A történeti kertek megőrzése ma nemcsak esztétikai, hanem ökológiai és társadalmi kérdés is. Hogyan lehet ezeket a különleges örökségeket a 21. században is élővé és fenntarthatóvá tenni? Erről beszélgettünk Herczeg Ágnessel, a Magyar Kertörökség Alapítvány elnökével, aki szerint a jövő kulcsa a közösség, a tudásmegosztás és a kerthez fűződő személyes kapcsolat újraélesztése.
A VI. Mőcsényi Mihály Kertművészeti és Kerttörténeti Konferenciát a fertődi Esterházy-kastélyban tartották, ahol a szakma képviselői arra keresték a választ, hogyan válhatnak a történeti kertek a múlt relikviáiból a jövő élő, fenntartható értékeivé.
A rendezvény központi témája az volt, miként őrizhetők meg ezek a különleges kulturális és természeti örökségek úgy, hogy közben gazdaságilag is életképesek maradjanak – nem csupán „múzeumként”, hanem a közösségi élet, a turizmus és az oktatás aktív tereiként.
A konferencián Herczeg Ágnessel, a Magyar Kertörökség Alapítvány elnökével, a Pagony Táj- és Kertépítész Iroda vezető tervezőjével beszélgettünk a történeti kertek fenntartásának legnagyobb kihívásairól, a klímaváltozás hatásairól, a szakemberek szerepéről és arról, hogyan segíthet a kertturizmus és a közösségépítés biztosítani ezen értékes helyszíneknek a jövőjét.
Az első kérdésem a történeti kertek fenntartására vonatkozik. Melyek ma a legnagyobb kihívások ezen a területen, különösen gazdasági szempontból?
Két nagyon fontos tényezőt emelnék ki, bár ennél többet is lehetne sorolni. Az egyik a klímaváltozásból adódó ökológiai problémák köre.
Egy meglévő növényállományban számos olyan károsodás jelenik meg, amelyet pótlással vagy kezeléssel – tehát plusz munkával és forrással – kell orvosolni.
Hogy válhatnak fenntarthatóvá a történeti kertek?
A VI. Mőcsényi Mihály Kertművészeti és Kerttörténeti Konferencia üzenete szerint a kertek nem csupán múltunk örökségei, hanem jövőnk erőforrásai is lehetnek.
A másik, ehhez szorosan kapcsolódó kihívás a vízellátás kérdése: hogyan, és milyen forrásokból lehet kielégíteni azt a többletigényt, amelyet a megváltozott környezeti feltételek tesznek szükségessé? És van egy harmadik, legalább ennyire fontos szempont: a munkaerő. Hogyan lehet biztosítani, hogy megfelelő forrás álljon rendelkezésre ahhoz, hogy jól képzett szakemberek megbecsült módon, folyamatosan jelen legyenek egy kert életében? Egy kert fenntartása ugyanis nemcsak fizikai, hanem lelki és szellemi folyamat is.
Kertésznek, főkertésznek lenni ezért nem pusztán szakma, hanem egyben hivatás is – és ezt a társadalmi megbecsülésben is érvényre kellene juttatni.
A következő kérdésem a klímaváltozáshoz kapcsolódik, hiszen ez az egyik legnagyobb kihívás, amelyet említett. Hogyan lehet ma úgy növényeket választani, hogy egyszerre őrizzük meg a kert eredeti arculatát és történeti formáját, miközben olyan fajokat ültetünk, amelyek a mai, megváltozott klímában is életképesek? Hiszen ezekben a kertekben gyakran olyan növények találhatók, amelyek már nem érzik jól magukat a mai magyar éghajlaton.
Valójában elmondhatjuk, hogy a történeti kertek mindig is az innováció és a növényhonosítás helyszínei voltak. A gyűjtőkedv, amely a korábbi tulajdonosokat jellemezte, és amelyet növénybeszerzésekkel elégítettek ki, egyben azt is jelentette, hogy külhoni fajokat is telepítettek.
Ezekről évszázadok tapasztalata alapján kiderült, hogy mennyire képesek alkalmazkodni a helyi klímához és az ökológiai változásokhoz.
Ma is vannak olyan gyűjtemények – például a Nemzetközi Dendrológiai Alapítványé –, ahol a világ minden tájáról, többek között a mediterrán térségből származó növényeket vizsgálnak már évtizedek óta. Ezek a kísérletek fontos iránymutatást adnak arra nézve, hogy az örökzöldek és más dísznövények közül melyek azok, amelyek kompozícióban és ökológiai szempontból is helyettesíthetik azokat a fajokat, fajtákat, amelyek sajnos már nem viselik jól a klímaváltozás radikális hatásait.
A megnyitó beszédében is említette, hogy a keleti blokkban – vagyis a volt szocialista országokban – különösen nehéz helyzetben vannak ezek a történeti kertek, hiszen a kastélyokkal együtt egykor államosították őket, és így gyakorlatilag gazdátlanná váltak. Tud mondani olyan példát a térségből, ahol ezt a problémát sikerült jól kezelni?
Tulajdonképpen azt mondhatjuk, hogy szinte mindenhol a tulajdonosváltás és az államosítás sodorta veszélybe a történeti kerteket.
Ugyanakkor például Csehországban találunk olyan kerteket, amelyek valamilyen tudományos vagy művészeti szempontból kiemelt státuszt kaptak, és ennek köszönhetően az értékük meg tudott őrződni.
Ezeket speciális, nemzeti jelentőségű örökségként kezelték. Magyarországon is akadtak hasonló pozitív példák – nem pusztult el minden. A hatvanas évektől kezdve a műemlékvédelemben olyan szakemberek, mint Örsi Károly és Mőcsényi Mihály, sokat tettek azért, hogy a történeti kerteket nemzeti értékként ismerjék el. A rendszerváltozás után pedig indultak olyan programok, amelyek nemcsak az épületek, hanem a kertek megújítására is kiterjedtek. Reméljük, hogy ez a folyamat a jövőben is folytatódik.
Tehát akkor, ha egy kertnek kiemelt funkciója vagy turisztikai szerepe van, az sokat segíthet a fennmaradásában – ugyanúgy, mint egy épület esetében: ha sikerül jó új funkciót találni neki, akkor hosszú távon is életben maradhat.
Igen, önmagában egy kert nehezen fenntartható, de ha több lábon áll, már sokkal nagyobb esélye van. A kertturizmus egyre inkább növekvő terület, a kérdés az, hogyan lehet programokkal, rendezvényekkel, edukációval vonzóvá tenni ezeket a helyszíneket, hogy a látogatók újra és újra visszatérjenek. Emellett nagyon fontos kezdeményezés, amit a Magyar Kertörökség Alapítvány elindított: az önkéntes mozgalom.
Az önkéntesség a kertekben nemcsak fizikai munkát jelent, hanem közösségi élményt is. Aki eljön segíteni, új emberekkel találkozik, megismer egy történeti helyszínt, szakemberektől tanulhat, és közben úgy érzi, hogy valóban tett valamit.
Ma sok fiatalban jelen van a klímaszorongás – ez a fajta aktív részvétel segíthet ezt feloldani. Azt üzenjük nekik: gyere, és tegyél velünk együtt – közben tanulsz, tapasztalsz, és barátokra lelsz.
Ez lett volna az utolsó kérdésem is: a turizmus és a közösségépítés terén mit tud adni egy történeti kert? Hiszen említette, hogy a kertturizmus egyre népszerűbb.
Igen, most jutottunk el oda, hogy a kertturizmusban szükség lenne a hálózatosodás megvalósítására.
Az angol vagy portugál példát követve fontos lenne, hogy a magyar történeti kerteket egy közös örökségi hálózatba szervezzük.
Ebben a hálózatban maguk a kertek lehetnének a tagok, de akár a látogatók számára is létrehozható lenne egy tagsági rendszer. Egy ilyen közösség mindig erősíti az egyes pontokat: gazdasági és szellemi értelemben is megoszthatók lennének azok az erőforrások és tapasztalatok, amelyeket egy-egy helyszín önállóan nem tudna vállalni. Az összefogás révén a kertek közösen sokkal hatékonyabban tudnák elérni céljaikat – legyen szó kommunikációról, látogatóvonzásról vagy akár fenntarthatósági fejlesztésekről.
