Szeptember elsején gyerekek százezrei indulnak el ismét az iskolába. Van, aki izgatottan várja az új tanévet, mások pedig már most a következő vakációig számolják vissza a napokat. A szülők is rutinból adják a reggeli „miért kell iskolába menni?” felvetésre a kreatívabbnál kreatívabb válaszokat. Az a kérdés azonban ritkán hangzik el, hogy miért is olyanok azok az épületek, amelyekben a gyerekek a napjaik nagy részét töltik, amilyenek. Hogyan alakult a magyar iskolaépítészet az elmúlt évszázadokban, és milyen korszakok, fordulópontok formálták azt? Mi ennek jártunk utána.
Kezdetek és kibontakozás
A hagyomány szerint az első magyar iskolát még az ezredforduló, illetve az államalapítás előtt, 996-ban alapították a Szent Márton-hegyen, vagyis a mai Pannonhalmán.
Hazánk egyik legrégebbi fennmaradt oktatási épülete érdekes módon nem egy iskola, hanem egy „szolgálati lakás”.
A középkorban jelentősnek számító Pásztó központjában áll egy szép, gótikus részleteket mutató lakóház. Ez az Oskolamester háza, a benne lakó „scola magistert” egy 1428-as végrendeletben említik először, mikor egy lovat hagytak a minden bizonnyal derék tanítóra. A jelentős középkori részletekkel bíró templom mellett álló épület a középkortól 1968-ig(!) a mindenkori pásztói kántortanító szolgálati lakása volt. Ekkor kezdődött meg az épület régészeti feltárása és rekonstrukciója, ami így hűen mutatja középkori formáját.
A középkorban a kolostori iskolák mellett elsősorban a városokban működtek oktatási intézmények, különösen, ahol élénk volt a kereskedelem, hiszen ezeken a helyeken volt szükség „piacképes” tudásra.
Ekkor már a felsőfokú oktatásra is nagy igény mutatkozott, ismert, hogy hazánk első egyetemét 1367-ben alapította Nagy Lajos király Pécsett. Sajnos az egyetem nem tudott kibontakozni, de később más uralkodóink is tettek kísérletet a felsőfokú oktatás fejlesztésére, például Mátyás király Pozsonyban alapított egyetemet. Emellett a magyar diákok előszeretettel látogatták a külföldi egyetemeket, Prága, Krakkó, Bécs, Padova évkönyveiben rengeteg magyar nevet találni már a 14-15. századtól.
A reformáció lendülete
Az oktatásügynek igazán nagy fellendülést a reformáció, illetve az ellenreformáció adott, mikor tulajdonképpen
központi kérdéssé vált az iskolaügy.
Ekkor jöttek létre a református egyházkerületi kollégiumok, hazánk legendás középfokú oktatási intézményei. Debrecen, Sárospatak, Pápa kiválóságok egész sorát adta a magyarságnak.
Az ellenreformáció idején a jezsuiták, majd a piaristák építették ki iskolahálózatukat a nagyobb városokban.
Értelemszerűen ezek az épületek építészetileg jelentősebbek, hiszen mindkét rend mögött nagyon komoly központi irányítás állt,
az összes tervet jóvá kellett hagyni az adott rend római központjában, attól függetlenül, hogy azt Peruba, Lengyelországba, vagy épp Kolozsvárra szánták. Ráadásul az építkezéseket az uralkodó, és a rekatolizált nemesség is jelentősen támogatta. A szerzetesek sokszor a felszabadító seregekkel együtt érkeztek, nem csoda, hogy már a visszafoglalás évében gimnáziumokat alapítottak Budán, Székesfehérvárott, Pécsett és Egerben. Utóbbi helyen különösen szép együttest alakított ki a jezsuita rend: az impozáns templom és a mára lebontott rendház mellett, a főutcába torkolló mellékutca túloldalán áll a gimnázium mívesen formázott bütüfala, azaz oldalfala).
Ahogy a templomépítészetben, úgy az iskolaépítészetben is a türelmi rendelet után nyílt lehetőség a protestáns felekezetek iskolaépítészeti ambícióinak megvalósítására. A nemzetközi kapcsolatok itt is erősek voltak, de természetesen nem Róma felé: a Sárospataki Kollégiumra a svájci hittestvérek adtak pénzt (innen az ókollégium neve: Berna-sor), a Késmárki Evangélikus Líceum német és svéd adományokból épült.
A nagyhatású Radio Educationis
A közoktatásban természetesen komolyabb lemaradások mutatkoztak. Ennek az volt a legfőbb oka, hogy a paraszti közösségben a gyerekeket elsősorban munkaerőnek tekintették, így a magyar oktatásirányítás a 18-19. században komoly erőfeszítéseket tett, hogy az iskolakötelezettséget kiterjessze, legalább azokra az időszakokra, mikor nem foly mezőgazdasági munka. Ebben is – mint annyi minden más területen – Mária Terézia időszakában történt jelentős előrelépés.
Az 1777-ben kiadott Radio Educationis nemcsak máig korszerűnek számító nevelési alapelveket fektetet le, de az iskolaépületek kialakítását, sőt, berendezését is szabályozta.
A rendeletnek óriási hatása lett: a 18. században falusi iskolaépületek százai épültek. Ezek az egy tantermes, egyszerű iskolák a mából visszatekintve meglehetősen egyszerűnek tűnnek, viszont ezek segítségével jelentősen nőtt az írni-olvasni tudók aránya.
Irány az érettségi!
A magyar oktatásügynek – kissé paradox módon – a szabadságharcot követő Bach-korszak adott ismét nagy löketet. Ekkor, 1851-ben vezették be osztrák mintára az érettségit és kezdték meg a reáliskolai rendszer kiépítését. Ez a szintén német eredetű iskolatípus a gimnáziumhoz hasonló volt, de a tananyag nagyrészét azokkal ellentétben nem az ógörög, latin és történelem alkotta, hanem a természettudományos tárgyak.
A nagyobb városokban megnyílt főreáliskoláknak oroszlánrészük volt a magyar építészet, ipar és természettudomány robbanásszerű fejlődésében.
Ráadásul ezek az épületek állami presztízsberuházásnak számítottak. Nem véletlen, hogy Szegeden és Pécsett is az egyetem főépületei az egykori főreáliskolában működnek, de „főreálként” épült a mai Toldy Ferenc Gimnázium, az Eötvös József Gimnázium vagy a győri Révai Gimnázium is.
Iskolapaloták a városok szívében
A „boldog békeidők” időszaka egyben az iskolapaloták korszaka is. Az impozáns épületek a városképet is meghatározzák, sőt, sokszor a környéküket is szervezik. Az egyházak sem tétlenkedtek, ekkor kapott új épületet a pápai, kecskeméti református kollégium, a kolozsvári unitárius kollégium, vagy épp a temesvári és szegedi piarista gimnázium. Az ekkor épült gimnáziumok, reáliskolák, kereskedelmi- és ipariskolák ugyanúgy meghatározzák a történelmi Magyarország városait, mint a szintén ekkor épült bíróságok, színházak, városházák.
Kaposvártól Marosvásárhelyig, Brassótól Pozsonyig iskolaépületek – nem túlzás – ezrei épültek a városközpontokban,
a pályaudvaroktól bevezető utak mentén.
Kecskemét például az akkor létrehozott új villanegyed főtengelyének lezárásaként építette fel a város új iskolaegyüttesét.
Iskolaépítési láz: a Bárczy- és a Sváb-program
A robbanásszerűen növekvő városokban, ezen belül is természetesen Budapesten programszerűen kellett megoldani az iskolakérdést. Bárczy István főpolgármester 1909-ben indította bérlakás- és iskolaépítési programját, aminek keretében
három év alatt(!) 36(!) iskola, 24 óvoda(!) épült, és további 15 barakkiskolát is emeltek a bérlakásprogram mellett.
A programot a pár évvel korábban felavatott, a címlapképen is szereplő Dob utcai szecessziós iskola inspirálta. Pár év alatt nagyot fordult a közízlés, a Bárczy-programban felépült iskolák már a szecessziós vonások mellett határozottan modern arculatúak. A programban olyan építészek vettek részt, mint Kós Károly, Rerrich Béla (a szegedi Dóm tér tervezője, tájépítészként is úttörő alkotó), vagy épp Lajta Béla. Ugyanis szintén a Bárczy-programban épült a Vas utcai Kereskedelmi Iskola, a magyar szecessziós építészet egyik kimagasló alkotása.
A Bárczy-programmal párhuzamosan zajlott az országos iskolaépítési program, amit a vezető építészről, Sváb Gyuláról neveztek el. Az 1908-ban indított programot az első világháború akasztotta meg, de
hat év alatt nem kevesebb mint 139 iskola épült fel.
A finanszírozási modell szerint a telket és az előkészítést az adott település, magát az épületet az állam fizette a minisztériumon keresztül. Mind a Bárczy, mind a Sváb-program nagy hangsúlyt fektetett az egészséges iskolai körülményekre, vagyis a benapozásra, a berendezések ergonómiájára, a megfelelő folyosók, mosdók, szaktermek kialakítására. A Sváb-program során főleg a peremvidéki, nemzetiségi területeken építettek iskolákat (ahol az írástudatlanság eleve magasabb volt), így az épületek legnagyobb része a jelenlegi határon túl található.
Trianon után
Az első világháború, illetve a trianoni békediktátum következményeinek leküzdése szinte hősies erőfeszítéseket igényelt. Ekkor indult Klebelsberg Kunó már-már legendásnak tekinthető minisztersége.
Programja a kultúrfölényen alapult, véleménye szerint a magyarságnak műveltségével, tudományok és a sport terén elért eredményeivel kell bizonyítania, illetve kitörnie helyzetéből.
Ezt a célt szolgálták az újonnan épített – pontosabban áttelepített-átmenekített – egyetemek Pécsett, Szegeden és Debrecenben, a külföldi magyar intézeti hálózat, valamint a megannyi sportlétesítmény. A széleskörű tudást és műveltséget egy iskolaépítési programmal kívánták elősegíteni, főleg az alföldi területekre koncentrálva, ahol a tanyavilágban bőven volt tennivaló. Klebelsberg itt szintén Sváb Gyula szakértelmére támaszkodott, hiszen a már említett program miatt neki volt a legnagyobb tapasztalata ilyen téren. Az 1926-ban indított program során 5000 „népiskolai egységet”, vagyis tantermet és tanári lakást kívántak építeni. A programot 1930-ban, a gazdasági világválság miatt leállították, de ekkora már elérték a célt, felépült az 5000. objektum, illetve az 502. iskolaépület: átadták a Szeged-Rókusi népiskolát.
A húszas évektől, az ország magáratalálásával ismét beindult az iskolaépítés. Egyre inkább előtérbe került a nők iskolázása, ezért főleg ezen a téren történt előrelépés,
megannyi leánygimnázium épült.
Ezek közül talán legimpozánsabb a Fábián Gáspár tervezte Szent Margit Gimnázium. Fábián már résztvett a Sváb-programban, így volt iskolatervezési tapasztalata. Életművét főleg neoromán templomok alkotják, így érdekes kivétel ez a neobarokk iskolapalota. Az épület a Klebelsberg-féle tanyasi iskolákkal együtt a korszak két társadalmi végletét mutatja: elegáns, valóban palotaszerű előcsarnok, lépcsőház, kápolna, színházterem épült az újbudai iskolában, amit hatalmas kert övez.
A szocreálon át a telepi iskolákig
A második világháború után, a Rákosi-korszakban szocreál iskolák épültek, mondhatni szocreál tartalommal. Ennek talán emblematikusabb példája a várpalotai vájáriskola. A Veszprém és Székesfehérvár között fekvő, középkori váráról nevezetes város egyben
hazánk talán legteljesebb szocreál települése, ami paradox módon túl jól, túl polgári jellegűre sikerült,
ezért a dogmatikus szocreál építészek gyűlölték a települést. A várral szemben, a főtéren áll a Rimanóczi Gyula által tervezett épület, ami voltaképpen a dunántúli klasszicista kastélyokat idézi, sőt, bejárati portikusza a Fellner Jakab-féle későbarokk korszakból merít ihletet.
A szocreál, illetve a Rákosi-korszak bukásával visszatért a „klasszikus” modern építészet, amit sokan tévesen neveznek szocreálnak. A korszak szinte egybeforrt a lakótelep fogalmával, nem véletlenül, tízezrével épültek a telepszerű lakások, illetve a telepi iskolák. A modern várostervezés elvei szerint ezeket ún. szomszédsági egységekre tagolták, aminek középpontjában az iskola, illetve az óvoda állt, mindig kerttel övezve. A mai szemmel kissé rideg, lélektelen épületek a modern építészeti elveknek megfelelően szinte gépként, „oktatógépként” működnek. Benapozás, egy főre eső légköbméterek gondos kiszámítása, egy tanulóra jutó játszókert négyzetméter... Tulajdonképpen ezek az elvek határozták meg a magyar iskolaépítészetet a rendszerváltásig.
