van. Az egykori diktatúra katonai parádéihoz kialakított, szigorú rendet képviselő burkolatot a forradalom erejét megjelenítő ék töri meg.
Nem egyetlen ember és nem egyetlen politikai irányzat forradalma volt
Az emlékmű üzenete egy történelmi vitára is választ adhat. Az 1956-os eseményeket sokszor Nagy Imre és a körülötte csoportosuló reformkommunisták történeteként mutatják be. Valóban fontos szerepük volt a diktatúrán belüli ellenzék megszerveződésében, a szellemi előkészítésben és később a politikai fordulatban.
A forradalom azonban messze túlnőtt a reformkommunizmus keretein.
Jól mutatja ezt Nagy Imre szerepének alakulása is. Amikor október 23-án a Parlament erkélyén megjelent, a tömeget az „Elvtársak!” megszólítással üdvözölte, amire a jelenlévők tiltakozással reagáltak. A miniszterelnöki tisztséget másnap átvevő politikus kezdetben még nem állt egyértelműen a fegyveres felkelők mellé: október 24-én statáriumot hirdetett, és fegyverletételre szólította fel őket.
A fordulat fokozatosan következett be. Október 28-án Nagy Imre már nyilvánosan elutasította a forradalom ellenforradalomként való megbélyegzését, később pedig elfogadta a többpártrendszert, és november 1-jén bejelentette Magyarország semlegességét, valamint kilépését a Varsói Szerződésből.
Nagy Imre végül a forradalom mellett vállalt kiállásáért az életével fizetett. Mártíromsága vitathatatlan, de történelmi szerepének megértéséhez az első napok bizonytalanságai és döntései is hozzátartoznak.
A forradalmárok követelései eközben már október 22-én messze túlmutattak a kommunista rendszer egyszerű megjavításán. A műegyetemisták 16 pontjában szerepelt a szovjet csapatok kivonása, a többpárti, titkos választások megtartása és a polgári szabadságjogok biztosítása.
Az országban kibontakozó követelések között ott volt a vallásszabadság helyreállítása, az egyházüldözés megszüntetése, az önálló paraszti gazdálkodás és a tulajdon védelme is.
Egyetemisták, munkások, parasztok, hívők és Fradi szurkolók
Talán nincs is az újkori magyar történelemben sok másik olyan pillanat, amikor ennyire különböző társadalmi csoportok léptek volna fel közösen.
A forradalomban ott voltak az egyetemisták és középiskolások, a nagyüzemek munkásai, a mérnökök, tanárok, írók és újságírók. A vidéki parasztok, akik a beszolgáltatások és az erőszakos kollektivizálás ellen is felléptek. A katonák, akik közül sokan a felkelők oldalára álltak. A polgári pártok hívei, a szociáldemokraták, a reformkommunisták és a korábban politikailag üldözöttek.
Ott voltak a különböző vallási közösségek tagjai is: katolikusok, reformátusok, evangélikusok, más felekezetűek, és természetesen olyanok, akik nem voltak vallásosak. A hívők számára különös jelentőséget kapott az egyházak szabadsága és az üldöztetésük megszüntetése. Mindszenty József bíboros kiszabadítása is a követelések közé tartozott.
És ott voltak a sportegyesületek szurkolói is.
Amint arról az Üllői út 129. két nappal ezelőtti történelmi cikkében beszámolt, már október 21-én, egy botrányos, elcsalt Ferencváros–Vörös Meteor kézilabda-mérkőzés után közel háromezer szurkoló robbantott ki tiltakozást. A mérkőzés körüli események arra is emlékeztetnek, hogy az önkénnyel szembeni elégedetlenség nem kizárólag az egyetemeken és a politikai vitakörökben jelent meg.
A Fradi szurkolói közül később sokan részt vettek a forradalomban, ahogyan más sportegyesületek hívei is. A hatalom számára különösen kellemetlen volt, hogy a rendszerrel szembeni ellenállás az élet olyan területein is megmutatkozott, amelyeket korábban ellenőrzése alá vont.
Mindez azért fontos, mert ezek az emberek nem ugyanazt gondolták a világról. Más volt a vallásuk, a politikai meggyőződésük, a társadalmi helyzetük, és bizonyára abban sem értettek egyet, hogy pontosan milyen Magyarországot szeretnének.
Abban azonban igen, hogy a diktatúrának és az idegen megszállásnak véget kell vetni. Ezt méltón és érzékletesen jeleníti meg a szobor. A rozsdás, meggyötört elnyomott emberekből, így lesz a diktatúrát megdöntő összefogás, amit méltón és érzeéklehtően jelenít meg a szobor.
Az ék, amelyet nem lehetett többé kihúzni Európa történelméből
Az 1956-os forradalmat novemberben a szovjet hadsereg túlereje leverte. Emberek ezrei haltak meg, sokakat bebörtönöztek vagy kivégeztek, és több mint kétszázezren hagyták el az országot.
Ez a történet azonban nem a katonai vereségről szól.
A magyar forradalom néhány napra megmutatta, hogy a szovjet uralom és az egypárti diktatúra nem megváltoztathatatlan történelmi adottság. A magyarok bebizonyították, hogy egy széles társadalmi összefogás képes megbénítani, sőt ideiglenesen lebontani egy évtizedek óta kiépített elnyomó rendszert.
Ennek a tapasztalatnak a jelentősége túlnyúlt Magyarország határain. A szovjet beavatkozás mély válságot okozott a nyugati kommunista mozgalmak és a baloldali értelmiség egy részében. Albert Camus és más európai gondolkodók számára a magyarok szabadságharca a zsarnoksággal szembeni erkölcsi kiállás példájává vált.
A forradalom katonai veresége ellenére a kommunista rendszer erkölcsi tekintélyén olyan repedés keletkezett, amelyet a későbbi évtizedekben sem lehetett teljesen eltüntetni. Az 1989-es rendszerváltozások természetesen sokféle gazdasági, társadalmi és politikai folyamat eredményei voltak, de 1956 emléke és tanulsága ezeknek is fontos előzménye maradt.
Ezért különösen találó az emlékmű ékformája.
Az egymás mellé sorakozó vasoszlopok nem egyetlen vezért, egy pártot vagy egy kiválasztott politikai irányzatot dicsőítenek. Azt az erőt ábrázolják, amelyet a legkülönbözőbb emberek közösen hoztak létre.
A rozsdás vas nem válik értéktelenné attól, hogy nem fényes. Ellenkezőleg: éppen ezekből a különálló, hétköznapi elemekből épül fel az a különleges egység, amely végül meghasítja a követ.
Az emlékmű húsz évvel az avatása után is megoszthatja a nézőket. Van, akinek túlságosan rideg, másnak éppen a szokatlan megfogalmazása adja az erejét. Egy dolgot azonban nehéz elvitatni tőle: a forradalomnak nem a pusztulását, hanem a cselekvő erejét helyezi a középpontba.
Azoknak az embereknek állít emléket, akik külön-külön kiszolgáltatottak voltak, de együtt néhány napra legyőzték a diktatúrát. Akik közül sokan az életükkel fizettek azért, hogy bebizonyítsák: a szabadság nem pusztán egy távoli eszmény, hanem megvalósítható lehetőség.
Dicsőség a hősőknek!
