Fiatal lovag vagy idős, szakállas uralkodó – hogyan alakult első királyunk ábrázolása az évszázadok során? És melyik róla a leghitelesebb arckép? Ennek jártunk utána.
A keresztény művészetben a szenteknek és az ószövetségi szereplőknek az évszázadok során kialakult a több-kevésbé meghatározott ikonográfiája. Szent György általában fiatal lovagként jelenik meg, Szent Erzsébet középkorú asszony, vagy az ószövetségi Judit intelligens, határozott szépségű. Hogyan alakult első királyunk ábrázolása az elmúlt ezer évben?
Bamberg titokzatos lovasa
Ha igaz a történelmi hagyomány, illetve a Berlini Műszaki Egyetem legújabb kutatása, akkor
első királyunk egyik legkorábbi és leghitelesebb ábrázolása a frankföldi Bamberg csodálatos román kori székesegyházában, a főoltár melletti pilléren látható.
Ez egyben kissé különös is, hiszen hozzászoktunk, hogy Szent István idősebb, szakállas, méltóságteljes uralkodóként jelenik meg. Igaz, a méltóságteljesség a bambergi lovason is megfigyelhető, viszont itt egy sima arcú ifjú tekint a távolba. Máig csak feltételezések vannak arról, hogy kit ábrázol a szobor, viszont az István-teóriát több tény is megerősíti: a székesegyházat II. Henrik német-római császár alapította 1012-ben, aki Gizella királyné testvére, vagyis István sógora volt. A szobrot később, 1225-ben készítették, a városban máig erősen él első királyunk kultusza.
A Szent István elméletet a szobor tűnődő arckifejezése és nézési iránya is megalapozza: a középkor kifinomult rendszerében minden apró részletnek jelentése van. A szobor ugyanis egy Szent István vértanúnak, a király védőszentjének állított oltár felé néz, így közvetlen a kapcsolat a két szent között. Ráadásul középkori okiratok említik, hogy
az oltárt nem december 26-án, hanem mindig augusztus 20-án, vagyis a király, nem pedig a vértanú neve napján díszítették fel.
A koronázási palást
Szent Istvánról egy kortárs ábrázolás ismert - annak is épp az arca roncsolódott és csak feltételezés, hogy valóban őt ábrázolja. A koronázási palást alsó jobb szélén látható egy királyalak, ebből következik a feltételezés, hogy a munka megbízóját mutatja.
A palást ugyanis az egyetlen koronázási jelvényünk, mely minden kétséget kizáróan István korában készült:
mint miseruhát, Gizella királyné adományozta a székesfehérvári koronázótemplomnak, majd épp az egyértelmű kötődés miatt alakították át palásttá a 12. században. A palástról Rieger Tibor készített bronz domborművet, ezt a budavári Mária-Magdolna-templom romjai között állították fel 2017-ben. A művész természetesen kiegészítette az elhalványodott részeket, így a király arcát is.
A török elleni küzdelem segítője és a haza atyja
Szent István a 17. században, a török kiűzése előtt kapott ismét „szerepet” a többi magyar szenttel együtt. Ennek legszebb példája a győri jezsuita (ma bencés) templomban álló, 1642-ben felszentelt Patrona Hungariae-oltár, ahol Szent Adalbert és Márton, valamint Szent István és fia, Imre párban pajzsot tartva fogják fel a törökök nyilait. A jezsuiták okos módon vegyítették a történelmet az adott jelenkor kihívásaival és jelképrendszerével: a jelenet felett az angyal a mai magyar címert tartja, és Szent István 17. századi, magyaros jellegű ruházatot és páncélt visel.
Ekkor vált Szent István a haza atyjává, vagyis egy olyan személlyé, aki akár a Habsburg kulturális nyomás ellenére is tanúsítja hazánk ősi keresztény mivoltát, egyúttal szuverenitását, vagyis a törekvést a szuverenitásra. Így
a király szent mivolta mellett fokozatosan előtérbe került az uralkodói, sőt magyar államalapítói megjelenítés.
Ennek egyik legszebb és legkorábbi példája egy 17. századi, kora barokk táblakép. Az ősz szakállú, ősz hajú, magyaros bajszú, átható tekintetű királyt a korra jellemző módon „kortárs"” ruházatban, barokkosan gazdag, egyúttal magyaros sujtásos dolmányban és sárga csizmában, vagyis az akkori főurak öltözékében ábrázolja. Az angyalok a Szent Korona stilizált változatát tartják fölé. A szándékolt anakronizmust fokozza, hogy az uralkodó egy pompás barokk trónteremben ül.
A török után újjáéledő országban Szent István szobrok százait állították, immár barokkos-magyaros ruhában, általában oltárokon, Szent Lászlóval vagy Szent Imrével párban. István szinte azonnal felismerhető: idősebb, szakállas férfi páncélban vagy a felállítás korára jellemző díszmagyarban fején a Szent Koronával (illetve annak „barokkos” változatával), kezében jogarral – míg László általában fiatalabb szakállas férfi, szintén díszmagyarban, kezében bárddal, míg Imre kamasz fiú, kezében liliommal.
Szent István és Mária Terézia
Mária Terézia minden korábbinál erőteljesebben ápolta Szent István kultuszát, mai kifejezéssel hatalmas emlékezetpolitikai kampányt épített első királyunk köré.
A tudatos politika végső soron azt szolgálta, hogy a királynő magát az államalapító méltó utódjaként, nagy magyar uralkodóként mutassa.
1764-ben megalapította a Szent István-rendet, ami a Habsburg-birodalom legjelentősebb katonai kitüntetése volt. 1771-ben hazahozatta Ragusából (ma Dubrovnik) az ottani domonkos kolostorban őrzött Szent Jobbot, amit nagy körmenetben vittek a budavári palotához akkor épített barokk kápolnába. Mindez azév augusztus 20-án történt, ami addig csupán egyházi ünnep volt, viszont azévtől Mária Terézia állami ünnepnappá és munkaszüneti nappá nyilvánította. A királynő Székesfehérvárt tette meg a Szent István-kultusz egyik fő helyszínévé, 1777-ben megalapította a székesfehérvári püspökséget (a Szent Istvántól eredeztetett apostoli királyi méltóságra való hivatkozással, ami azt jelentette, hogy a magyar király egyben tulajdonképpen népe apostola is, és így egyházi ügyekben is eljárhat). A püspökség védőszentje természetesen Szent István lett, így a középkori Szent Péter-templom átépítésével létrejött székesegyházat meghatározzák a szent király ábrázolásai. Az oromzaton három Árpád-házi szent király (illetve királyi herceg) szobra kapott helyet.
A belső tér Mária Terézia költségén készült, a magyar barokk építészet egyik csúcspontja. A Franz Anton Hillebrandt császári főépítész által tervezett templombelsőt a hatalmas építészeti keretet alkotó főoltár koronázza meg, az oltárképen egy korábban is többször megfestett, de igazán csak a 18. századtól népszerű jelenet látható: Szent István felajánlja az országot, illetve a Szent Koronát Szűz Máriának, aki így Magyarország Védasszonyává, vagy Patrona Hungariae-vé lett.
Szent István és a milleniumi Magyarország
Szent István alakja a Reformkor kissé szekulárisabb korszakában háttérbe szorult, a kultusza az 1896-ban, a honfoglalás ezredik évfordulójának ünnepségsorozata idején erősödött fel ismét. A kortársak Árpád bejövetelét és az államalapítást egyazon folyamat különböző állomásainak látták, így Szent István alakja is fontos szerepet kapott. Ekkor határozták el az épülő Halászbástyán egy új, mondhatni „központi” Szent István-emlékmű létesítését. Az 1906-ban felavatott Stróbl Alajos alkotta szobor talapzatát Schulek Frigyes tervezte, így az teljes összhangban van a környező építészeti környezettel. Az emlékművön egymást érik az akkori aktuálpolitikai utalások, így a talapzaton látható koronázási jeleneten az akkori magyar elit számos tagja felismerhető (Wekerle Sándor miniszterelnök, Hauszmann Alajos, Erzsébet királyné). Még érdekesebb, és szinte fricskaszerű az azzal átellenes jelenet, ami Bécs városának hódolatát ábrázolja:
a király előtt leboruló alak nem más, mint Karl Lueger, a város akkori, hírhedten magyarellenes és antiszemita polgármestere!
A Millenium idején elkészült nagyszabású épületeken, emlékműveken szinte mind megtalálható Szent István alakja – az akkor már rögzült attribútumokkal, jól felismerhető ruházatban és szakállal. Természetesen helyet kapott az Országház kupolacsarnokában, a Hősök terei emlékművön,
ráadásul ekkor zajlottak a Szent István Bazilika befejező, belsőépítészeti munkái is, melyek ikonográfiai programja teljes egészében a szent király köré épül.
A főoltáron lévő alak a koronázási jelvényeket viseli, viszont testtartása és a fölé helyezett baldachin már a túlvilági szentet ábrázolja.
A Millenium előtt, 1875-ben készült Benczúr Gyula monumentális festménye. Már címében – Vajk megkeresztelése – is kissé rendhagyó, hiszen István itt még eredeti nevén szerepel. A mű kompozíciója is különleges, a címadó személy arca nem is látható, csupán ősi módon varkocsba font haja, ahogy a keresztvíz alá hajol. A kép jól mutatja, hogy Benczúr nem csupán zseniális festő, hanem fantáziadús „rendező” is volt.
Szent István és a megcsonkított Magyarország
A megcsonkított, megalázott ország természetszerűen fordult múltjához, és annak nagy alakjaihoz. Így került Szent István kultusza ismét előtérbe, aminek egyértelmű csúcspontja az 1938-as év, halálának ezredik évfordulója volt. Az országban több új, a királynak dedikált templomot emeltek, és a koronázóvárosban, a róla elnevezett téren felállították emlékművét. Sidló Ferenc alkotása
a királyt a szokottól kissé eltérő módon, erőteljesen mongolos arccal ábrázolja.
A mű egyszerre hagyományos és modern, ráadásul elhelyezése is lenyűgöző, ami nem véletlen: egy 1:1-es maketten állították be a végleges helyét.
A Szent István-év alkalmából nagyszabású ünnepségsorozat keretében országjárásra „indult” a Szent Jobb. Az ebből a célból elkészített, art deco jellegű, ugyanakkor magyar fejlesztésű lengéscsillapítókkal ellátott vasúti kocsi egyszerre mutatta az ország hagyományokhoz való ragaszkodását és műszaki fejlesztéseit. Az országjárást Hollós Endre, a korszak egyik legjelentősebb és mára méltatlanul elfeledett grafikusának plakátja hirdette. A rendkívüli kifejezőerejű, expresszionista és art deco jellegű jeleneten a körmeneten résztvevők fölött Szent István alakja lebeg, aki jobbját népét oltalmazva a Szent Jobb felé tartja.
A plakát teljesen hagyományosan ábrázolja az uralkodót és a résztvevőket, az alapgondolat mégis lenyűgöző.
Szent István alakja a mai Magyarországon
A szocialista időszakban mind Szent István alakja háttérbe szorult, I. Istvánként hivatkoztak rá (ha hivatkoztak), ünnepnapja az új kenyér és az új alkotmány napja lett.
A rendszerváltás után ismét felerősödtek a törekvések arra, hogy több történelmi szereplőhöz hasonlóan rehabilitálják. Több településen állítottak szobrot tiszteletére, ezek nagyrészt hagyományos és nem túl jelentős művek. Ezek közül mind színvonalát, mind ábrázolásmódját tekintve kitűnik Kő Pál szobra, ami a gellérthegyi Sziklakápolnával szemben látható. A művész a középkori kódex-miniatúrák stílusában ábrázolja a királyt, aki a bambergi lovasra hasonlít, viszont itt nyoma sincs az ott látható hatalomnak és méltóságnak. A király lováról leszállt, bűnbánó arccal tekint, kezében egy templom makettjét tartva (ez szintén jellegzetes középkori ábrázolás).
