Miért hat egyes épületek látványa megnyugtatóan, amíg mások feszültséget keltenek bennünk? Mi teszi az élő városokat élhetővé, és mitől válik egy tér idegenné vagy rideggé? Ezekre a kérdésekre keresi a választ Nikos Salingaros „Egy elmélet az építészetről” című könyve, amely hamarosan talán magyar nyelven is elérhető lesz.
Salingaros neve egyre ismertebb a klasszikus, emberközpontú várostervezés hívei körében – de könyvének jelentősége messze túlmutat a szűken vett szakmai közeg érdeklődésén. Az Egy elmélet az építészetről (A Theory of Architecture) című könyv szerzője matematikus, aki nemcsak építészeti kérdésekre keresi választ, hanem azokra a biológiai, pszichológiai és kulturális összefüggésekre is, amelyek meghatározzák viszonyunkat az épített környezethez. Könyvében azt állítja:
az építészet nem önkifejezés, hanem felelősség.
Nem elég látványosnak lenni – az épített térnek működnie is kell, és kapcsolatba kell tudnia lépni az emberrel.
Élő struktúrák, természetes formák
A III. Károly király előszavával ellátott és Michael Mehaffy, Terry Mikiten, Débora Tejada és Hing-Sing Yu közreműködésével kiadott mű kulcsfogalma az „élet” az építészetben. Ez alatt azonban nem biológiai szöveteket, hanem térbeli, formai és aránybeli kapcsolatokat kell érteni. A könyv egyik központi tézise, hogy az ember veleszületetten érzékeny azokra az összetett, hierarchikus struktúrákra, amelyeket a természet is létrehoz. Ha ezek hiányoznak – mint sok modern épület esetében –, az érzékelés zavart szenved, és a tér idegenné válik. Az életet hordozó forma Salingaros szerint tehát nem stíluskérdés, hanem tudományosan vizsgálható jelenség, amelyet a matematika, a fizika, sőt a hálózatelmélet eszközeivel is le lehet írni.
Salingaros építészeti elméletének egyik alapvető újítása az, hogy
a formaérzékelés és térélmény biológiai–kognitív alapjait kutatja,
és ezeket matematikai modellekkel is alátámasztja. Megközelítése multidiszciplináris: az építészetet nem elszigetelt esztétikai vagy mérnöki gyakorlatként, hanem összetett rendszertudományi és lélektani folyamatként értelmezi.
A formák természete: fraktálok és léptékhierarchia
Salingaros egyik kulcsfogalma a hierarchikus skálák jelenléte az építészetben. Megfigyelése szerint az emberi tudat a természetes formákkal analóg módon szervezett épületeket preferálja, vagyis azokat, amelyekben különböző léptékű részletek ismétlődő és arányos viszonyban állnak egymással. Ez a felismerés összhangban van a fraktálelmélet alapjaival – Benoît Mandelbrot nyomán –, amely szerint az élő rendszerek léptékről léptékre hasonló struktúrákat tartalmaznak, így nagyobb információs sűrűséget közvetítenek.
Salingaros matematikai modelleket is alkalmaz ezeknek a rendszereknek az elemzésére. A személyes tér érzékelésének leírására például hálózatelméleti modellt használ, míg a vizuális komfort és formai egyensúly kérdését a topológiai vagy energetikai egyensúllyal hozza összefüggésbe. Ezek a modellek azt próbálják megragadni, hogyan érzékeli és értelmezi az emberi agy a környezetében lévő formákat.
Kritika és alternatíva
Salingaros célja nem csupán elméleti: könyvében konkrét algoritmusokat is megfogalmaz, amelyekkel „élő” városok és épületek tervezhetők. Ezek között szerepelnek például a környezeti illeszkedést vizsgáló szempontok, az épület bővíthetőségének és alkalmazkodóképességének szabályai, valamint a helyi anyaghasználat és építészeti mintázatok alkalmazása.
Módszertani szempontból ezek a szabályok nem tervezési receptek, hanem generatív elvek – azaz
nem előírják a formát, hanem az alapelemek viszonyait és dinamikáját határozzák meg, ahogy azt a természet is teszi.
A könyv egyúttal kemény bírálata is a huszadik század építészetének. Salingaros a modernizmus dogmáit a vizuális monotonitás, az emberi lépték figyelmen kívül hagyása és a társadalmi kontextusból való kiszakítottság alapján kritizálja. A formakövetés pusztán esztétikai vagy gépies megközelítése helyett a szabályos összetettség elvét javasolja: azokat a dinamikus rendszereket, amelyek nemcsak szemet gyönyörködtetnek, de rezonálnak is az emberi test léptékére és az ember érzékelési folyamataira.
A kötet alternatívát kínál azok számára, akik szeretnének túllépni a látványcentrikus építészeten, és visszatalálni az emberi, hosszú távon működőképes épített környezethez. Salingaros több fejezeten keresztül mutatja be, hogyan lehet ezeket az elveket a várostervezésben, közterek kialakításában vagy akár egy egyszerű lakóépület tervezésében is alkalmazni.
Miért olvassuk el?
A könyv hiánypótló műként szolgálhat azoknak, akik komolyan érdeklődnek a valóban környezet- és kultúratudatos építészeti tervezés iránt. A szerző neve ugyan nem szerepel a trendi építészek listáján, de írásainak hatása megkérdőjelezhetetlen: több kontinensen tanítják, és elméletei nemcsak a tervezők, de a pszichológusok, szociológusok és mesterséges intelligenciával foglalkozók figyelmét is felkeltették.
Salingaros könyve nem csupán szakmabelieknek, és nem csak azoknak való, akik a klasszikus építészet hívei – épp ellenkezőleg: olyan gondolkodásmódot mutat be, amely túlmutat az építészszakmán, a stílusokon, és az emberi térélmény mélyebb rétegeit tárja fel. Egy olyan korban, amikor az építészetet egyre gyakrabban mérik drónfotókon és kattintásokon, érdemes elidőzni e könyv fejezetei között, hogy megtanuljunk újra tudatosan látni – és talán építeni is.
A szerző az MMA-MMKI kutatója
Nyitókép: Az iszfaháni Sah-mecset külső boltozata, Irán (Fotó: Diego Delso, Wikimedia Commons)