Miként válhat egy Sümeg közeli százéves parasztház a természetes anyagokkal történő felújítása után szerethető, egészséges és értékőrző otthonná? Domonkos Klára története választ ad a kérdésre.
Voltál már olyan helyzetben egy szeretted elvesztése után, hogy álltál egy roskadozó falusi ház kapujában, tele emlékekkel, és nem tudtad, merre indulj tovább? Az ész sokszor lezárna mindent, a szív mégis marasztal. Hirtelen megérint a gyermekkori nyár illata, a tornác árnyéka, a sparhelt melege, a kert csendje, és világossá válik:
vannak házak, amelyek többet jelentenek egy ingatlannál.
Ezt élte meg Domonkos Klára is, aki szeretettel, kitartással és az ősök iránt érzett mély tisztelettel adott új életet egy régi sümegi parasztháznak. Vele beszélgettünk.
Miért jelent olyan sokat önnek ez a ház?
Ez a ház családi örökség. Érték. Emlék. Történelem. Az ükapám építette 1901-ben csabrendeki mészkőből, és azóta is a családunk tulajdonában áll. Ehhez kellett az édesapám hűsége is a szülőföldhöz és a szülőházhoz. Ahhoz a nemzedékhez tartozott, amelyik a termőföldek államosítása után vidéki fiatalként a fővárosban kereste a boldogulást, mégis megőrizte paraszti identitását és kötődését.
Mivel az édesanyja a háború alatt megözvegyült, igen szerény körülmények között éltek, így a ház bővítésére, átalakítására, korszerűsítésére nem nyílt lehetőség. Ennek köszönhetően
fennmaradt az eredeti homlokzat, a karakter, az alaprajzi rend, az egész ház aránya és méltósága. Ami egykor fájdalmas hiány volt, az ma felbecsülhetetlen érték.
A faluban ma már alig maradt olyan épület, amely hitelesen őrzi ezt a világot, és a helyi védelem alatt álló házak között ez az egyetlen ilyen.
A nagymamám még a kilencvenes évekig itt élt. A halála után a ház üresen maradt, és hosszú évekre csend borult rá. Édesapám minden évben lejárt, elvégeztette a legszükségesebb fenntartási munkákat helyi mesterekkel, mi is időnként lementünk, kitakarítottunk, kiszellőztettünk, rendeztük a kertet, kimentünk a temetőbe, és közben megtaláltak a régi emlékek.
Mikor kellett a saját kezébe vennie a ház sorsát?
A fordulatot egy nagyon egyszerű, nagyon emberi vágy hozta el. Eljutottunk abba az életszakaszba, amikor jó volna egy hely, ahová vissza lehet húzódni, ahol a család együtt lehet. Egy balatoni nyaralás során lett világos, hogy új nyaralóra nincs lehetőségünk, vagyis más megoldást kell keresnünk. A válasz ott állt előttünk: a ház alig 28 kilométerre fekszik a Balatontól, egy csendes, Veszprém és Zala vármegye határán fekvő faluban.
Elhangzott a kérdés: mi volna, ha ezt a házat újítanánk fel? Édesapám válasza egyszerű volt: ha van bennünk erő és kitartás, kezdjünk bele.
Sokszor látom, hogy az ilyen házak sorsa rendezetlen marad. Több örökös esetén gyakran vita alakul ki, eladás következik, rosszabb esetben teljes érdektelenség, és az épület lassan eltűnik. Pedig az utóbbi években egyre többen fedezik fel ezeknek a házaknak az értékét. Fontossá vált az egészséges élettér, a fenntartható gondolkodás, a körforgásos anyaghasználat, és ott van a gyermekkori emlékek ereje is. Én is azt szerettem volna, hogy a gyermekeim megismerjék azt a helyet, azt a hangulatot, azt a világot, amely engem is formált.
Mennyire volt világos, hogy mire vállalkoznak?
Annyit tudtunk, hogy nagy feladat lesz. A valóság ennél jóval összetettebbnek bizonyult. Egy régi épület mindig tartogat váratlan helyzeteket. Már az építésmód, az anyaghasználat, az alkalmazható technológiák és a karbantartási igény is más hozzáállást követel, mint amit a mai építkezéseknél megszoktunk.
Több problémás megoldást készen kaptunk. A hosszú időn át üresen álló, szellőzetlen ház deszkapadlója elkorhadt, ezt több helyiségben betonaljzatra cserélték. A nedvesség így nem tudott eltávozni, a falakban jelent meg. Hasonló gondot okozott a több helyen használt cementes vakolat is. Ezeket korábban „állagmegóvásként” végezték el, a következményekkel viszont már nekünk kellett szembenéznünk.
Nagy változást hozott az ereszcsatorna kiépítése is. Korábban nem volt a házon, így az esővíz közvetlenül a lábazat mellé folyt, onnan felszívódott, majd felhúzódott a falakba. A csatorna sokat javított a helyzeten, bár ennek is megvolt a maga ára: két, a ház mellett álló diófa végül kiszáradt, mert később értettük meg, mennyire függtek ettől a víztől. A parasztfödémben élő kártevők elleni védekezés szintén komoly feladat volt. Végül sikerült beszereznünk egy olyan, műemléki restaurálásoknál is használt anyagot, amely növényi gyantákat, csersavat és illóolajokat tartalmazott, vagyis környezetkímélő megoldást adott.
Honnan szerezte meg a felújításhoz szükséges tudást?
A felújítás során szinte minden lépésnél új kérdések merültek fel. Mit hogyan volna helyes javítani? Milyen anyaghoz milyen megoldás illik?
Ekkor szembesültem igazán azzal, mennyire hiányzik az a tudás, amely egykor természetes módon öröklődött nemzedékről nemzedékre.
A kezdeti években a lehetőségeim korlátozottak voltak. A három gyerekkel a nyarakat a háznál töltöttük, nagyon egyszerű körülmények között Az első nyáron még lavórban fürödtünk az udvaron, mert a házba nem volt bevezetve a víz. Elsőként egyetlen szobát szerettünk volna rendbe tenni, hogy legyen hol aludni, pihenni, majd a konyhát, hogy főzni és tisztálkodni is lehessen. Lassan haladtunk, lépésről lépésre.
Közösségi csoportokban kérdezősködtünk, helyiektől próbáltunk tanulni, szakkönyveket kerestünk. Nagy segítséget jelentettek Sabján Tibor munkái. Ma már sok mindent másként csinálnánk, mégis azt gondolom, hogy
a tévedéseknek is volt tanító erejük.
Voltak munkák, amelyeket magunk végeztünk el: a még menthető nyílászárók rendbehozatala, a kemenceépítés, a javító vakolás, a csatornázás. Más feladatokat környékbeli mesterekre bíztunk, például faláttörést, új nyílászárók készítését, villanyszerelést. Szerencsére többnyire tisztességes, jó munkát kaptunk.
Később már lehetőségem nyílt népi építészeti táborokba is eljutni, részt vettem a Hagyományok Háza képzésein, a Skanzen kemenceépítő programján is. Tudatosan olyan alkalmakat kerestem, amelyek közvetlenül hasznosíthatók a saját házunknál. Ezek a találkozások tudást, megerősítést és emberi kapcsolatokat is adtak. Több résztvevővel máig kapcsolatban maradtunk.
Van olyan természetes építőanyag, amit még nem volt alkalma kipróbálni, de szívesen dolgozna vele?
A szalma. Keveset tudok róla, ezért különösen érdekel. Sok jót olvastam a Magyar Szalmaépítők Egyesületéről is, és közel áll hozzám az a gondolkodás, amely a fenntarthatóságot, a gazdaságosságot és a társadalmi felelősséget egyaránt fontosnak tartja.
Mit tanácsol annak, aki régi parasztházat szeretne természetes anyagokkal felújítani?
Azt, hogy nagy körültekintéssel és alázattal fogjon hozzá, aki erőt és lelkesedést érez magában. Első lépésként a saját környezetében nézzen szét: keressen fel a közelben olyan házakat, amelyeket hasonló szemlélettel újítottak fel, és beszéljen a tulajdonosokkal.
Egy-egy jó ajánlás, szakember felbecsülhetetlen érték.
Sokat adhatnak azok a szakmai programok is, ahol elméleti tudás és gyakorlati tapasztalat egyszerre érhető el. Érdemes felkeresni a Magyarországi Tájházak Központi Igazgatóságának képzéseit, a Nagyapám Háza programot, továbbá a Népi Építészeti Programot által felújított portákat is. Ezek valódi kapaszkodót jelenthetnek annak, aki hiteles módon szeretné megőrizni egy régi ház értékeit. A szakirodalom szintén elengedhetetlen: Sabján Tibor és Buzás Miklós kötetei sok gyakorlati útmutatást adnak, miközben a Kárpát-medence népi építészetének gazdagságát is közel hozzák az olvasóhoz.
Borítókép: Domonkos Klára; fotót készítette: Fejes Bence, hely.hu
