Magyarországon is több építész dinasztia gazdagította munkásságával városainkat és egész hazánkat – de közülük is kiemelkednek a Lechnerek, akik évszázadokat átívelve járultak hozzá a magyar épített kultúra fejlődéséhez. A közelgő filmbemutató – A Lechner örökség – alkalmából mutatjuk most be a neves család tagjait, Hazaépítők sorozatunkban!
„Magyar formanyelv nem volt, hanem lesz. Mert kell lennie. Ez a meggyőződés vezet életpályámon, amelynek egyetlen célja utat vágni a magyar formanyelv megalakítása felé”
(Lechner Ödön)
Magyarok és magyarrá vált idegenek, felülről és alulról építkezők, önérdekkövetők és nagylelkűek: a Hely.hu új, Hazaépítők sorozatában a közös magyar hazánkat építő személyiségeket mutatunk be olvasóinknak. A török háborúk után tartomány méretű területeket újjáélesztő Mercy gróf után most a Lechnerek kiterjedt dinasztiáját ismerhetjük meg.
A Lechnerek jó példát mutatnak arra, milyen eredményeket is hozott az újkor során a magyar haza, az itteni lehetőségek és hagyományok találkozása a jövevények tehetségével,
akik vállalták a magyar sorsot, és ma már közös örökségünkként tekintünk munkásságukra.
Ősök útja
Feljegyzések szerint a Lechner család eredetileg bajor lehetett, de később a nyugati magyar határszélen bukkantak fel. Egy forrás szerint az 1600-as évek végén az akkor még a Magyar Királysághoz, ma már Ausztriához tartozó Kismartonból, az Esterházy hercegek székhelyéről települtek át Pestre. A nyüzsgő, sokszínű kereskedőváros életében új fejezet kezdődött a török és kuruc háborúk után, amikor is a legkülönbözőbb nemzetiségű polgárok – magyarok, németek, rácok, szlovákok, zsidók – próbáltak szerencsét, kezdtek vállalkozásokba.
Így tettek a régi Lechnerek is, akik a fáradságos, ámde jó esetben jövedelmező fogadós hivatást űzték az 1700-as években. Mint Seidl Krisztián Lechner-tanulmányában olvashatjuk:
a Pestre vándorolt őst Lechner Mihálynak (1665-1738) hívták, akit 1695-ben felvesznek a kereskedőváros polgárai közé.
Fogadós mestersége mellett városi szenátor, főkamarás, sőt városbíró is lesz. Fia, Lechner Simon építőmesternek áll a gyarapodni kezdő városban.
Simon építőmesternek a fia pedig Lechner János (1732-1791), aki az akkoriban fejlődni kezdő Terézváros egyik elismert polgára, a városrész esküdtje volt élete során.
Lechner Nepomuk János és téglavetője
A század végére a család újabb nemzedéki képviselőjének, Lechner Nepomuk Jánosnak (1774-1845) még nagyobb ívű álmai voltak – és feleségével, Hupf Erzsébettel (Hufp József kőfaragó leányával) megalapozta a következő két évszázad Lechnereinek családtörténetét.
A francia háborúk idején felnőtt Lechner Nepomuk János hivatalnokként kezdte, majd vállalkozóként folytatta munkásságát. Ő volt a pesti Szépítő Bizottmány tollnoka, közben 1805-ben a kőbányák felügyelője lett. Ebbéli minőségében, az akkor már rohamosan növekedő és a reformkorra készülő Pesten talán megérezhette, hogy jó kilátások, kecsegtető lehetőségek vannak az építőiparban.
Ezért 1815-ben, élete delén vállalkozásba kezdett: Pest városától téglaégető létrehozására kért és kapott is engedélyt, mintegy hat holdnyi területen.
A helyszín Kőbánya volt, ami nevéből is adódóan a pest-budai építkezések alapanyagának egyik fő kinyerő helye volt; s ahol az építőipar természetes otthont talált magának.
Így tett Lechner Nepomuk János is, aki a kőbányai Óhegy környékén hozta létre téglaégetőjét. Jól választott helyszínt, mert a legendás kőbányai lebegővasút – amely összekötötte Kőbányát Pest belvárosával – is itt, égetője közelében kapta meg végállomását.
Mint Kádár József Kőbányai téglagyárak című kötetében olvashatjuk, a lebegővasút nyomvonalát 1827 áprilisában a következőképpen határozták meg:
„A vasút a hatvani lineától induljon ki és lehetőleg egyenes irányban haladjon a kőbányai szőlők felé; itt két ágra szakadván, egyik része a baloldalon fekvő Kauser-féle és szépítő-bizottsági új kőfejtők mellett elhaladva a Lechner-féle téglaégetőnél végződnék, a másik pedig a kápolna, a magán- és kvader kőfejtők érintésével az ottani téglaégetőig menne.”
Kőbánya és a Lechnerek kapcsolata tehát több mint két évszázadra tekint vissza.
A régi téglaégetőre való utalásokat találunk a korabeli térképeken is – az tehát bizonyos, hogy Lechner Nepomuk János a hivatali éveken túl megvetette a lábát a vállalkozói létben és Kőbányán egyaránt.
Ifjabb Lechner János és téglagyára
Mint a magukra valamit is adó iparos- és polgárdinasztiák általában, Lechnereknél is apáról fiúra szállt tovább a mesterség.
Ifjabb Lechner Nepomuk János (1812-1884) az apja nyomába szegődve szintén egy életpályán belül volt hivatalnok és vállalkozó egy személyben. Miközben atyja a családi vállalkozást vezette, ő tanulmányait végezte, majd Pest szabad királyi városának helyi, majd főadószedője, később pedig ügyvéd lett – olvasható A Monarchia Bélyegestégla-gyűjtők Egyesületének tanulmányában. Atyja 1845-ös elhunyta után viszont megörökölte a kőbányai téglagyárat, és később ennek szentelte életét.
A vonatkozó tanulmányok felidézik ifjabb János életpályájának fordulatait. Ödön fia, a leghíresebb Lechner, így vallott apja életéről:
„Az apám előkelő városi hivatalnok volt; ez volt tudniillik akkor az egyedüli foglalkozás egy valamirevaló polgár számára. (…) Később az atyám örökösödés útján egy téglagyár birtokába jutott, úgy hogy azután majdnem kizárólag annak igazgatásával foglalkozott.”
A pályamódosítást erősítette, hogy pár évvel az örökség után, a forradalom és szabadságharc leverését követően elkezdődött az önkényuralmi Bach-korszak,
ami alatt ifjabb Lechner János úgy döntött, megválik hivatalnoki tevékenységétől és inkább a családi vállalkozást viszi tovább.
Pest városának a fejlődését viszont az önkényuralom sem tudja visszafogni, a vasút és a gőzhajók fémjelezte modern korszak beköszöntekor pedig már a későbbi Monarchia hihetetlen szárnyalásának alapoztak meg. Az egykori Lechner-féle téglavető is egyre inkább minőségi, hozzáadott értékkel rendelkező termékeket produkált. Mint Lechner Ödön írta visszaemlékezésében:
„A gyárban nem csupán közönséges téglákat gyártottak, hanem finomabb kerámiákat is, többek közt a bécsi Ferstel építész által tervezett budapesti zsinagóga összes terrakotta és mázas majolika munkáit is. Akkor és attól fogva vezetésem alatt számos kísérletet végeztünk a kerámia terén s úgy látszik, hogy ezen ifjúkori foglalkozások egész későbbi munkásságomra elhatározó befolyást gyakoroltak, mert a kerámia iránti szeretetem mind mai napig élénken él bennem.”
A Lechner-féle téglagyár a kőbányai Maglódi úton, a mai Maglódi út 12-14. alatt működött. Mint a téglagyűjtők honlapjának tanulmányában olvashatjuk: termelése 1866-ban 3 104 352 darab tégla volt; Pest város Építő Bizottmányának anyagában pedig több, a téglagyárral kapcsolatos irat is található, amik új üzemépületekkel, berendezésekkel kapcsolatosak.
Az életét a téglagyár fejlesztésére feltevő Lechner János felesége Schumayer Terézia volt:
közös életművük a mai napig létező és tevékenykedő Lechner-dinasztia, melynek ifjabb tagjai mostanában kezdik felnőtt pályafutásukat.
A Lechner-Schumayer házasságban tíz gyermek született, ebből hét nőtt fel, négy leány és három fiú: Gyula, Ödön és Károly.
A híres elmegyógyász: Lechner Károly
Az ágas-bogas családtörténetben csak a három fiú, Gyula, Ödön és Károly életpályája komplett tanulmányokra bontható szét, és akkor még nem is beszéltünk nagy számú leszármazottjaikról és a leányági rokonokról.
A legkisebb fiú, Lechner Károly (1850-1922) nemzetközi hírű orvos, elmegyógyász, egyetemi tanár lett,
aki a Monarchia korszakában tudományos és egészségügyi szervező munkájával is kitűnt a kortársak közül. Kolozsváron az ő villája volt az első szecessziós stílusú épület – amit bátyja, Lechner Ödön tervez számára.
Lechner Károly a kegyes tanítórendiek pesti főgimnáziumában érettségizett (1868), a budapesti tudományegyetemen orvostudori oklevelet szerzett (1873), majd sebész, szülész és szemész mesteri képesítést szerzett (1874). Később Schordann-ösztöndíjjal külföldi egyetemeken elmegyógyászati tanulmányokat folytatott (1881–1882). Mint életrajzában olvashatjuk, neurológiával, idegélettannal, elsősorban a neurológiai reflexek kórtanával foglalkozott, önálló fiziológiai alapokra épülő pszichológiát és pszichopathológiát dolgozott ki. Alapvető jelentőségűek a hallucinációkkal, a tudatállapot-változásokkal és az alvással, az álmokkal kapcsolatos megállapításai.
Nemzetközileg is az elsők között kereste a lelki zavarok kémiai okait, elemezte a gyermek pszichés fejlődését veszélyeztető hatásokat.
A reflexről felállított elmélete tudománytörténeti jelentőségű. Úgy gondolta, hogy valamennyi életműködés a reflex törvényei szerint megy végbe, s ez alól a tudati működés sem kivétel. Az agy és az idegrendszer az a szerv, amelyben a „szellemi események” végbemennek, illetve az agy és az idegrendszer szintjén lepergő reflexfolyamatok szülik a lélek jelenségeit.
Lechner Károlynak családi tragédiák után két fia nő fel, Lechner Gedeon vegyészmérnök és Lechner Egon gépészmérnök, a BME professzora.
A reneszánszember: Lechner Gyula munkássága
A legidősebb fiú, Ödön és Károly bátyja, Lechner Gyula (1841-1914) szintén nagy formátumú személyiség volt, aki az élet több területén is megállta a helyét. Elvégezte a jogi kart Pesten, majd ügyvédnek állt és egy évtizedig ezen a pályán ért el sikereket.
Művészi, alkotói vénája azonban utat tört magának, és később ebben is ki tudta bontakoztatni tehetségét.
Felsorolni is nehéz számos eredményét és alkotását. Lefordította például Az ember tragédiáját Madách Imrétől németre – a Jókai Mór előszavával és Zichy Mihály illusztrációival megjelent kötet eljut az orosz cárnéhoz is.
Lechner Gyula emellett az épületdíszítés és -szobrászat terén alkot maradandót: a terrakottagyártás híve lesz, munkái megjelennek az öccse, Lechner Ödön épületein is. De a festészetnek is hódol, nem középiskolás fokon: képeit kiállítják a Műcsarnokban és a Nemzeti Szalonban, továbbá rajztanárként is oktatja a diákokat a Fővárosi Iparrajziskolában.
Szerteágazó alkotói tevékenysége viszont nem veszi el a figyelmét a családi élettől sem, sőt: hét gyermeke lesz Uhrink Máriával kötött házasságából, rajtuk keresztül pedig tovább bővül és bonyolódik a családfa. Lechner Gyula egyik unokája, Zemplényi Ilonka például ifjabb Krúdy Gyulához, a nagy író fiához megy feleségül.
Kismarty-Lechner Jenő és örökösei
Lechner Gyula fia, Jenő – idős korától Kismarty-Lechner Jenő néven (1878-1962) – a nagybátyja, Ödön után a második legismertebb és szintén igen tehetséges és szorgalmas építész lesz a családban:
Lechner Ödön mester és példakép is volt az őt követő unokaöccs számára.
Társaival együtt ő alapítja meg a Megfagyott Muzsikust, az építészkar legendás egyetemi újságját.
Lechner Jenő pályafutása során fő épületei közé tartozik a sárospataki, nemzeties és szecessziós stílusokat ötvöző Tanítóképző Intézet, amely épp most nyerte el újra teljes pompáját. Ő tervezte a budapesti, Rezső téri hatalmas templomot 1927-ben. Ő alkotta meg az utolsó magyar király, IV. Károly 1916-os koronázási ünnepségéhez is a dekorációt, a trónust és a főoltár baldachinját is. Építészeti életműve mellett művészettörténészi tevékenysége, valamint műemlékvédő, rekonstrukciós munkássága is kiemelkedő. Az ő vezetésével restaurálják a Magyar Nemzeti Múzeumot, a pesti Egyetemi templomot, valamint a Szent István bazilika leégett kupoláját.
Lechner Gyula leszármazottjai, a Kismarty-Lechner família – előnevüket a család ősi fészkére, Kismartonra utaló előtaggal a világháborús korszakban, hazafias indíttatásból vették fel –
nemzedékről nemzedékre, a mai napig a magyar társadalom tevékeny és értékteremtő tagjai.
Építészek, orvosok és további kreatív alkotók, fotográfusok, grafikusok, művészek sorakoznak az elmúlt évszázad Lechner-családfáján.
Lechner TOP5 – Képeken Lechner Ödön legjobb épületei
Lechner Ödön munkássága olyan mély benyomást kelt a mai napig a helyiekben és a turistákban egyaránt, hogy alkotásai vitathatatlanul a legnépszerűbb látványosságok közé sorolhatók.
Tehetségek között a géniusz: Lechner Ödön
A magyar építészettörténet egyik legjelentősebb alkotója volt Lechner Ödön (1845-1914), aki – mint az eddigiekből is láttuk – nem éppen terméketlen közegből érkezett az építész pályára. Épp ellenkezőleg, egy szerteágazó, egymásra ható, egymástól tanuló és a nemzetet sokféleképpen gyarapító dinasztia tagjaként jutott olümposzi magasságokba.
„Ha az idegen végig megy Budapest utcáin, a világ minden nemzetének stílusát megtalálja, csak a magyar nemzeti vonást nem látja építészetünkben. Már pedig, ha valahol, úgy különösen Magyarországra nézve fontos a formanyelv, mert mi, akik teljesen idegen nyelvünkkel nem tudjuk magunkat megértetni, csupán a külön formanyelv segedelmével vagyunk képesek magunknak külön kulturpoziciót és egyéni érvényesülést teremteni az európai népcsaládok ölében. Külön formanyelvünket megérti rögtön akár az olasz, akár a német, akár az angol, mert érzékeléséhez csak szem kell.”
Ha csak ezt a rövid idézetet vesszük Lechner Ödöntől, amit a mester maga írt meg a Művészet folyóirat 1906. évi első számába, máris látjuk a nagy alkotó indíttatását és építészeti útkereséseinek célját. Egész életét erre tette föl.
Lechner János téglagyáros és Schumayer Terézia fiai közül míg Gyula a jogi karra ment és ügyvédnek állt, Károly pedig orvosként végzett és dolgozott, a középső fiú Ödön az építészi pályát választotta. A pesti Reáltanodában, majd a József Ipartanodában végezte tanulmányait, ezt követően többször hosszú ideig külföldön utazgatott, illetve dolgozott Itáliától, Franciaországon át Angliáig, még több tudást és tapasztalatot magába szívva az építészeti stílusának tovább csiszolása érdekében.
Az ígéretes pályakezdetet családi tragédia árnyékolta be: 1874-ben hat év házasság után, fiatalon elveszítette feleségét, a tbc-ben elhunyt Primayer Máriát, így Ödön két kisgyermekével magára maradt.
Az 1880-as évektől már Pártos Gyulával közösen vitt építészirodát, komoly megbízásokkal a szegedi városházától a pesti, Andrássy úti volt MÁV-nyugdíjintézetig.
Az eleinte historizáló stílusban tervező Lechner Ödön ízlése és érdeklődése aztán egyre inkább a keleties és a magyaros minták felé fordul. Az 1893-tól épülő és egyik fő művének számító Iparművészeti Múzeum már teljes szépségében mutatja meg Lechner sajátos, magyaros szecesszióját a virágmotívumoktól a színes, mázas cserepekig. A ma már csodált – és régóta felújítását váró – múzeumépületet a maga korában ugyanakkor még vegyes véleményekkel fogadta a közönség és az ítészek.
A századfordulós években születtek Lechner további csúcsművei is: a család régi bázisának számító Kőbánya Szent László-plébániatemploma (amelyet Lechner egy másik építész, Barcza Elek tervei nyomán gondolt újra), a kecskeméti Városháza, a pesti Stefánia úti Földtani intézet és a Hold utcai Postatakarékpénztár.
Utolsó éveit – ahogy a fiatal éveket is – beárnyékolta egy újabb családi tragédia. Lechner Ödön fia, Lechner János Ödön (1874-1910) előbb közgazdászként és hivatalnokként dolgozott, majd őt is bevonzotta a művészet, és tehetséget tükröző festményeket alkotott. Művészi pályáját azonban nem tudta befutni: alig 36 éves korában hunyt el a Schwartzer-féle szanatóriumban – édesapja, Ödön néhány évvel túlélte őt. Az atyának ez talán már egy utolsó csapás volt a meg nem értettség életre szóló csapdája mellett.
Film születik Lechner Ödönről, a kőbányai téglagyáros álmodóról
A Lechner család téglagyártástól a városfejlesztésen keresztül az építészetig a 19. századi, fejlődő Magyarország számos területén alkotott.
Mint Lechner-portrécikkünkben korábban idéztük, Krúdy Gyula – az építész távoli családi rokona – Az utolsó pesti omnibusz és utasai című írásában a Japán kávéház törzsvendégeire emlékezve így örökítette meg alakját:
„Lechner bácsi. Ez az ezüstszakállú, bohókás tekintetű, igen finom fekete kabátban megjelengető úriember arról volt nevezetes, hogy temérdek szép házat épített Pesten, nagy része volt abban, hogy a lakosság megbámulja az építészet csodáit, amelyekkel tervezeteiben pazarul bánt... Muzeális megjelenésű férfi volt, akár a művészkávéház kirakati ablakánál ült, kimosolygott az Andrássy út járókelőire, valamint helyeslőleg bólintott a körülötte helyt foglaló ifjú művésznemzedék felé: mindig volt valami a magatartásában, mintha az imént lépett volna ki egy klasszikus olajkép rámái közül. Reneszánsz korabeli érzelmekkel viseltetett az élet iránt annak nagy szeretetében ugyanezért kedélyesen felült az omnibuszra, ha városligeti hangulatokat, ifjú nők bolondozásait, régi pesti tréfákat akart élvezni. Ízeit bizonyára úgy becsülte az életnek, mint egy öreg király, aki vigyázgat hátralevő évei harmóniájára.”
A ma már általánosan népszerűségnek örvendő, de a maga korában megosztónak számító épületeinek fogadtatása nyomán a hivatalos Magyarország elfordult Lechnertől, és idős korában már nem járt sikerrel a pályázatokon.
A korabeli fiatal építészek körében azonban óriási hatása volt
– ma pedig már a magyar szellemiség és kultúrtörténet egyik legnagyobb építőmestereként gondolunk rá.
Elfeledett Lechner-kincsek
Négy ismeretlen épület a szecesszió nagymesterétől
