Első magyar irodaként kapott meghívást a Paradigma Ariadné a Chicagói Építészeti Biennáléra. A nemzetközi szinten is figyelmet keltő részvétel nem csupán szakmai siker, hanem annak bizonyítéka is, hogy a kortárs magyar építészet képes bekapcsolódni a globális párbeszédbe. A három alapító – Smiló Dávid, Csóka Attila Róbert és Molnár Szabolcs – az építész szerepéről, a nemzetközi láthatóság tudatos építéséről és a vályogkemence radikális üzenetéről mesélt a Hely.hu-nak.
Óriási dolog, hogy magyar irodaként elsőként kaptak meghívást a Chicagói Építészeti Biennáléra. Az Önök számára mit jelent ez a részvétel?
Smiló Dávid: Úgy érzem, mostanra ért be az iroda abba a szakaszba, amikor már nem teljesen váratlan, ha ilyen megkereséseket kapunk. Ez persze nem egyik napról a másikra történt:
már 2017-ben is vágytunk rá, hogy egyszer meghívjanak Chicagóba, azóta folyamatosan gyűltek a projektjeink, amelyekből kialakult egy olyan profil, amelyre felfigyelhettek.
A mostani meghívásban nagy szerepe volt Florencia Rodriguez kurátornak is, aki korábban publikálta az egyik projektünket, a sándorfalvi tanösvényt, amely nemzetközileg a legtöbbet futott munkánk lett. A munkánk illeszkedett is a biennálé idei tematikájához, az Architecture in the Time of Radical Change-hez, amely azt vizsgálja, hogyan reagál az építészet a világ változásaira.
Számomra tehát a részvétel természetes folyamatnak tűnik:
a Paradigma Ariadné egy nemzetközi szinten is ismert budapesti iroda, és sok olyan kollégával találkozunk majd kint, akiket már ismerünk. Ez ad egyfajta nyugalmat és otthonosságot.
Csóka Attila Róbert: Amit Dávid természetesnek nevezett, én inkább tudatosnak mondanám. A biennálé most tízéves, ez lesz az ötödik alkalom, hogy megtartják, mi pedig 2015–16-ban indítottuk el a praxisunkat. Kezdettől tudatosan építettük a szakmai reputációnkat: nemcsak a tervezői munkára figyeltünk, hanem a művészeti megjelenésekre is. Most, amikor a gazdasági helyzet az építőipart és az irodákat is nehéz helyzetbe hozza, kifejezetten fontos, hogy a kulturális vonalunk erős és működőképes maradt. Ez nem oldja meg a mindennapi egzisztenciális kérdéseket, de szakmailag fitten tart minket.
A Chicagói Építészeti Biennále 2014-ben jött létre, Észak-Amerika első olyan nemzetközi biennáléjaként, amely kifejezetten az építészet és a téralkotás kísérleti, újító törekvéseire fókuszál. Célja, hogy bemutassa, miként alakíthatják át radikális gondolatok és kreatív térbeli kísérletek a mindennapi életünket, a közösségi tereket és a városi környezetet.
Az első rendezvényt 2015-ben tartották, amely rögtön félmillió látogatót vonzott. Azóta kétévente rendezik meg, mindig más és más központi témával – például Make New Historyvagy And Other Such Stories –, reflektálva a globális építészeti és társadalmi kihívásokra, a fenntarthatóságtól kezdve a városi lét kérdésein át az identitás és a technológia változásaiig.
Azt mondja, a nemzetközi jelenlét erősítése részben független attól, hogy éppen épülnek-e házaik.
Csóka Attila Róabert: Minden generációnak megvannak a maga ígéretei, akiknek az indulásakor a szakma belelátja a beteljesült jövőt, a jelentős házak sorát, szakmai sikereket és a nemzetközi elismerést. Sokan úgy tekintettek rájuk, mint a jövő biztos letéteményeseire. Csakhogy a gazdasági környezet rendre derékba törte ezeket a reményeket, és sokszor csak ígéret maradt belőlük. Mi viszont más pályán mozgunk: a nemzetközi láthatóságunk nem kötődik egy-egy nagyszabású épület megépüléséhez, hanem ahhoz, hogy kiállításokon, szakmai diskurzusokban veszünk részt. Így van esélyünk beteljesíteni azt az „ígéretet”, amit 2016-ban sokan megfogalmaztak velünk kapcsolatban.
Smiló Dávid: Persze az is kérdés, mit jelent pontosan „az ígéret beteljesülése”.
Csóka Attila Róbert: Számomra az ígéret az, hogy a munkánk nemzetközileg látható és értelmezhető lesz.
Molnár Szabolcs: Engem régóta érdekel az építészeti kiállítások szerepe.
Az expók mindig is azt mutatják meg, hogyan kanonizálódik a szakma, milyen értékek kerülnek előtérbe.
Ezért tartom fontosnak, hogy az építészek részt vegyenek bennük: hiszen egy építész nemcsak tervező, hanem kulturális szereplő is. Felelőssége van abban, hogyan formálja a közízlést és a társadalmi párbeszédet – akár megbízások, egyetemi munka, kiadványok vagy éppen kiállítások révén.
Tehát a kiállításokat nemcsak szakmai lehetőségnek, hanem kulturális kötelességnek is tekintik?
Molnár Szabolcs: Igen, valahol mindenkinek lehetne feladata, hogy ilyen kérdéseken gondolkodjon, és kiállításokon keresztül kapcsolódjon a szakmai diskurzushoz. Mi ezt kifejezetten élvezzük, keressük is a lehetőségeket, és nagy öröm, ha sikerül elérni egy célt. Vannak vágyaink is, például egyszer jó lenne Kelet-Európából a Serpentine Pavilion felkérést megkapni.
Ehhez persze rengeteg háttérmunka kell. Nemcsak a megvalósult projektek és a portfólió, hanem egy tudatos, tízéves építkezés a szakmai kapcsolatokban.
Fontosnak tartjuk, hogy érdekes emberekkel, irodákkal, gondolatokkal folyamatos párbeszédben legyünk.
Ez sokszor nem pozíciókról szól, hanem arról, hogy valódi szakmai érdeklődésből kapcsolódunk. Ez is különbség a magyar közeghez képest: nem feltétlenül csak egy díj vagy egy elkészült épület visz ki a nemzetközi térbe. Ha van gondolatod az építészetről, azt számos nyelven el lehet mondani – és mi szeretjük is keresni ezeket a nyelveket.
Csóka Attila Róbert: Ez olyan, mint a sport. Ha valaki kijut az olimpiára, az nem a semmiből lesz. Addigra már látszik, milyen eredményeket ért el, így a döntőben nincs akkora meglepetés, ha esetleg nyer. Nálunk is ez a helyzet: ha csak házakat terveztünk volna tíz éven át, talán váratlan lenne, hogy meghívást kaptunk. Így viszont kevésbé meglepő, de ettől még óriási megtiszteltetés.
Smiló Dávid: Itthon néha úgy tűnik, mintha önreklámnak hatna, ha egy iroda tudatosan építi a láthatóságát. Pedig ez nem arról szól, hogy „nyomatjuk magunkat”, hanem arról, hogy a magyar építészet képes legyen bekapcsolódni a nemzetközi szakmai párbeszédbe.
Az építészek között is van egyfajta ellenállás a marketinggel, önreprezentációval szemben? Ez a bölcsész világban sajnos jellemző.
Smiló Dávid: Igen, nagyon is jellemző. Pedig az ilyen események egyik legfontosabb hozadéka
a személyes jelenlét, ami mással nem helyettesíthető.
Számomra tanulságos volt például a Sporaarchitects példája. Emlékszem, Hatvani Ádám egyszer azt mondta egy interjúban, hogy fogalmuk sincs, hogyan kerültek be a Wallpaperbe a metróprojektjükkel. Ez egyszerre volt menő és aggasztó: ha nem tudod, hogyan történt, nem tudod megismételni, és másokat sem tudsz segíteni benne, hogy bekerüljenek. Mi ezért tartjuk fontosnak, hogy ha kapcsolatot építünk, azt tudatosan tegyük, és közben más magyar irodákra is felhívjuk a figyelmet. Ahova kijutunk, ott aztán a szervezőknek mindig ajánlunk hazai más építészeket, hogy kiket hívjanak.
Csak így tud jelen lenni a magyar építészet nemzetközileg, ha húzzuk egymást! Szükség van a közös „brancs” gondolkodásra.
Így működött Makovecz Imre esetében is, akinek voltak nemzetközi kapcsolatai, akik segítették őt.
Szerintem nagy lehetőség rejlik abban, ha aki kijut, az maga után másokat is húz. Ez teremt valódi szakmai kultúrát.
Molnár Szabolcs: Itt rávilágítanék egy magyar sajátosságra: sokan úgy gondolják, hogy az építészeti praxis csak abból áll, hogy egy tervezőirodában ülve kiviteli terveket készítesz, amelyekből ház lesz, lefotózzák, és megjelenik valahol. Pedig ennél sokkal szélesebb a lehetőségek tárháza. Ha például visszanézünk a 70–80-as évek Bercsényi Építészeti Kollégiumos terveire, látható, hogy mennyi energia volt a pályázatokban, nemzetközi együttműködésekben, kollektív házakban.
Szóval nemcsak a megépült épület számít, hanem a mögöttes tevékenység is?
Molnár Szabolcs: Pontosan. Egy klasszikus példa: volt egy beszélgetés a Kékben Pintér Marciék mostani Velencei Biennálés kiállításáról, és szoba került hogy egy szuperjó kiállítással lehet Arany Oroszlánt nyerni. Ez a naivitás jól mutatja, mennyire egyszerűnek tűnik kívülről az egész nemzetközi hálózatokban való részvétel. De valójában a díjak mögött hatalmas háttérmunka van. Nem elég a produktum elkészítését.
A megjelenés, egy díj csak a látható gyümölcse annak a tevékenységnek, amely a háttérben zajlik.
Sok találkozás, sok személyes bemutatkozás, sok jelenlét.
Idén a Chicagói Biennálé témája – ahogy említettétek – az Architecture in Times of Radical Change. Hogyan kapcsolódik ehhez az Önök vályogkemencés installációja?
Csóka Attila Róbert: Messzebbről indítanék: szerintem jól mutatja, mennyire kiüresedtek az utóbbi évek kiállításai, hogy a „radikális változás” szlogenje az elmúlt 10–20 évbe többször felbukkant. Ez egy közhely, és a közhely veszélye, hogy fontos kérdéseket elnyom: nem azért kínos beszélni róla, mert nem igaz, hogy háború van, éhség, vagy az építészet keresi a szerepét, hanem mert túlhasznált, és nem tudja megragadni a figyelmet. Ebben a közhelyes helyzetben kezdtünk el azon gondolkozni, hogy a saját kultúránkból mit tudunk ehhez hozzátenni.
A beszélgetéseink során hamar előtérbe került a vályogház és a vályogépítés. Személyes élményem is van: néhány éve vásároltam egy vályogházat a Tisza-tó mellett. Ott láttam, hogy a ház egy része még ép, a másik már inkább táj, de mindkettő anyagszerűen ugyanaz – az egyiket benőtte a fű, a másik formaként megmaradt.
Ez rávilágított, hogy a vályog mint anyag és gondolat száz százalékban újrahasznosítható.
Ennek mentén elkezdhettük a saját szemléletünk szerint formálni. A gyűjtéseinkből látszik, hogy a vályogot millióféleképpen lehet használni: nem csak funkcionális, hanem meta-szinten is gazdag eszköz.
Hogyan jelenik meg mindez a kiállított anyagban?
Csóka Attila Róbert: A kemence nagyon sokféleképpen működik: lehet benne kenyeret sütni, lehet mellette aludni. Ez jól szemlélteti, hogyan tudunk kapcsolódni a gyorsan változó világhoz. Nem visszatekintve, hanem úgy, hogy megnézzük egy működő pillanatot a múltból, amit a mai kor számára tovább lehet írni.
Molnár Szabolcs. A „radical change” kontextusában a kurátor támogatásával az vált kérdéssé, hogy
mit tud mondani a kemence, a ház közepe és magja egy válságban, legyen az gazdasági, szociális vagy ökológiai.
Ráadásul a kemence formailag és építészetileg is izgalmas: sok referencia, illetve kihívás van benne, és lehet hozzá történetet társítani. A kemence készülhet kézműves módon vagy előregyártottan, kerülhet bele gally, nád, homok, cserép vagy hulladék, a narratíva és az eredeti jelentés mégis megmarad – ez az, amivel szívesen dolgozunk, és amit tovább írunk.
Smiló Dávid: A mai fűtési rendszerek bonyolultak, míg egy kemencéhez elég a föld és a kéz, ami megépíti, mégis működőképes tárgy. Mi ezeket mindig esettanulmányként kezeljük: először a vályog anyaga érdekelt minket, aztán az ötlet, hogy akár „porrá őrölve” elvihetnénk Chicagóba. Innen jött az ötlet, hogy abból helyben építeni is lehetne. Ez sajnos végül a biennálé nyújtotta támogatás szűkössége miatt nem valósul meg, de a lényeg igen, hogy a helyi inspirációból dolgozva globálisan is értelmezhető anyagot mutatunk be. A vályogkemence ugyan nem magyar találmány, de regionális karakterrel is felruházható. Így a saját régiónk eredményeivel tudunk belépni a nemzetközi diskurzusba, ráadásul most más kiállítók is dolgoznak vályoggal, így érdekes lesz látni mik az egyéb megközelítések.
Önök szerint mit adhat hozzá a magyar vályogkemence a nemzetközi diskurzushoz?
Csóka Attila Róbert: Inkább kérdéseket vet fel, mintsem állításokat tesz. A vályogépítés az utóbbi években trenddé vált, lassan iparág épül rá. A mi értékünk inkább abban van, hogy ugyanarról a témáról másként beszélünk, új rétegeket nyitunk meg. Például a társadalmi vonatkozásokat: mit jelentett egy közösségnek vagy többgenerációs családnak a kemence? Hogyan hatott a mindennapi életre, az építés folyamatára, és mit jelent ma tárgyként? A kemence számunkra apropó: előadásokban és beszélgetésekben mutatjuk meg, mire csodálkoztunk rá, milyen új értelmezéseket látunk benne.
Smiló Dávid: Szerintem fontos, hogy amikor a vályog vagy a kemence megjelenik, azt gyakran afrikai, törzsi, koloniális kontextushoz kötik. A mi régiónk sajátossága viszont az, hogy itt mindez a nyugati civilizáció részeként van jelen. Nálunk még mindig találni házakat, ahol kemencével fűtik a földszintet – nem szegénységből, hanem mert szeretik, hogy van egy nagy, meleg tárgy, ami köré lehet gyűlni. Ez a kelet-európai „megkésettség” miatt nálunk még nem tűnt el teljesen, és nemcsak a dédmamák emlékeiből él, hanem közelibb, élő tapasztalat is.
Molnár Szabolcs: A kemencék a bérházi lakásokban is megjelentek, lecsempézve, cserépkályhaként. Könnyen követhető az az ív, ahogy paraszti használatból polgári tárggyá váltak. Ma ugyanakkor már nem szervezünk szobákat, falakat, nyílásokat egy konyha vagy kemence köré – sőt, a kéményt is elveszítettük, a szabályozás is szigorú. És itt nyílnak ki a tágabb kérdések: jobb-e kemencét építeni, mint kondenzációs kazánt használni? Van-e rá támogatás? Mi építhető meg jövőre? Mi válik fenntarthatóvá? Ezek a feszültségek adják a téma politikai rétegét is.
Érintettük a kemence, mint a ház központja szerep eltűnését. Önök hogyan látják a tűz és a családi tűzhely szerepének átalakulását a modern lakásokban? Mennyire veszett el az a központi, közösségi funkció, ami korábban a családot a tűz köré ültette?
Molnár Szabolcs: Mi azt hoztuk, hogy
a tűz – ami a meleg, a főzés és a családi központ volt – a modernizmus során szinte teljesen kikerült a házakból.
Szó szerint becsatornázták a csövekbe, elrejtették a falba, megjelent radiátorokban vagy a konyhában, és így elveszett az a térbeli, közösségi funkciója. Most már a család a tévé elé ül le: a kanapé váltotta fel a régi tűzhelyt.
Mennyire látjátok fontosnak a kézműves tudást és a természetes anyagokat a mai építészetben, különösen a modernizált környezetben? Hogyan tudják ezek a hagyományos készségek és tapasztalatok formálni az épített teret?
Smiló Dávid: A kézműves tudás ma is jelen van, csak kicsit más formában. Még egy egyszerű falra rakott szigetelőtábla vagy vakolat is az emberek kezében lévő szakértelmet igényli: ha nem tudod, hogyan kell csinálni, az eredmény silány lesz. Ezért szerintem tévedés azt gondolni, hogy a BIM-mel vagy „virtuális szemüvegekkel” minden megoldható.
A tudás az emberek kezében van, a csuklómozdulatokban, amit csak a gyakorlattal lehet elsajátítani.
Épp ezért a természetes anyagok és a kézműves technikák továbbra is kulcsfontosságúak, mert közvetlenül befolyásolják a tér minőségét.
Molnár Szabolcs: Nekem erről van egy másik olvasatom is. Nem feltétlenül a kézművességhez kapcsolódik, de az érdekes, hogy a modern épületek – legyenek azok panelházak vagy bármely más modern konstrukciók – sokak számára „csúnyák”, mert eltűnt szem elől az emberi munka. Régen láttuk a munkafolyamatot: emberek faragták a téglát, állványoztak, vakoltak, festettek, köveket faragtak. A modernizmus óta ez a munka ugyanúgy megvan, de az előre optimalizált, automatizált fázisokra tolódott: tervezés, előregyártás, BIM.
Az emberi munka nem tűnt el, csak máshol van:
az építés előtti fázisban, a sorozatgyártott bútorokban, lámpákban, tárgyakban, mint például Charles Eames híres székénél – ott is kézműves és intellektuális munka van, csak más formában.
Csóka Attila Róbert: A modernizmus és a tipizálás célja alapvetően az élet kényelmesebbé tétele. De paradox módon
pont ez a „kényelmesítés” teszi láthatatlanná az emberi munkát és az energiát, ami az értékét adná a tárgyaknak.
Nincsenek illúzióim a kézművesség jövőjét illetően: a mai kapitalista környezetben ez egyre kevésbé elérhető, megfizethető. Ugyanakkor engem nagyon érdekel, hogyan lehetne több teret adni az egyedi, kézműves megoldásoknak, mert ez újra kinyithatná az építészet egy olyan szegmensét, ami most szűkül. Szeretem például a hiánygazdaság termékeit, a DIY vagy „buhera” kultúrát: bár sok kevésbé értékes eredmény is keletkezett, de rengeteg érdekes és értékes megoldás jött létre a törött csempéből készült padlótól az egyedi kerítésekig. Ebben szerintem óriási potenciál van.
Smiló Dávid: Érdekes, hogy a kapitalizmus kritizálja azokat a dolgokat, amelyek valójában közösségi élményt teremtenek: például egy kemence építése közösen, kézzel. De ez ilyen formájában nem helyes, és lehet, hogy naivitás azt gondolni, hogy a biennálékkal lehet ezen változtatni, de
előbb-utóbb eljön az ideje a radikális változásnak,
a biennálék közös gondolkodása pedig segít abban, hogy felkészültek legyünk erre, és megfelelő módon tudjunk reagálni.
