Egyetlen mondat köré rendeződik életmű, előadás és könyv: Az építészet egy. Balázs Mihály 70. születésnapján a BME falai között nem ünnepi összegzés hangzott el, hanem egy csendesen, következetes gondolatmenet újabb megfogalmazása. A frissen megjelent kötet – személyes írások, fotók és épületek válogatása – ugyanerről a lényeglátásról tanúskodik, hogy az építészet nem stílusok, szabályok vagy szerepek összege, hanem egylényegű, emberi magatartás, amely a tájtól az ajtószegig mindenben jelen van.
Nem jubileumi hangzavar, nem életművet lezáró visszatekintés, hanem csendes jelenlét jellemezte Balázs Mihály 70. születésnapja alkalmából, hatalmas érdeklődés mellett tartott előadását a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen. Ugyanaz a mondat adta az alkalom tengelyét, mint egy most megjelent könyv címét:
Az építészet egy. Egy egyszerűnek tűnő kijelentés, amely mögött évtizedek gondolkodása, tanítása és építése húzódik meg.
Az Építőművészeti Doktori Iskola felkérésére tartott előadás – ahogyan maga Balázs Mihály is megjegyezte – sok tekintetben ugyanarról szólt, amiről mindig is beszél: az építészet lényegéről, és arról a nyugtalanító, valahol mégis megnyugtató felismerésről, hogy „minden ki van már találva, csak nyitott szemmel kell járnunk”. Az előadás címe nem véletlenül esik egybe habilitációs előadásának zárómondatával, az ugyanis nem retorikai fordulat, hanem sűrített világlátás.
Balázs Mihály: a kedvenc épületeim a Kádár-kockák
Nemzeti építészetről, Kádár-kockákról, polgári jó ízlésről és cselszövő építészekről beszélgetett Lánszki Regő és Balázs Mihály a Helyzetben
Az építészet – hangzott el – sokféle, de egylényegű. Túlmutat a házak esztétikus mivoltán, túl azon is, amit az építészek csinálnak. Hiszen az épített környezet nagyobbik része nem tervezőasztalon születik. A műépítészet szabályokhoz és jogosultságokhoz kötött világa mellett ott van a népi, vernakuláris építészet, a spontán, a józan ész által formált környezet, amely Balázs Mihály értelmezésében az építészet legmélyebb lényege. A két kategória között nem szembenállás, hanem rokonság van, formai különbségek mögött közös belső logika. Ez a gondolkodás szervesen kapcsolódik Balázs Mihály személyes történetéhez. A portfóliót felvezető első tizenöt évet „rácsodálkozásként” jellemezte.
A hernádi tanyavilág számára a végtelen szabadság terepe volt.
Nagyszülei tanyájának bontása, a vályogfal szerkezeti bölcsessége, a szőlővenyigével erősített sarkok tapasztalata nem romantikus emlék, hanem megértés, annak belátása, hogy a szerkezet, az anyag és az ész összefüggései időtlenek. Ami működik, az működik – függetlenül attól, hogy van-e hozzá elmélet.
Az előadás második felében az építészet szellemi és fizikai környezete került szóba. Balázs Mihály saját épületeiről készült, gondosan komponált fotókat állított szembe saját, más nézőpontból készített felvételeivel: benzinkút, szerelőműhely, disznóól, toldozott-foldozott városi környezet. A város nem kész állapot – mondta –, hanem élő organizmus. Minden, ami emberi, épített: az alföldi mezőn futó szögesdrót, egykori rizsföldek vízárka, egy kertészkunyhó vagy egy juhhodály, amely akár szemétből is összeállhat, mégis működik. A lényeg tisztaság helyett az érthetőség. Különösen emlékezetes volt, amikor az ünnepelt ajtókat mutatott: Kós Károly tervezte, szegezett ajtót és egy disznóól ajtaját.
A szegezés logikája azonos. Formai különbség van, lényegi nincs.
Ugyanez a felismerés kísérte végig egész pályáját, szegény családból érkezve azt hitte, Pesten minden tökéletes lesz, lepattant zománc és leütött hokedlisarok nélkül. Aztán kiderült: mindez illúzió. A világ mindenütt ugyanabból az anyagból van.
Ez a szemlélet jelenik meg a frissen megjelent kötetben is. A TERC Kiadó és a Genius Loci Építészeti Alapítvány gondozásában megjelent Az építészet egy nem klasszikus monográfia. Hetven írás, mintegy százötven saját fotó és rajz, tizenegy épület bemutatása formál egy gondolkodói és alkotói ívet.
Somogyi Krisztina és Ritter Dániel szerkesztői munkája nem rendszerezni akar, hanem összehangolni: az elmúlt huszonöt év jegyzeteiből, esszéiből és előadásaiból egy koherens, mégis nyitott világképet mutat fel. Az előszó pontosan érzékelteti, miért időszerű ez a könyv.
A specialisták és a hangos narratívák korában Balázs Mihály csendes, de karakteres alkotó.
Olyan szintetizáló erővel bír, amely – Alejandro Aravena szavaival élve – az egyre összetettebb problémák közepette az egyszerűségre törekszik. Vernakuláris és műépítészet, hagyomány és újítás, egyszerű és összetett nem egymást kioltó pólusok, hanem egymást erősítő összefüggések. A könyv címe ezért nem állítás, inkább iránytű: az építészet nem kettő, nem sok, hanem egy.
Balázs Mihály maga három nagy kihívást nevez meg: a technológiai változásokat, köztük a mesterséges intelligenciát, a népességnövekedés térigényét és az ökológiai válság közeledését.
Ezek között olyan építészeti magatartásra van szükség, amely határozott, mégsem zajos.
Olyan, amely egyszerre szilárd és rugalmas. A könyv lapjain egy ilyen jelenlét rajzolódik ki.
Az előadás végén Balázs Mihály professor emeritus címet kapott. Köszönetét pedig a körülötte lévő embereknek és – ahogy fogalmazott – a Teremtőnek mondta. Talán ez is része annak a csendes erőnek, amely munkáit és gondolatait jellemzi. Amit épít, házakban és mondatokban egyaránt, az nem lezárt forma, hanem beteljesült pillanat. Egyensúly ember és világ között, amelyben óhatatlanul mi magunk is benne vagyunk.
Nyitókép: Balázs Mihály
