A kánikula utolsó napjain egy igazi balatoni klasszikusra emlékezünk. Ez már a vénasszonyok nyara, úgyhogy joggal kezdhetünk nosztalgiázni. Felidéztük a balatoni vízibiciklizés történetét és beszélgettünk a hattyúk gyártójával.
A Balatonon ringatózó vízibiciklik látványa ugyanúgy hozzátartozik a nyárhoz, mint a hekk illata vagy éppen a naptej csillogása a vállon. Ha lehunyjuk a szemünket, talán halljuk is a lánc finom zörgését, amivel gyerekkorunk első komolyabb járművei a parthoz kötözve várakoztak. Érezzük a víz csobogását, ahogy a hűvös, fém pedálokat taposva a lapátok átszelik a tó hullámait. A Balaton közepéhez érve megállunk és lecsúszunk a csúszdán. Hihetetlennek hangzik, de valójában ez a különös jármű jóval régebbi, mint a megfakult fotók a nyaralásokról a családi albumban.
A történet valamikor a 19. század végén kezdődött, amikor egy francia mérnök, Claudius Aulagnier kitalálta a Vizi velocipédet,
a bicikliszerű szerkezetet, amely két úszótest segítségével siklott a vízen. A találmány 1897-ben szabadalmat kapott, bár nehéz elképzelni, hogyan is működhetett a szerkezet, amelynek rajzai gyakorlatilag olyanok voltak, mintha egy Verne regény illusztrációi. A kecses, csövekkel merevített vázat, a biciklinyereg-szerű ülőkét és a hajóorrát idéző úszótesteket könnyű elképzelni egy világokon átívelő expedíció járműveként.
Magyarországon sem kellett sokáig várni a lelkes újítókra. 1901-ben Bentsik János saját készítésű vízibiciklijével körbetekerte a Balatont. Természetesen nem a szárazföldön. A korabeli újságok élcelődve, mégis csodálattal írtak az újdonságról. A következő években Grósz Henrik állt elő azzal, hogy ő
feltalálta a vízen járó biciklit.
A szó szoros értelmében egy bicikliről volt szó. Az „Amphibium” névre hallgató találmány bemutatójára belépő díjat is akart szedetni a dunai rakpartnál.
A Pesti Napló szerint 1904. június 12-én valóban bemutatták az Amphibiumot, amely egészen jól sikerült, csak éppen a huszadikszazad.hu egy cikke szerint az egyik kerékpározó egyenesen egy kifeszített hajókötélnek hajtott és felborult. A kis hiba ellenére a szabadalmaztatott kerékpár a hadsereg érdeklődését is felkeltette: hat darabot rendeltek belőle, hogy a vízen is bevethető legyen háború esetén. Az kérdéses ugyan, hogy pontosan milyen célra is lett volna jó a vízen járó bicikli.
A két világháború között a vízibicikli inkább barkácsolt kuriózum maradt, de a Balaton partján időről időre felbukkant egy-egy fából, gumicsónakból és kerékpár-alkatrészekből összeállított példány.
Az igazi áttörés aztán 1956-ban következett.
A balatonberényi Mirköz-kisüzem új modellje a Magyar Filmhíradóban is feltűnt. Ezek már kifejezetten a balatoni strandolóknak szánt járművek voltak. 1956 nyarától a kétszemélyes vagy éppen napozóssá alakítható vízibicikliket már kölcsönözni is lehetett a Belkereskedelmi Kölcsönző Vállalatnak köszönhetően a balatonberényi üdülőhelyen.
Filmhíradó 1956. május
„A szövetkezeti ipar érdekes új gyártmányát próbálták ki a Balatonon, a vízibiciklit. A vízibicikli többféle formában készül. Az egyik kétüléses típus, mint vízi nyugágy, napozásra is használható."
A következő évtizedekben a vízibicikli kinőtte a fa-, fémvázas gyerekkorát, és belépett a színes műanyagok világába. A 70-es, 80-as évek balatoni képeslapjain ott csillogtak a piros, sárga, kék pedálosok, sokszor csúszdával a hátukon. A dizájn egyre játékosabbá vált: megjelent a két ikonikus figura, a delfin és a hattyú. A delfin orra büszkén szelte a hullámokat, a hattyú hosszú nyaka pedig kecsesen hajolt a víz fölé. Állítólag akár csak fotózni, romantikázni vagy egyszerűen csak napozni indult velük az ember, az maga volt a nyári idill.
A híres hattyúk és delfinek
A legenda csúcskorszakáról Varga Zoltánt, a Sybill Plastic Bt. ügyvezetőjét kérdeztük. Hogy miért pont vele beszélgettünk a vízibiciklikről, egyszerű oka van. A cég több mint 40 éve foglalkozik műanyag vízi eszközök, kajakok, kenuk, vízibiciklik gyártásával, javításával és felújításával.
„A nyolcvanas évek elején kezdtük az üvegszálas műgyanta alapú hajótestek gyártását. Az évek folyamán pedig lassan bővítettük a termékválasztékunkat és kialakult három jól elkülöníthető vevőkör: a horgászok, akik csónakot, motorcsónakot, horgászcsónakot kerestek, a vízitúrázók, akik kajakot vagy kenut és a Balaton-parti kolcsönzők, akik vízibicikliket és strandkajakot vásároltak” – mondta Varga Zoltán visszaemlékezve a kezdeti időkre. Hozzátette, hogy törekedtek mindhárom piacot kielégíteni, és ez a stratégia igen jónak bizonyult, hiszen mindig akad olyan termékcsoport, amely épp húzza a többit.
„A Balatonon nem volt az a vízibicikli mennyiség, amit nem lehetett eladni. Akkor még itt nyaralt az egész NDK”
– idézi fel a vízibiciklik csúcskorszakát az ügyvezető, majd kérésünkre elmesélte, hogyan is indult a generációk kedvencévé vált delfinek és hattyúk gyártása.
„A nyolcvanas évek elején a gyártók, ahogy hozzájutottak egy-egy külföldről bekerült hajóhoz vagy vízibiciklihez, egyszerűen lemásolták a formát, és elkezdték gyártani. A vízibicikli forma is így került be Olaszországból, majd kezdett terjedni a gyártók között.”
Varga Zoltán szerint ekkor indult el a gyártók fantáziája és ahogy látták, mekkora a piac, elkezdtek itthon is fejleszteni, így alakult ki a delfines, a hattyús, az autós és a többi forma.
„A hattyús saját tervezés és gyártás. A többit mások kezdték gyártani, de azok is elterjedtek az évek alatt” – mondta, aztán kiegészítette azzal, hogy azóta vannak formaoltalommal védett termékek is, amiket kizárólag a tervező gyárthat.
Érdeklődtünk a jelenről is, amellyel kapcsolatban az ügyvezető úgy fogalmazott: „az első évek nagy rohama és nekibuzdulása után visszaesett a vízibiciklik utáni érdeklődés, így a fő fejlesztési irány a csónakok felé tolódott el.” Természetesen a retro vízibiciklik rajongóinak sem kell elkeseredniük, mivel a Sybill, – elmondásuk szerint – kérésre továbbra is elkészíti a régi típusokat, csak a fejlesztés ezen ágát zárták le. Ezt talán nem is olyan nehéz megértenünk, miután kiderül, hogy
a gyártott vízibiciklik élettartama körülbelül 20-30 év,
úgyhogy akár velünk azonos korú műanyag hattyúk is úszkálhatnának Siófok Aranypartnál. Varga elmesélte, hogy volt egy német kölcsönző, aki alaposan betárazott tartalék alkatrészekből, majd 6-7 év múlva visszaküldte az összeset mondván, hogy ez elnyűhetetlen, nem romlik el soha.
Nem is kérdés, hogy ezekután már csak arra voltunk kíváncsiak, hogy hogyan is készülnek az „elpusztíthatatlan” vízibiciklik. „Az üvegszálas műgyanta hajótestek, így a vízibicikli is negatív formában készül. Nagyjából úgy, mint egy kuglóf formában a süti. A negatív forma felületére megfelelő sorrendben felkerül az üvegszálas paplan és szövetanyag, ami folyékony műgyantával van átitatva. Ez az egész összerakott réteg a sablon (szerszám) felületén keményre köt, aztán ki lehet venni a formából, mint a tepsiből a már említett sütit. A kapott részek már színesek és fényesek, úgyhogy festeni sem kell. Végül az így elkészített darabokat összeragasztjuk, és beszereljük a mechanizációt. Hát ennyi.”
„Hát ennyi.” Így zárul most a 2025-ös nyár és egy gyermekéveket meghatározó, korszakalkotó jármű története, amely bizonyos szempontból tényleg a vízen való kerékpározással indult és kis hadtörténeti kitérővel jutott el a „pancsoló kislányig”.
