Valaha az építészet szabott irányt a technológiának – ma viszont, figyelmeztet Tojota Horigucsi, inkább a látvány uralja a terepet. A Yale Egyetemen végzett tokiói építész-fotográfus, a Kiotói Művészeti Egyetem professzora az építészetet nem formák, hanem helyek és jelentések művészetének tekinti. Beszélgetésünkben amellett érvel, hogy a tartós innováció mindig a történeti precedensekből, nem pedig az újdonságkultuszból sarjad.
A „termék” helyett a hely, a szoftver helyett a kézi rajz fontosságát hangsúlyozza, a fenntarthatóság alatt pedig nemcsak az anyagok, hanem a kulturális erőforrások újrahasznosítását érti. Csodálattal figyeli Magyarország energikus rekonstrukcióit – benne egy működőképes városmodell lehetőségét látja –, miközben bírálja Japán gyenge műemlékvédelmét és identitását vesztett nagyvárosait. Kritikája élesen szól a sztárépítészet kultuszáról is, amely néhány tervező személyes hírnevét ünnepli, miközben figyelmen kívül hagyja azt a valós épített környezetet, ahol az emberek többsége él.
Horigucsi szerint a modernizmus kis léptékben még képes vonzó terek létrehozására, de globális méretekben már rombolóvá válik – ahogyan a színpadias építészet is lehet lenyűgöző, mégis kárt okoz, ha a városi szövetet zárványokká bontja. Huszonnyolc év egyetemi oktatás és japán–angol közegben szerzett tapasztalat után Horigucsi híd a tanítás, a gyakorlat és a vizuális gondolkodás között. Receptje szigorú, mégis időtálló: az építészetet teljesítmény és felelősség alapján kell mérni, és engedni, hogy a kontextus tegye fel azokat a kérdéseket, amelyekre az új épületeknek kell választ adniuk.
Önt Japánban a hagyományokhoz hű építészként tartják számon. Magyarországon is többféle megközelítést láthat a történeti városszövet megóvására és helyreállítására. Hol húzná meg a határokat? Például indokolt-e elutasítani a mesterséges intelligencia kínálta eszközöket és lehetőségeket?
Miközben nagyra értékelem a mesterséges intelligencia lehetőségeit – például a történeti városszövetek elemzésében –, elutasítom azt a szemléletet, amelyben az újdonság önmagáért való hajszolása irányítja a tervezést.
Az építészet valódi feladata nem az, hogy látványos termékeket hozzon létre, hanem hogy tartós, élhető helyeket teremtsen.
A technológiának ezért a vegyes funkciójú, emberléptékű városrészek kialakítását kell segítenie, nem pedig a környezetüktől elszakadó formák gyártását. A helyi, vernakuláris formakincsre, léptékre és anyaghasználatra építő, történetileg megalapozott tervek nemcsak gazdaságosabbak és biztonságosabbak, de azonnali kontextusértéket is teremtenek. Megerősítik a kialakult köztereket, ahelyett, hogy költséges, kockázatos és színpadias gesztusokkal próbálnának hatást kelteni – olyan gesztusokkal, amelyek gyakran éppen az élhető város mindennapi igényeit nem szolgálják.
Mi az Ön saját megközelítése? Hogyan zajlik a tervezés az Ön stúdiójában?
A munkám alapja a kontextus megértése és integrálása. Mindig az elemzéssel kezdem: felmérem, hol helyezkedik el az épület a vidéki–városi tengelyen, és milyen szabályok, ritmusok jellemzik az adott környezetet. A központi kérdés mindig ugyanaz: hogyan járulhat hozzá a ház a biztonságos, szép és működőképes közterekhez? Innen vezet az út a konkrét követelményekhez – például az utcafront folytonosságának megőrzéséhez, a földszinti vegyes használat ösztönzéséhez, a gyalogos élmény megtervezéséhez tágas járdákkal és jól tagolt homlokzatokkal. Fontos számomra a tömeg és a lépték összhangja a meglévő városszövettel. A rugalmasság, az életminőség és a közösségi vitalitás nem absztrakt fogalmak: mindezek a közlekedés és a mindennapi használat minőségétől függenek – amit végső soron tervezői döntések határoznak meg.
Képesek vagyunk visszahozni az életet és a komplexitást a modern város unalmába?
A városi unalom, amiről beszélünk, a modernizmus egyik legfájdalmasabb öröksége. Az egységesítés, a szabványosítás iránti megszállottság kiölte az emberi léptéket és a sokféleséget. A hagyományos városok rétegzettsége – az épülettípusok, homlokzati részletek és funkciók gazdag keveréke – mára szinte teljesen eltűnt.
Ha az egyhangúság helyett újra összetett építészetet szeretnénk látni, újra kell tanulnunk a történeti város tanulságait:
a finoman rétegzett településszövetet, ahol különböző méretű és karakterű épületek élnek együtt; a részletgazdag homlokzatokat, amelyek élményt nyújtanak a gyalogosnak; és a világos hierarchiát a közösségi és privát terek között. Egy „történeti” épület nem azt jelenti, hogy régies. Azt jelenti, hogy van értelmes szerkezete, jó arányai, és olyan részletei – ablakai, bejáratai, közlekedői –, amelyek gazdagítják a város utcai életét és a szemlélő élményét.
Az utóbbi időben az agykutatás eredményei is egyre inkább megjelennek az építészeti gondolkodásban. Kutatók, mint Nikos Salingaros és Anne Sussman, a vizuális mintázatok idegrendszerre gyakorolt hatásáról írnak. Egyetért ezzel a megközelítéssel?
Az ilyen kutatások hasznosak lehetnek, ha megbízható módszertanra épülnek, de ez nem az én szakterületem. Az enyém az, hogy egy épület működjön – és legyen hű a rendeltetéséhez. A jó tervet nem elmélet, hanem a gyakorlat igazolja. Ismerem Nikos Salingarost, a Texasi Egyetem professzorát, és nagyra tartom a munkáját. De az építészek többsége sajnos el sem jut odáig, hogy ezekről a kérdésekről gondolkodjon. A legtöbben pragmatikus vagy márkaépítési szempontok mentén dolgoznak.
A kézi rajz számomra ma is az igazi mesterség próbája – az, ami elárulja, mennyire ért valaki az építéshez.
Mennyire tud azonosulni az Új Urbanizmus mozgalmával?
Az Új Urbanizmus gondolkodásmódja közel áll hozzám, mert valódi, hosszú távon értékes városi környezet megteremtését célozza. Léon Krier – akit mindig is nagyra becsültem – sokszor elmondta: az építészetet és a tájat nem szabad szétválasztani. Együtt alkotják azt az élő városi szövetet, amit mi helynek nevezünk.
Krier néhány hónapja hunyt el. Az utolsó meghívása egy hagyományos építészeti iskola alapítására szólt Berlinben, ám erre már nem tudott elmenni. Magyarországon talán csak Makovecz Imre képviselt az övéhez hasonló, a modernizmussal szemben erősen kritikus gondolatokat. Önnek kik voltak a szellemi társai ebben a szemléletben?
Amikor Aldo Rossi a Milánói Egyetem építészeti karát vezette, lenyűgözött a centrális kompozíció iránti vonzalma és az, ahogyan történeti előképeket – például az Alhambra térszervezését – újragondolta. Később együtt dolgoztunk a genovai Nemzeti Operaház tervein, ahol a cél az volt, hogy a belső térben is megidézzük a város atmoszféráját, hogy a látogató úgy érezze, még mindig a városban van.
Japánban is együtt dolgoztak. Fukuokában például Rossi tervezte az Il Palazzo Hotelt. Miért vált ez az épület ennyire különössé Japánban?
Rossi nagyszerű építész volt, de mélyen európai gondolkodású. A japán kulturális kontextus számára idegen maradt, és emiatt nehezen talált közös hangot a helyszínnel. Az emberek azt mondták, az épület olyan, mint egy balzsamozott test a ravatalon – ünnepélyes, de élettelen. Ez a fajta színpadias gesztus Japánban sosem tudott igazán gyökeret verni.
Mit gondol, mitől lehet jó az építészet?
A jó építészet a „helyteremtés” sikerében mérhető. Akkor jó, ha megmarad az emlékezetünkben, ha hívogató, funkcionális tereket formál, amelyek a közösségi élet javát szolgálják. Egy jó középület egyben köztér is: átírja az utca és az épületek viszonyát. Ez sokkal fontosabb, mint bármiféle látványosság.
Amikor a magyar rekonstrukciós munkákat dicsérem, egy átfogó, fenntarthatósági szemléletet méltatok:
olyat, amely nemcsak az anyagokat, hanem a kipróbált városi formákat – az utcahálózatot, a sűrűséget, az emberléptéket – is újrahasznosítja. A hagyományos városszövet tartós, mert lehetővé teszi, hogy az emberek gyalog éljenek, dolgozzanak, vásároljanak, és ne kelljen autóval menekülniük a közösségi élet elől.
Hogyan értékeli a japán építészetet a magyar tapasztalatok tükrében?
Japánban még sok tennivalónk van, ha el akarjuk érni a műemlékvédelem kultúrájának azt a szintjét, amit itt látok. A vidéki parasztházaink sokban hasonlítanak a magyar népi építészetre – mégis, ritkán becsüljük meg őket. Az ország építészete alapvetően alacsony beépítési sűrűségre és a famegmunkálásra lett kalibrálva, amely sosem nőtt igazi városi léptékűvé. Van saját megőrzési technikánk – az újraépítés –, mégis mindent modernizálni, „nyugatosítani” akarunk.
Tadao Ando talán a legismertebb japán építész. Mi a véleménye róla?
Kétségtelenül a világ egyik leghíresebb építésze. De az ő megközelítése alapvetően modernista, amit én nem tudok elfogadni. A modernizmus annyira mélyen rombolta a kultúrát, a társadalmat és a környezetet, hogy hatása szinte a kommunizmuséhoz mérhető. Mindkettő közös jellemzője a múlt tagadása – és ezzel együtt a közösségek szétesése. Japán sem kerülte el ezt a sorsot, és Ando sikere részben ennek a kultusznak köszönhető. A modernizmus kis léptékben még lehet érdekes, de globálisan alkalmazva pusztító.
A modernizmus és a kommunizmus keverékét az emberiség egyik legsúlyosabb kulturális tévedésének tartom.
Ando a csúcstechnológia és a hagyományos építészet közötti dráma szimbóluma is lehetne. Munkásságában a modern és a tradicionális építészet tipikus konfliktusa sajátos folytonosságot hoz létre: tudjuk, hogy a szakmánk már nem az, ami régen volt, mégis ott vibrálnak benne a múlt lenyomatai. A kultúra e felfogás szerint fennmarad – de élettelen formában.
Ez a megközelítés számomra túlzottan teátrális, és alapvetően antiurbánus, mert a tárgyat helyezi a kontextus elé. Nagy sűrűségű városi környezetben – mint amilyen Japáné – ez különösen problémás. A modern gondolkodás gyakran akadályozza a gyalogos város koncepcióját, mert önálló, elszigetelt épületekben látja az építészet lényegét. Ezekből hiányzik az utcavonal folytonossága, nincs élet a földszinten, a látvány gyakran rideg, és ezzel együtt elvész a gyalogos közlekedés természetes élménye is.
Az eredmény egyfajta kollektív amnézia:
amikor megszakad az utca ritmusa, és elvetjük a bevált várostipológiákat, megszűnik az a szerves szerkezet, amely a városi élet lényege – a közösségi találkozások és a mindennapi emberi kapcsolódás tere.
Mit tanácsolna a fiatal építészeknek?
A tizenkilencedik század végén az építészek még kontextusteremtők voltak. Az én nemzedékemet azonban már elárasztotta a modernista oktatás, és a gyakorlatban ez kudarcot vallott. A fiataloknak azt tanácsolom:
a sztárok helyett fordítsák a figyelmüket a hétköznapi épületek felé,
mert ezek alkotják a városok valódi szövetét. Felejtsék el az újdonság hajszolását. Tanulják meg a hagyományos és vernakuláris tipológiák nyelvét. Tervezzenek minőségi, szerény épületeket, amelyek észrevétlenül illeszkednek környezetükbe, gondosan kezelik az utcaképet, a földszinten teret biztosítanak a kisebb üzleteknek, és közösségi tereket hoznak létre.
Az építész feladata nem az, hogy önmagának emeljen emlékművet, hanem hogy a közösség kollektív emlékezetének helyeit hozza létre.
Ön szerint milyen jövő vár az építészetre?
Végső soron minden a tervezők felkészültségén és felelősségén múlik. Az építészet régen generációk tudására épült, és ez tette lehetővé, hogy a tervezők harmonikus környezetet alkossanak. A múlt példái ma is segítenek abban, hogy felismerjük, merre érdemes tovább haladni. A magyar modell ebből a szempontból inspiráló. De még a legjobb rekonstrukciókat is kritikusan kell szemlélni: csak azok a városi modellek maradhatnak életképesek, amelyek hosszú távon is működnek. Japán még nem tette meg ezt a lépést. Mi békével elfogadtuk a modern várost – de ez a környezet nem élhető, és hosszú út vár ránk, hogy újra azzá tegyük.
Az interjút az MMA-MMKI kutatója készítette.
Nyitókép: Tojota Horigucsi és Lánszki Regő kézfogása (Fotó: Kaiser Ákos)
