Ahogy a nappalok rövidülnek, a város fényének szerepe felértékelődik. De mi történik, ha egy teljes ipari komplexum fényét egyszerre kapcsolhatjuk fel? A Tungsram-gyárba tett különleges látogatás nemcsak a magyar ipar egykori büszkeségét, hanem a modern város világosságát, az emlékezet és a tér titokzatos kapcsolatát is megmutatta. Egy napra a látogatók átélhették, hogyan fonódik össze a múlt, a technika és a közösségi élmény a lámpa fénye alatt.
Októberben, a Budapest Design Week keretében visszatért az élet az egykori Tungsram‑gyárba. Az „Örökségből // jövő // a Tungsram gyárváros új élete” című esemény lehetővé tette, hogy
a nagyközönség bejárhassa a több mint 125 éves ipari komplexumot Újpesten.
A látogatók pop‑up kiállításon és minikonferencián ismerkedhettek meg a gyár építészeti, ipari és szellemi örökségével, és együtt gondolkodhattak arról, miként lehetne a területet fenntartható, társadalmilag érzékeny, új városi környezetté alakítani. Most az Urbanum társalapítója, Kulcsár Géza írását olvashatják.
Ipari örökség: egy napra megnyílik az egykori Tungsram-gyár
Október 17-én, a Budapest Design Week keretében látogatható lesz a Tungsram-gyár
Az évnek ebben a szakában, amikor a napfényveszteséget napról napra, újra és újra meg kell tapasztalnunk, mi, városiak (hogy egyelőre csak így hanyagul egyetemes közösségbe rendezzem mindmagunkat e néhány sor körül) egyre korábban nyúlunk a hétköznapjaink mágikus apparátusának egyik legmisztikusabb, de talán legritkábban megcsodált megoldásához.
Ha sötét van, felkapcsoljuk a villanyt.
Kevéssel marad el ez a gesztus a fiat lux verbalizációjának isteni eleganciájától – éppen annyival, amennyivel Prométheusz elmarad a Teremtőtől. Jól van ez így – Prométheusz világa a mi világunk, a technika világa; tudniillik világossága.
Világítás és városiság nemcsak azért rokona egymásnak, mert a város, mint tudjuk, minden léptékben, esetben és fénytörésben lényegileg világ-város (azaz a közös létünk esetlen teljességének foglalata), hanem azért is (ez a már emlegetett hétköznapi misztika síkja), mert a város folytonosságát éppen a fény, jelesül a mesterséges fény jelenléte teremti és tartja fenn.
Ahogy az első „legyen”-ben a világ születik, úgy jön létre a lámpafényben a modern város.
Ami egyből felveti a manapság igen gyakran, mindenféle alakban és köntösben előkerülő kérdést: mit is jelent tulajdonképpen modernnek lenni? Például iparinak. Kultúrtörténeti közhely, hogy a modernitás az úgynevezett ipari forradalommal kezdődik – amit pedig könnyű lenne annyival elintézni, hogy a prométheuszi forradalom szekuláris-globális újratermelődése. Prométheusznak (az „előrelátónak”) volt egy testvére, Epimétheusz (nevét fordítsuk most stílszerűen úgy, hogy a „későn kapcsoló”). A kettősséget, amit kifejeznek, a termelés viszonylatában úgy is olvashatnánk: kapkodva gyártunk, késve gondolkodunk.
***
Egy ilyen, bizonyos értelemben utólagos, de reméljük, nem megkésett gondolkodásra kaptunk meghívást a Tungsram-gyárba. Egyetlen, alaposan előkészített napra lehetőségünk nyílt ezt a hasznosságától (hasznos: ez is egy nagy ipari-modern szó) 2022-ben szó szerint egyik napról a másikra megfosztott teret a maga téri valóságában értékelni.
Heroikus, sőt, ha tetszik, titáni vállalkozás ez.
Bármilyen kísérletnek, amely megpróbálja felvillantani az óriási gyártelep, a magyar ipar egykori büszkeségének örökségét, identitásait, potenciáljait, szükségszerűen szembesül a léptékszakadékkal, ami az individuálisan befogható, és a Tungsram-telep összetettségében láthatatlanul jelen lévő között feszül. Bárhová nyúlunk, bármihez érünk, legyenek azok a gyárudvaron heverő üveg lámpatestek halmai, egy feladatát vesztett tesztelőgép vagy egy dolgozó talán véletlenül hátrahagyott emléke, ott azonnal személyes és közös történetek és narratívák új és új hálózatai nyílnak fel, melyek közös tereinket úgy fonják keresztül-kasul, akár a város-világ omniprezens elektromos hálózata, rajta pedig milliárdnyi lámpa izzó fénye – ami nem kevésbé esszenciális része az életünknek, mint a Napé.
Ez a léptékszakadék teszi igazán izgalmassá, egyúttal a jövőt illetően igazán kihívásossá azt a koncentrátumot, amit a szervezők ebbe az egy napba sűrítettek. Az emlékezési aktust segítik a hiteles és/vagy autentikus példák – ebből nem volt hiány, számos különféle, a gyár korszakait és minden érzékelési módot (még az ízlelést is) átfogó állomásokon keresztül nemcsak abból kaptunk ízelítőt, milyen lehetett az élet tungsramosként, milyen funkciókat töltöttek vagy éppen nem töltöttek be az egyes épületek, milyen termékprofilokkal próbálkozott sikerrel vagy sikertelenül az üzem azbévszázados működése során – hanem mindeközben elementáris erővel tört ránk mindennek a kontextusa is –
a soha el nem szállított lámpatestek végeláthatatlan hegyei, a tesztelősorok és egyéb titokzatos gépek. Talán ez az a bizonyos genius loci.
A hely sűrűsödése és a szellem illékony mindenüttsége közötti hidak megépítésének igénye teszi ezt a napot szükségszerű végességében is maradandóvá. Tudniillik, a nem emberléptékű tér (amint arra a város észleleti topológiája kapcsán már például Kevin Lynch is rámutatott – és mi más a gyár, ha nem város a városban?) megértéséhez annak időbeli átfogására van szükség. A kiállítás egyes állomásai nemcsak az adott térszelet időrétegeit sűrítik szinkrón (egyidejűségben) magukba, hanem a látogató tapasztalásában egy diakrón (időrendi) élménnyé áll össze – ez az immerzív közösségi élmény pedig esszenciális összetevője az összetett tér lehetőségeinek jövőbe vetítéséhez, ami az akció tulajdonképpeni tétje.
A tét nem kisebb, mint a szinte-lehetetlenre való vállalkozás közösségi bátorsága. Hiszen a modern termelés léptéke nem az emberhez, hanem csakis a saját gazdasági logikájához igazodik.
Ez a gyár belső, szellemi magja, ami ideológiai, geopolitikai, gazdaságtani berendezkedések mindenkori keretnarratíváira fittyet hányva működteti a gépet, amíg megéri.
És ha már nem, akkor itt marad nekünk a tér és az anyag, a maguk pőre, funkciókon túlmutató valóságában. És ezzel együtt marad a kérdés: mit tudunk ezzel mi, itt és most kezdeni? A szakmai beszélgetésekben felvetődött esettanulmányok, gyakorlatok, lehetőségek mind inspirálóak, de a felidézés nem tud számot vetni egy ilyen gigantikus, emberen túli épített egység saját, elidegeníthetetlen tériségével, sem a leköszönő korszellem helyébe belépni kívánó újnak azzal az inherens tulajdonságával, hogy csakis önmagát adhatja.
Van-e lehetőségünk egy térnek hagyni, hogy újraértelmezze önmagát?
Talán nincsen. Esetleg arra, hogy a téri megéléseink mintáit a maguk szabadságában feldolgozzuk, és hagyjuk őket egy új hely új minőségeivé összeállni? Arra talán igen. Egy napra biztosan – és hát ki is lehetne annyira gőgös, hogy azt higgye, az örökkévalóságnak épít?
Nyitókép: Szécsi Noémi
