Hogy vált az FTC stadionja a magyar sporttörténelem egyik legnagyobb katasztrófájának helyszínévé? Megépítésekor az első Üllői úti stadion Európa egyik legmodernebbjének számított, ám már a 20-as évek végén érzékelhető volt az amortizáció. Cikkünkben a strukturális leépülés mellett pályával kapcsolatos pénzügyi viaskodásokat is felidézzük.
Mint azt az Üllői úti falelátós stadionról szóló cikkünk első részében is írtuk, megépítésekor az első FTC-stadion Európában is kiemelkedő minőségűnek számított. Bő húsz év alatt azonban odáig fajult a helyzet, hogy a pálya a magyar sporttörténelem egyik legnagyobb katasztrófájának vált helyszínévé, a pénzügyek pedig egyre-másra szították a feszültséget a klubok és a szövetség között. Hogy megértsük, mi okozta e folyamatokat, a húszas évek második feléig kell visszamennünk.
Profizmus és B-közép
Az 1920-as évek második fele ugyanis nemcsak az FTC, de a magyar labdarúgás történetében is hatalmas változásokat hozott. Az MLSZ-nek és a kluboknak dönteniük kellett, bevezetik-e itthon a professzionalizmust, hiszen – hivatalosan – addig a játékosok mindenféle ellenjuttatás nélkül, kizárólag a sport szeretetéért űzték a labdarúgást.
Gyakorlatban erről természetesen szó sem volt,
és a témával kapcsolatban a magyar sportéletet igazán először Schlosser Imre FTC-ből MTK-ba történő átigazolása kavarta fel. A magyar foci első valódi sztárja 1916-ban igazolt mindenki legnagyobb megdöbbenésére a Fradiból az ősi rivális MTK-ba, a szenzáció hátterével kapcsolatban pedig a mai napig számos legenda terjed. Kizárólag szakmai okok játszottak szerepet a lépésben? Esetleg a pénz is közbeszólt?
Nos, rossznyelvek szerint amikor 1915-ben a két csapat közös busszal utazott haza egy külföldi turnéról, útközben Brüll Alfréd odalépett Schlosserhez, majd elismerése jeléül átnyújtott neki egy ezüst sétapálcát. Hogy a kedves gesztus mögött rejlett-e valamilyen hátsó szándék, nem ismert, ám tény, hogy az ügy folyamatosan beszéd témáját szolgáltatta. Mivel a Kispesti AC 1921-es juttatási botrányát már tények is bizonyították, eljött a döntés ideje.
Friedrich István MLSZ-elnök már 1922-ben a profizmus bevezetése mellett érvelt, az MTK ekkor már gyakorlatilag nem is titkolózott a játékosaikat illető díjazásokkal kapcsolatban, az FTC-n belül azonban a Szigeti Imre ügyvezető elnök által vezetett klikknek kellett kiállnia az átállás mellett. Végsősoron azon klubok, akik kitartottak az amatörizmus mellett, például a BTC vagy a MAC, elsüllyedtek, de az FTC és MTK rivalizálása folytatódott, a profizmusnak köszönhetően immár Ferencvárosi FC, illetve Hungária néven.
Sőt, a botrányok és viták csak még jobban felkeltették a közönség érdeklődését, ráadásul az FTC 1926-ben 13 év után először szerzett bajnoki címet.
Korábban soha nem látott tömegek rohamozták meg a stadionokat,
és a futball-láz közepette az Üllői úti stadion B tribünjén is új entitás jelent meg. Radványi Pál vezetésével ugyanis itt alakult meg a klub történelmének első szervezett szurkolói csoportja, a B-közép néven ismert brigád pedig örökre megváltoztatta a lelátói kultúrát.
A klub 1929 legelején hivatalos szurkolói egyesület megalakításával is megpróbálkozott, nem mellesleges anyagi indíttatásból, melybe a B-közép tagjai is beléptek, és bár a szerveződés ezen formája végül nem aratott hatalmas sikert, ez nem jelentette a csoport végét, sőt.
A mocskos pénzügyek
Az átlagnézőszámok növekedésével, valamint a B-közép megalakulásával kívülről tehát olybá tűnhet, mintha ez valódi sikerkorszak lett volna a Ferencváros történetében. Tény, hogy a pályán akadtak világraszóló sikerek, például az 1928-as, illetve 1937-es Közép-európai Kupa elhódítása, az 1931-32-es 100 százalékos bajnoki cím, valamint az 1929-es dél-amerikai turné, mely során a csapat az egy évvel később világbajnoki címet szerző Uruguay válogatottját is megverte. Azon kívül azonban már nem volt ilyen rózsás a helyzet. A kor Magyarországán, már csak a gazdasági világválság miatt is nehéz volt a sportkluboknak anyagi szempontból is érvényesülnie,
a helyzetet pedig egy kifejezetten e célból felépített nemzeti stadion hiánya is súlyosbította.
A B tribün felépítésénél – melyről cikkünk előző részében bővebben írtunk – egyezség született a Magyar Labdarúgó Szövetség és az FTC között azt illetően, hogy a lelátót a klub legnagyobbrészt banki hitelből építi fel, cserébe – az FTC pártolóinak korábbi áldozatkészségét figyelembe véve, hiszen ne feledjük, a stadion 1911-ben az ő pénzükből készült – a válogatott meccsek nagy részét az Üllői úton rendezik meg. Ez szép bevételekkel kecsegtetett, ráadásul a B tribün teljes bevételével a Fradi rendelkezhetett.
Az MLSZ ezzel szépen lábon lőtte magát, 1925-ben ugyanis bevezették azt a testnevelési adót, ami előírta, hogy nézőszámtól függetlenül akár a meccsbevétel 20 százalékáról is le kell mondania a mérkőzés szervezőjének, a válogatott esetében a Szövetségnek. Az FTC-t illető kedvezményt is figyelembe véve ez hatalmas űrt kreált az MLSZ költségvetésében, a konfliktus csúcspontján pedig minderre hivatkozva egy magyar–belga találkozót végül át is vittek az MTK-pályára.
Ám az 1953-ig megoldatlanul maradó kérdés újabb problémákat szült, hiszen 1922-ben megnyílt az Újpest új, Hajós Alfréd-féle stadionja is. A válogatott meccseket tehát immár valahogy három pálya között kellett igazságosan elosztani, a kérdés azonban csak újabb marakodáshoz vezetett.
Egy 1924-es egyezmény látszólag 10 évre megoldotta a három legnagyobb magyar klub közötti konfliktust, ám az FTC – a feltételek számára kedvező irányba történő módosításának céljából – kilépéssel fenyegetett. A zöld-fehéreknek minden pengő számított,
hiszen saját évkönyvük bevallása szerint 1925 és 1932 között bevételeik mintegy 80 százalékkal csökkentek.
Az időtartam leteltével mindenesetre újabb szerződés köttetett, az arányok pedig maradtak a korábbiak: a válogatott meccs bevételéből két-kétötöd illette az FTC-t és az MTK-t, egyötöd az Újpestet. Sokáig nem állt fent a béke: az FTC 1940-ben arra hivatkozva, hogy az azt megelőző időszakban Újpesten nem rendeztek válogatott meccseket, nem fizette ki az egyötöd részt, mire az Újpest perelt, és másodfokon is nyert.
A Ferencvárosnak elege lett a szerződésből, ekkor már ők vitték bíróságra az ügyet, a végső ítélet pedig a kor hazai viszonyainak is szomorú lenyomata: a per lefolyása közben beiktatott III. zsidótörvény is tükrözte azt a fokozódó hazai antiszemitizmust, melynek eredményeként MTK-t előbb megfosztották Hungária körúti otthonától, majd 1942-ben gyakorlatilag feloszlatták – mindezzel pedig a szerződés is érvényét vesztette.
Strukturális gondok és egy katasztrófa története
Ám nemcsak jogi és főleg pénzügyi konfliktusok jellemezték a stadiontörténet ezen szakaszát, a tribünök állapota sem volt kifogástalan, hiszen már 1927-ben lehetett olvasni olyan tudósításokat a lapokban, melyek a B lelátó elhanyagoltságára és kihasználtságára utaltak. Mindezen a B-közép feltűnése nyilván segített, ám csupán a szerencsén múlt, hogy még abban az évben nem égett le az egész: egy edzőmeccs után ugyanis, valószínűleg egy cigarettavég következtében,
váratlanul lángra lobbant az Üllői út felőli saroklelátó,
a teljes katasztrófát pedig csak a jó időben, jó helyen lévő gépész előzte meg, aki a pálya öntözésére szolgáló tömlővel a tűzoltók kiérkezéséig locsolta a B tribün oldalát.
Érdekes, hogy Mattyók Aladár 1928-ban még a pálya további bővítését vizionálta, ám a jövő gyakorlatilag állagmegóvást is alig hozott. Apróbb újításnak számított 1936-ban az újabb gyepesítés, ám pontosabb képet ad a korabeli viszonyokról az, amikor egy évvel korábban, egy nagyobb vihar közepette
a B tribün tetején található óriási órát a szél – a villanyvezetékeken keresztül – az utcára vetette.
Fél évvel később ismét hasonló eseménynek lehettek szemtanúi az FTC-vendéglő kuncsaftjai, ám ekkor a szél már magát a tetőszerkezetet kapta fel, melynek útja – természetesen a villanyvezetékeken keresztül – ezúttal a szomszédos Pénzverdéhez vezetett.
Hiába dörzsölték a markukat a fővárosi villanyszerelők, lassan nem maradt mit lefújnia a szélnek a stadionról. A telekben ekkortájt megesett legnagyobb változás sem a klub törekvéseinek volt köszönhető; az 1940-es évek elején a városvezetők a pályával szomszédos, korábban katonai kórházként, majd notórius szegénytelepként működő Zita-telep felszámolása mellett döntöttek, az így felszabadult üres területet pedig az FTC vehette használatba.
Bár ezen a telken ideig-óráig dédelgethettek egy új, 70 ezres stadion felépítéséről szóló álmokat, ennek természetesen semmi realitása nem volt, és végül itt az FTC „kopogós” néven elhíresült edzőpályája kerülhetett kialakításra. Mindeközben a II. világháború – pár belövésen kívül – szerencsére nem érintette különösebben az Üllői úti stadiont, igaz, '44-ben itt is óvóhelyet alakítottak ki.
A háború utáni rekonstrukciós munkák természetesen nem engedtek teret a stadion fejlesztésének, így a klubvezetők és a szövetség csak reménykedhettek abban, hogy az ekkor már strukturálisan is igen keserves állapotban lévő lelátók valahogy kibírják azokat a hatalmas, akár harmincezres tömegeket, akik az FTC és a válogatott meccsein ekkor tiszteletüket tették.
Nem volt szerencséjük. Az 1947. május 4-ei Magyarország–Ausztria találkozó legelején ugyanis a B lelátó és az alapító Springer Ferenc tiszteletére állított, klubházmenti szobor közötti állóhely beszakadt, és a szurkolók az alatta lévő korzóülésre zuhantak. Egy férfinek térdkalácsa tört, de a mérkőzés folytatódhatott tovább.
A második félidőben aztán a nagyjából negyvenezres közönség földrengésszerű morajlásra lett figyelmes a teniszpálya felőli C tribün irányából, majd látta, hogy az ott tartózkodó mintegy 400 szurkoló zuhanni kezdett. A katasztrófa közepette egy keresztlécről lógó fiatalember kontúrja is kirajzolódni látszott, aki lélekjelenlétéről tanúbizonyságot téve átmászott egy függőleges gerendára, és végül sértetlenül hagyta el a pályát.
Alatta végtagjaikat tört, jajgató emberek és példás gyorsasággal reagáló mentősök és rendőrök tucatjai voltak láthatók,
a traumatikus látvány még a pályán lévő játékosokat is megviselte. A sajtóban aztán egymásnak ellentmondó tájékoztatások jelentek meg a balesetről, ám az szinte biztosnak tűnik, hogy a 37 ezres befogadóképességet a nézőszám meghaladta, a szurkolók pedig az eső elől a tető alá tömörültek, a szokásosnál is nagyobb súlyt koncentrálva a lelátó egy konkrét karéjára.
A felelősök feltárása azonnal megkezdődött, a végén az FTC-nek és az MLSZ-nek is kártérítést kellett fizetnie, és egyértelművé vált, hogy a stadion a 40-es évek végére ekkora tömegek befogadására alkalmatlanná vált. Végül plusz-mínusz 280 sebesültet jegyeztek, ezek közül több mint 70 súlyosat, és ha hihetünk a Világosság tájékoztatásának, egy özvegyasszony később belehalt a sérüléseibe.
Egy stadion végjátéka
Miután a mentők az összes érintettet elszállították, lenyűgöző módon folytatódhatott a mérkőzés, és mindezzel a stadionügynek sem lett vége.
A tragédia rávilágított egy új, modern nemzeti stadion megépítésének szükségességére, amiért Hajós Alfréd és társai már a 20-as évek óta lobbiztak.
A Népstadion építése a következő évben meg is kezdődött, és 1953-ra készült el. Ez vált nemcsak a válogatott otthonává, de a nagyobb érdeklődést kiváltó bajnoki meccsek helyszínévé is: az 1950-ben színétől, nevétől és legjobb játékosainak többségétől megfosztott és előbb ÉDOSZ SE, majd Budapesti Kinizsi néven szereplő együttes 1954-ben például 80 ezer néző jelenlétében lépett pályára az ekkor éppen Vörös Lobogó néven futó MTK ellen.
A stadionokat természetesen mindeközben államosították, Mattyók pedig már a Tanácsköztársaság idején hangot adott ezzel kapcsolatos aggodalmainak. Mint elmondta, szerinte a kommunizálással sem a sportpályák fenntartása, sem gondozása nem megoldható, ám az új rendszerben elnyomott FTC stadionja esetében erről talán egyébként sem lett volna különösebben szó.
Az 1956-os események aztán alkalmat adtak arra, hogy november 1-jén a szurkolók újjáalakítsák a zöld-fehér Ferencvárosi Torna Clubot, az ekkor jegyzett nézőszámok és kettős rangadók pedig egyre gyakrabban indokolták a népstadioni „vendégszereplést”. Több mint hat év után először 1957. január 27-én léphetett Fradiként pályára a csapat eredeti színeiben pompázva, a Haladást az Üllői úti stadionban 3–0-ra verve,
ám a pályának gyakorlatilag már ekkorra leáldozott.
Még 1947-ben, a lelátó beszakadása után teljes körű mérnöki átvizsgálást rendeltek el, mely során megállapíttatott, hogy a szerkezet terhelhetősége helyenként a hatósági előírásoknak nem felelt meg, igaz, Menyhárd István mérnök szerint az „üzemi tényleges terhelés” ennél alacsonyabb volt. A lelátók egy részét lezárták, más szeleteit megerősítették, a fatribünök és a játéktér közötti, lelátóként funkcionáló földkupacokat betonosították, a nézőszámot szigorúan korlátozták, a stadion pedig így már csak kisebb meccsek helyszínéül szolgálhatott.
A falelátókat ráadásul eredetileg úgy építették az Üllői útra, hogy a telekhasználati engedély lejártával azt adott esetben el lehessen onnan szállítani, így nem csoda, hogy 50 év használat után, minimális állagmegóvás mellett pocsék állapotban volt. A 60-as évek elején azonban már nem lehetett tovább húzni a helyenként életveszélyessé vált pálya kérdésének rendezését. Eldöntötték: új otthont építenek az FTC-nek. Ahogyan a C, D és E tribünök bontási műleírásában fogalmaznak:
„[…] csak egy észszerű megoldás kínálkozik, az építmény teljes elbontása. A sporttelek korszerű fejlesztése csakis e lelátók elbontás után képzelhető el.”
Még korábban, egy 1962. július 19-én tartott sajtótájékoztatón Végh Aladár elnök elmondta: a lelátókat szakaszosan bontják majd el, a munkálatok első áldozata pedig a sokat látott B tribün lett. A csapat a csonka stadionba is visszatért egy-egy kevésbé jelentékeny meccsre, utolsó bajnokiját itt 1963. novemberében, a DVTK ellen játszotta 25 ezer néző jelenlétében (3:0), majd a következő év júniusában még egy utolsó, hivatalos barátságos meccsen is pályára lépett…
A mérkőzések sora tehát 1964-ben véget ért, ám az új stadion az előzetes tervekkel ellentétben 1970-re még nemcsak hogy nem épült meg, a lényeges munkálatok valójában csak ekkor kezdődtek el. A második Üllői úti, később Albert Flórián nevét viselő stadionról sorozatunk következő cikkében írunk.
Sorozatunkban az FTC első otthonát, a Soroksári úti homoksivatagot is feldolgoztuk, valamint az imént tárgyalt stadion fénykoráról is írtunk.
