Éliás Ádám nem mindennapi szobrászművész: amikor nem bögréket és köcsögöket formáz, ő éleszti újjá azokat a magyar vonatkozású felvidéki szobrokat, amiket a történelem viharai az elmúlt bő száz év során ledöntöttek. Mivel egykoron gyógyszertárként működő vizsolyi műhelyében még egy félezer éves kályha csempéit is rekonstruálta a közelmúltban, látogatásunkkor volt miről beszélgetni.
Képzeljük el: szenteste van, sok-sok évvel ezelőtt, a lenti nappaliból csilingelést hallunk. Izgatottan leszaladunk a lépcsőn, és no lám, már ott tündököl a karácsonyfa! Azonnal rávetjük magunkat az alatta alatt megbúvó ajándékokra, feltépjük a legnagyobb dobozt, s látjuk, hogy a csomagolás egy hatalmas, ezerháromszáz darabos építőkocka-szettet rejt. Másnap, amikor időnk engedi, nekiállunk az összeszerelésének, de a dobozt feltépve kellemetlen meglepetés ér minket: nincs benne útmutató. Nos, össze tudnánk rakni a megálmodott felépítményt? És ha saját magunknak kéne kiönteni műanyagból a kockákat?
A felvidéki kulturális értékek megmentésével foglalkozó Sine Metu egyesületnek hasonló a kihívással kellett szembenéznie, amikor belefogott a gombaszögi pálos kolostor mélyén megtalált, jó ötszáz éves kályha rekonstrukciójába. A XV-XVI. század fordulóján készített kályhát eredetileg a kolostor étkezőhelyiségében helyezték el, ám egy tűz következtében egészen a pincéig zuhant, ahol 1300 darabra törve több száz évig pihent. Miután a maradványait kiemelték, 2020-ban, önkéntesek segítségével rakták össze ezt a hatalmas, smaragdzöld puzzle-t, de Orosz Örs, az egyesület elnöke ennél ambiciózusabb célokat dédelgetett: ismét működőképessé akarta varázsolni a kályhát.
Ehhez először is elő kellett valahogy állítani azt a hozzávetőleg 230 csempét, amiből a konstrukció eredetileg állt. Orosz szerencsére pontosan tudta, ki a legalkalmasabb a feladat teljesítésére:
Éliás Ádám szobrászművész, akivel még 2010-ben ismerkedett meg az akkor épp Krasznahorkán megrendezett Gombaszögi Nyári Táborban,
akkor, amikor a manapság több tízezres vendégéjszakát regisztráló esemény még csak pár száz látogatót vonzott. Éliás már akkor is dolgozott kerámiával, sőt a következő évtől foglalkozást is tartott abban a táborban, aminek a szervezőbrigádjába időközben bekerült. 2014-ben felvették a budapesti Magyar Képzőművészeti Egyetem szobrászszakára, és ahogy az egyesület egyre komolyabb rekonstrukciós feladatokba – például a történelem által eltüntetett szobrok újraállításába – vágott bele, úgy egyre nagyobb felelősség hárult Éliásra is.
„Minden a feketehegyfürdői Tompa Mihály-szoborral kezdődött, aztán kisebb emlékműveket újítottam fel, majd jött a hatalmas lőcsei honvédszobor. Az okozott egy-két álmatlan éjszakát” – emlékszik vissza a művész az eddigi legtekintélyesebb rekonstrukciós munkájára vizsolyi műhelyében. A honvédszobrot, amely az első egészalakos '48-as honvéd emlékmű volt a korabeli Magyarországon, 1919 augusztusában a bevonuló szokolisták döntötték le, majd közel száz évre nyoma veszett.
„Amikor a Tompa Mihály-szobor kapcsán Örsék végigkérdezgették a környékbeli múzeumokat, az egyik lőcsei muzeológus szólta el magát, hogy Tompa-szobruk ugyan nincsen, de van itt egy másik ugyanattól a művésztől, Neuschl Faragó Józseftől. Így derült ki, hogy megvan az eltűnt honvédszobor eredeti feje és törzse” – meséli Éliás. És ha már meglett, vissza is kellett állítani; ennek érdekében szilokonnegatívot vettek a szobor egynegyed arányú makettjéről, illetve a Lőcsén megmaradt töredékekről, majd ezek köré Éliás pontozóketrecet épített.
„A makett köré egy kis ketrecet csináltam, aztán ugyanezt a ketrecet megcsináltam az eredeti szobor méretében is. Amikor ez megvolt, a kis szobor köré tűket szúrtam, megállapítottam, hogy az adott ketrecrúdtól milyen távolságra és magasságra van a tű, végül pedig ezt az értéket már csak fel kellett szoroznom néggyel, és meg is volt a makett négyszeres nagyítása – magyarázza a rekonstrukció folyamatát a művész. – Aztán a meglévő leszilikonozott fejet és a törzset belelógattam a ketrecebe, a többi, hiányzó részét is ezzel a pontozásos technikával építettem hozzá.”
Orosz ragaszkodott ahhoz, hogy a szobrot eredeti anyagából, tehát vasból öntsék ki, ami nem volt egyszerű feladat: az elkészítésére egyik nagy Öntöde sem vállalkozott. Százötven évvel ezelőtt az ilyen alkotásokat még homokformázással öntötték, amit manapság – a korszerűbb alapanyagoknak hála – az iparban már csak az egyszerűbb gépalkatrészeknél alkalmaznak. Sokáig kellett keresniük, míg olyan öntödét találtak, ahol egyáltalán elvállalták ezt a megbízást, és végül kiderült, épp a fától nem látták az erdőt, hiszen a megoldást a Gombaszögtől hat kilométerre található pelsőci öntöde jelentette. Mint Éliás fogalmazott:
„Körbejártuk a világot azért, hogy hazataláljunk”.
Kevesebb nehézséggel járt, de hasonló igényességet kívánt meg a gombaszögi kolostor egykori kályhájának esete is, ahol az az egyesület tartotta magát az alapelvéhez: nézzen ki úgy, ahogy eredetileg is kinézett. Éliás kézhez vette a pincéből kiásott, töredékes csempéket, plasztilinnel kiegészítette őket, és ezekről szilikonnegatívot, illetve gipszpozitívot vett, végül pedig eljutott a présformához, amibe aztán agyaglapokat nyomott.
„A középkorban nem strapálták magukat azzal, hogy ezek tökéletesen meg legyen csinálva – mutatja a falról leemelt elemeket Éliás, amiken virágmotívumok, illetve magyar szentek láthatók. – A csempéken feltűnő karakterek közül némelyiknek arca nem volt, némelyiknek meg keze. Olyan tizenhat féle csempetípus van a kályhán összesen, ezekből tíz-húszat kellett készítenem darabonként, és amennyire lehetett, a korabeli hibákat is igyekeztem rekonstruálni.
Persze hozni kellett bizonyos áldozatokat is; Éliás például nem maga bányászta a csempék alapanyagát, nem ólmos mázat használt, sőt, fatüzelésű kemence helyett elektromosban égette ki a darabokat. Az elkészült mű azonban így is annyira autentikus, amennyire csak lehet, a kályhát felépítő négy magyar kályhásnak, Géber Zoltánnak, Németh Istvánnak, Németh Mihálynak és Bányi Zoltánnak köszönhetően ugyanis – Magyarországon egyedülálló módon – működőképes, és telente jó hasznát is veszik az a kolostor melletti Andrássy-kúriában.
Mint a két fenti példából is látható, egy rekonstrukciókkal foglalkozó művésznek igen flexibilisnek kell lennie, anyag és technika tekintetében egyaránt. Éliás szerint a szakmában ez a karrierút kifejezetten egyedinek számít, szaktársai közül a legtöbben vagy a filmgyártásban vagy restaurátorként dolgoznak, és persze ő sem kizárólag ezzel foglalkozik. Csupán egy pillantást kell vetni az egykori patikaépületben kialakított műhelyére, és egyértelművé válik, hogy egy hozzá hasonló művész manapság kénytelen több lábon állni. Az ünnepi időszakban például a könnyen eladható használati kerámiák, tehát tányérok, bögrék, kancsók kerülnek az előtérbe, de a rekonstrukciókról ilyenkor sem feledkezhet meg teljesen, hiszen az mindig akad,
és a Sine Metut ismerve Éliás a jövőben sem fog unatkozni.
„Minden évben adódik két-három nagyobb munka. Tavaly avatták fel Gombaszögön Tóth Károly emlékművét, azt is én csináltam, és annak lesz majd párja is, egy Duka-Zólyomi Árpád-szobor, amit minél hamarabb el kell kezdenem – mondja. –Mindeközben ide, Vizsolyba is kell majd egy dombormű, illetve tervbe van véve egy makett a gombaszögi kolostorról is.”
Éliás tehát, úgy tűnik, be van táblázva az elkövetkezendő időszakra, és igyekszik valahogy összehangolni az értékmentő feladatait az autonóm művészeti tevékenységével. Egyelőre nem tart ott, hogy maga ossza be a napjait, és bár a legkevésbé sem panaszkodik amiatt, hová vetette a sors, elárulja, 2026-ban igyekszik a korábbinál nagyobb teret engedni a művészi énjének. Erre szüksége is lesz, a tervek szerint ugyanis év végén önálló kiállítást rendez a komáromi Limes Galériában, oda pedig kellenek a szobrok – sajátok, nem rekonstruáltak.
Bárhogyan is alakuljon az év, az már biztos, hogy rekonstrukcióival beírta magát a Felvidék történelmébe.
A sokat emlegetett Gombaszögön, Orosz Örséknél korábban mi is tettünk látogatást. Írott riportunk és videós beszámolónk itt érhető el:
