A most elhelyezett darabokkal együtt már 900 kis feliratozott kő emlékeztet Magyarországon a náci üldözések és deportálások áldozataira, és a sornak még nagyon sokáig nem lesz vége.
Szombathelyen négy, de Putnokon, Szegeden és Szolnokon is több botlatókövet helyeztek el a napokban, és szinte nincs olyan hét, hogy ne kerülnének le újabbak valamely egykor elhurcolt zsidó polgár utolsó ismert lakhelye elé. A számuk egyre nő, és a sornak nem lesz, nem is lehet vége, de a harminc éve élő hagyománynak nem is az a célja, hogy ennek a végére érjen.
A felejtés útjába állni
A Szombathelyi Zsidó Hitközség dr. Stadler Izidor, dr. Dános Emil és dr. Váradi Pál alakját idézte fel a minap. Azzal, hogy a nevüket és sorsukat pár szóban őrző, cseppet sem hivalkodó, de kellően feltűnő botlatóköveket a járdában elhelyezték, gondoskodtak róla, hogy Szombathely és az utókor valamiképpen visszakapja őket. Az esemény házigazdája Sugár Judit hitközségi elnök volt, aki köszönetet mondott minden emlékezőnek és a kövek elhelyezésében segítséget nyújtó SZOVA Zrt.-nek. Beszédet mondott Tóth Kálmán önkormányzati képviselő is, aki egy, a holokauszt témáját feldolgozó film példáján keresztül kiemelte a közösségi emlékezés jelentőségét. Szólt arról is: a „megbotlás” metaforája arra készteti az embert, hogy megálljon, elgondolkodjon a múlt borzalmain. Felidézte, hogy Európa számos városában találkozhatunk ilyen kövekkel, és ezek mind arra figyelmeztetnek, milyen szerencsés korban élünk ma, amikor hasonló tragédiák remélhetőleg már nem ismétlődhetnek meg. Mindhárom helyszínen kaddist, azaz imát is mondtak a jelenlévők.
Egy ember valójában akkor hal meg, amikor a neve feledésbe merül,
ezt vallja Gunter Demnig szobrász, aki a német nemzetiszocializmus alatt üldözöttek és deportáltak adatait kezdte összegyűjteni az 1990-es évek elején. Amint sikerült hiteles információkat szereznie egy-egy személy sorsáról, elkészítette a „felejtés útjába álló” emlékező macskakövet, amelyet az áldozat egykori, utolsó szabadon választott lakhelye előtti közterületre süllyesztett a járdaszintbe. Minden ilyen kis réztáblafelirat az „Itt lakott” szavakkal kezdődik, majd követi a név, a születési adat és az illető sorsának további alakulása. A tábla egy 10x10 centiméteres betonkockára kerül, ezekkel találkozhatunk az utcákon járva.
Az ötletgazda 1994-ben mutatta be az első 250 követ a kölni Antoniterkirchében, majd 1995-ben, még engedély nélkül, helyezte el az első példányokat Kölnben, amiért eljárás indult ellene. 1997-től azonban már hivatalos engedélyek birtokában dolgozott, és ekkorra mintegy 600 emlékkövet rakott le. A kezdeményezés lassan egész Európa területére kiterjedt. 2023. május 26-án Nürnbergben helyezték el a 100 ezredik botlatókövet.
Magyarországon az első botlatókövet 2007. április 27-én rakták le Budapesten, a Ráday utca 5. előtt, Rónai Béla emlékére. És bár a kövek telepítését Európa-szerte máig Demnig szervezi, Magyarországon a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület végzi az engedélyeztetési és egyéb feladatokat. A szervezet elnöke, Kirschner Péter lapunknak úgy fogalmazott: „Demnig és mi is úgy gondoljuk, nem lehet törekedni arra, hogy minden áldozatnak legyen köve. A számok kimondhatatlanul nagyok, és mindig hangsúlyozom, hogy
nem a nagy számok kimondása az igazi emlékezés, hanem az, ha egyesével megjegyezzük a neveket, föltárjuk és elmondjuk: ki volt az illető,
tanító, kereskedő vagy bármilyen tisztes foglalkozású polgár. Így adjuk vissza a településeknek a saját polgáraikat”. És kétségtelenül igaza van.
Elmaradt köszönet, hiányzó emlékezet
Most már biztosan nem felejti el a nyugat-dunántúli város dr. Stadler Izidort (1873–1944), a szombathelyi ügyvédet, a környék egyik legvagyonosabb és legaktívabb közéleti szereplőjét, akiről Mayer László levéltáros beszélt az eseményen. Elhangzott, hogy a többgenerációs Stadler család tagjaként kiváló iskolázottságot szerzett, majd 1900-tól ügyvédként tevékenykedett szülővárosában. Vagyonát ingatlanbefektetésekkel, a tisztviselőtelep kialakításában való részvétellel, valamint az Uránia mozi és bazársor bérbeadásával alapozta meg. Jelentős szerepet vállalt Szombathely kulturális és sportéletének fejlesztésében, különösen a zenei egyesületek támogatásában és vezetésében. Életét és családját a zsidóüldözés törte ketté: 1944-ben gettóba került, majd deportálták, a családból feltehetően csak fia, Stadler Ferenc élte túl a vészkorszakot.
Dr. Dános Emil (1883–1945) szombathelyi ügyvédként és jogtanácsosként jelentős szerepet töltött be a város gazdasági és közéleti életében. A katolikus főgimnázium után Budapesten szerzett jogi végzettséget, 1908-tól a Szombathelyi Ügyvédi Kamara tagja volt, több vállalatnál és a hitközségnél is bizalmi jogi feladatokat látott el. 1921-ben kötött házasságot Dalos Margittal, lányuk, Etelka (Méda) tehetséges zenészként már fiatalon országos szereplési lehetőséget kapott. A zsidótörvények következtében 1944-ben megfosztották ügyvédi működésétől, majd családjával együtt deportálták. Emil Auschwitz után Buchenwaldba, végül Bergen-Belsenbe került, ahol 1945 áprilisában életét vesztette.
Dr. Váradi Pál (1900–1944) Lugoson született, majd gyermekkorától Szombathelyen élt, ahol a premontrei gimnázium elvégzése után a budapesti egyetemen szerzett orvosi diplomát. 1927-től a város köztiszteletben álló csecsemő- és gyermekorvosa volt, aki rendelőjében és a MÁV-nál végzett munkájával egyaránt elismertséget szerzett. A közösségi és kulturális életben aktívan részt vett: a Premontrei Diákszövetség alapító tagja volt, zenélt, versenyzett és a helyi egyesületek munkáját is segítette. 1930-ban kötött házasságot Réti Erzsébettel, lányuk, Judit 1932-ben született. A családot 1944-ben gettóba kényszerítették, Váradi Pál azonban ekkor már munkaszolgálaton volt, és nem Auschwitzban veszett el, hanem a Horthy-proklamáció után, 1944. október 16-án Pusztavámon, az orvos–gyógyszerész–mérnök munkásszázad tagjaként gyilkolták meg, majd 1947-ben Budapesten temették el.
Az ő történetéről többet is megtudtunk a botlatókő felavatásán. Kiderült, a kezdeményező ez esetben nem a hitközség, hanem dr. Kaczmarski János korábbi jegyző volt, aki a helyszínen elmondta: a koraszülöttekért végzett életmentő tevékenységet ma rendszeresen megköszönik, de Váradi Pál esetében ez nem történhetett meg, mert a harmincas években megmentett gyerekek és szüleik már nincsenek életben, így nincs, aki emlékezzen rá vagy kifejezze a háláját. Kaczmarski személyes kötődésére is fény derült. Egy mára elhunyt, idős rokona egész életében őrizte annak történetét, hogy Váradi Pál mentette meg őt koraszülöttként, és kérte is Jánost, hogy egyszer majd köszönje meg ezt helyette. Mivel a rokona gyermekkorában nem tudott segíteni Váradi Pálon és családján,
dr. Kaczmarski János most a botlatókővel szeretné pótolni az elmaradt köszönetet és megőrizni a gyermekorvos emlékét.
Szobrász a piros furgonnal
Kirschner Péter szerint a botlatókövek lerakása a fontos küldetésükben csak az első lépés. Az igazi feladat az lesz, ha minden kő ugyanúgy felkerül a települések honlapjára, térképére, mint bármely más emlékmű, és mellé kerül minden fellelhető információ.
A leggyakoribb, hogy családtagok, hozzátartozók kezdeményezik egy botlatókő elhelyezését.
Ezt a Zsidó Kulturális Egyesület honlapján lehet elindítani, ahol részletes leírást adnak, és ha szükséges, e-mailen vagy telefonon is segítenek. Szinte naponta kapnak ilyen megkeresést.
Megtudtuk: a kő árát mindig a kezdeményező fizeti meg, ez most nagyjából 130 euró.
Demnig lehetőség szerint személyesen helyezi le a köveket, egy piros furgonnal járja Európát Portugáliától Skandináviáig, benne minden szerszámmal.
Ma már azonban nehezebben bírja fizikailag és idővel is, így egyre gyakrabban fordul elő, hogy a köveket postázzák, és a hazai egyesület szervezi meg a lerakást. „Az alapelv az, hogy a ház kapuja előtt nagyjából egy méterrel legyen a kő, általában járdán. Az engedélyeket minden esetben meg kell kérni. Van, ahol egyszerűen megy, máshol bonyolultabb. Előfordulnak különös esetek is: például Egerben az adott ház már nem áll, park van a helyén, így a park bejáratához tettük a követ, kiegészítő táblával, amely jelzi, itt állt a szóban forgó ház. Budafokon is lesz egy ilyen: a régi ház eltűnt, a helyére új épült. Olyan is előfordult, hogy egy önkormányzat azzal utasított el egy kérelmet, hogy a járda frissen készült, a garancia elveszne. Egy telefonhívás után a kivitelező cég végül felajánlotta, hogy saját maguk helyezik el a követ” — mesélte az egyesületi elnök.
A Magyar Zsidó Kulturális Egyesület készített egy nagyon részletes tájékoztatót minden önkormányzat számára, s miután ezt kiküldték, azonnal kaptak is sok-sok megkeresést, hogy az adott településen is szeretnének követ. Itt persze az a korlát, hogy Demnig műhelyének is véges a kapacitása, ő ennek ellenére még mindig ragaszkodik ahhoz, hogy a botlatókövek az ő kézi munkájával készüljenek, s ezt mindenki tiszteletben is tartja. Sok szép történet születik abból, amikor egy ház lakói kezdeményezik az kő elhelyezését, hiszen úgy érzik, hogy az épület történetéhez tartozik, hogy emlékezzenek az ott lakott áldozatra.
Egyetlen botlatókő is sokakra emlékeztet
A napokban került a helyére a 900. kő Magyarországon. „Gyakran kérdezik, hogy ez sok vagy kevés, én azt mondom, ez nem verseny. Nem cél a 600 ezer áldozathoz közelíteni, fizikailag lehetetlen, és nem is ez az emlékezés lényege.
Törekszünk arra, hogy minden olyan településen legyen legalább egy kő, ahonnan elhurcoltak zsidó polgárokat. Így egyetlen kő is emlékeztethet mindenkire, aki ott élt.
Fontosnak tartjuk, hogy közismert áldozatoknak is legyen köve, mert ezek a holokausztra irányítják rá a figyelmet” — véli az elnök.
Az utóbbi években egyre több leszármazott jön a világ minden részéről – Ausztráliából, Kanadából, Izraelből – Magyarországra, hogy megismerje a családja történetét, és jelen legyen a botlatókövek lerakásánál. A szép hagyományból időnként komoly logisztikai kihívás születik, mégis nagyon megható ez az igyekezet. Kiderült: Sátoraljaújhelyen például egy utcában tizenhárom családtagnak raktak le így követ. Érdekes, ahogy a történelem szálai összeérnek: ugyanabban az utcában például a Kossuth családnak is állt háza. Budapesten pedig a Villa Bagatelle esetében a jelenlegi tulajdonosok kutatták fel az eredeti építtető család történetét, gyönyörű albumot készítettek, és ők kezdeményezték a botlatókövet. Amikor megvették az épületet, fogalmuk sem volt a múltjáról, de amikor kiderült, elhatározták, hogy követ helyeznek el, és így is tettek.
A sor tehát folytatódik, és mindaddig gyarapodik a botlatókövek száma a lábunk alatt, amíg lesz, aki emlékezni és emlékeztetni akar.
