Hét perc, ami örökre megváltoztatta a Louvre történetét. Vasárnap reggel magukat munkásnak álcázó rablók hatoltak be a párizsi múzeum második emeletére, és értékes, több évszázados ékszereket vittek el. A kérdés most az, ami minden műkincsrablásnál a legfájdalmasabb: mi lesz a sorsuk? Megkérdeztük a szakértőt.
Mi történt?
Vasárnap reggel a párizsi Musée du Louvre falai között olyan akció bontakozott ki, amelyre még a műkincsrablások történetében is csak ritkán van példa, az eset megrázta a világot.
A rablók magukat munkásnak álcázva, kisteherautóhoz szerelt létrával jutottak fel a második emeleti erkélyre, ott kivágták az ablaküveget, behatoltak a múzeumba, és mindössze 7 perc leforgása alatt elvittek több értékes ékszert, melyek francia uralkodókhoz köthetők.
Robogón hagyták el a tett helyszínét, míg a teremőrök csak tébláboltak a hitetlenkedő látogatók között. Ez akár egy 1970-es évek béli francia krimi története is lehetne, szinte látjuk, ahogy Belmondo hatalmas vigyorral az arcán, piros robogón száguld el az őt üldöző, pocakos teremőrök elől.
Jót szórakozhatnánk, ha nem tudnánk, hogy az elrabolt ékszerek sorsa megpecsételődött.
Mi tűnt el?
Az ellopott darabok között van az utolsó francia királyné, Mária Amália Srí Lanka-i zafírokkal és gyémántokkal díszített diadémja, valamint a hozzá tartozó nyakék és fülbevalók. Eltűnt továbbá az egykor Napóleon felesége, Mária Lujza által viselt smaragdokkal és gyémántokkal kirakott nyaklánc a hozzá való fülbevalókkal, valamint Eugénia császárné igazgyöngyökkel díszített tiarája és masni alakú gyémánt brossa. Szintén Eugénia császárné viselte azt az arany sasokkal, gyémántokkal és smaragdokkal ékes koronát, melyet kifelé sietve elejtettek a rablók, a császárné igazgyöngyös tiarájával együtt, így ezeket szerencsére megtalálták, igaz, sérülten. Ezek a tárgyak mind ötvösművészeti remekművek, ráadásul történelmi értékük is hatalmas.
Így a 88 millió euró, tehát több mint 34 milliárd forint értékű rablás nemcsak anyagi szinten, hanem a kulturális örökséget tekintve is hatalmas csapás Franciaországnak.
Mi lesz az ékszerek sorsa?
Az esettel kapcsolatban megkerestük Tűzkő Pétert, az Építési és Közlekedési Minisztérium alá tartozó Kulturális Javak Főosztálya – magyarul a műtárgyfelügyelet – vezetőjét, aki szerint sajnos nincs ok az optimizmusra.
„Kiemelkedő, nagyértékű rablásról van szó, ezek mindig megrendelésre történnek, soha nem spontán”
– mondta. Hozzátette, hogy az így eltulajdonított műtárgyaknak már megvan az útjuk:
„nem most kezdenek el a rablók azon gondolkodni, hogy mit csináljanak velük.”
A szakértő elmagyarázta, hogy az elrabolt ékszereket valószínűleg szét fogják szedni, és nyersanyagként fogják eladni, vagy esetleg más ékszerbe foglalva, úgy még kevésbé ismerhetők fel.
A hasonló esetekből kiindulva elmondta, hogy az ötvösművészeti alkotások, főleg az ékszerek, ritkán maradnak eredeti formájukban és kerülnek gyűjtőkhöz.
„Előfordulhat, hogy lappanganak évtizedekig vagy évszázadokig, aztán egy gyűjteményből egyszer csak előkerülnek, de erre minimális az esély”
– jegyezte meg. Hozzátette, hogy a legvalószínűbb, hogy a Louvre-ból eltűnt ékszereket már szét is szedték. Ha szerencsénk van, a rablók és megbízójuk „pihentetik” a tárgyakat, amíg elcsitul a botrány, ebben az esetben még van remény a megtalálásukra, ám erre ugyanolyan kicsi az esély, mint arra, hogy egy műgyűjtőhöz kerüljenek.
A szakértő hangsúlyozta a nyilvánosság szerepét a nyomozásban. „A hasonló lopott tárgyakat ilyenkor a rendőrség nemzetközi szinten kezdi keresni. Olyan speciális nemzetközi gyűjtőoldalakra kerülnek fel, mint az Interpol lopott műkincseket bemutató oldala vagy az Artregister. Ez azért fontos, mert
a széles körű ismertség nagyban megnehezíti ezeknek a tárgyaknak, vagy akár csak darabjaiknak az eladását.”
Tűzkő Péter kitért arra is, hogy a tárgyak egyben maradását a gyűjtemények követhetősége is akadályozza. „Mindig is jól nyomon követhetőek voltak a gyűjtemények, de ma már ez különösen igaz. Minden gyűjteményt, gyűjtőt a tárgyak dokumentumokkal igazolt provenienciája, vagyis származása érdekel a legjobban. Ez az eredetiség szempontjából is fontos, de leginkább a lopott műkincseket akarják elkerülni.”
A drágakövek esetében Tűzkő Péter elmondta, hogy a köveknek van tanúsítványa, így a szétszedett ékszerek köveit sem feltétlenül egyszerű eladni. Azonban a nemesfémek és drágakövek esetében fontosabb a minőség, mint a származás, tehát ha kiváló a gyémánt, a smaragd és a zafír, akkor valószínűleg el fog kelni, akkor is, ha nem lehet pontosan tudni, honnan jött. Ráadásul, ha másik ékszerbe építik be, még kevesebb kérdés merül fel a vásárlóban. A Louvre-ból eltűnt ékszerek művészeti és kultúrtörténeti értékét illetően Tűzkő Péter szomorúan fogalmazott:
„ha szétszedik őket, csak nyersanyag áruk marad.
Az a technikai tudás, igényesség, amellyel készültek, valamint a kultúrtörténeti és történelmi jelentőségük nagyban meghatározza a tárgyak értékét. Szétszerelve ezek mind elvesznek és ‘csak’ gyémántok maradnak.”
Nem a Louvre volt idén az egyetlen
A Louvre-ban történt rablás nem egyedülálló eset: nemrég Hollandiában is hasonló filmbeillő történet zajlott le, amikor ismeretlenek robbantásos betöréssel jutottak be a Drents Múzeumba, majd értékes dák műkincseket, köztük a 770 grammos Coțofenești Aranysisakot is ellopták.
Csak hogy értsük, a román kulturális örökség szempontjából ez olyan, mintha tőlünk ellopták volna a Szent Koronát.
Valószínű, hogy a rablók ezeket a hihetetlenül értékes, csodálatosan megmunkált ötvösművészeti tárgyakat is szétszedték és beolvasztották, arany- és ezüstnyersanyagként adták tovább, hasonlóan ahhoz, ahogy a Louvre-ból eltűnt ékszerekkel történhetett.
Az Esterházy Madonna esete a nápolyi maffiával
1983-ban Budapesten is történt hasonló műkincsrablás. November 5-én éjjel hét értékes festményt loptak el a Szépművészeti Múzeumból, köztük Raffaello Esterházy Madonnáját. A rablást a nápolyi maffia, a Camorra tagjai követték el, akik magyar segítőkkel együtt folytatták le a bűncselekményt. A műkincsek eltulajdonítását egy görög milliárdos megrendelésére hajtották végre. Az ügyben a nyomozás során több olasz és magyar állampolgárt is letartóztattak.
A műtárgyakat végül – csodával határos módon – egy görög kolostorban, illetve Törökbálinton elásva találták meg.
Az eset a magyar történelem legismertebb műkincsrablásává vált, kiváló játékfilm alapanyaga lehetne, de reméljük, nem lesz belőle több.
A Louvre-ra a Mona Lisát sem szabad rábízni
Nem a vasárnapi volt a Louvre történetének egyetlen rablása. 1911. augusztus 21-én Vincenzo Peruggia, a múzeum egykori dolgozója ellopta Leonardo Mona Lisáját. Peruggia, aki korábban a festmény biztonsági üvegét készítette, jól ismerte a múzeumot és annak biztonsági hiányosságait. A rabláshoz felöltötte a múzeumi dolgozok fehér ruháját és a festményt a köpenyébe rejtve távozott.
A Mona Lisa két évig rejtőzött Peruggia lakásán, pedig a Louvre akkori igazgatója őt is felsorolta a lehetséges elkövetők között, csak a hatóságok nem vették komolyan.
Újjászületett a megismételhetetlen
Elkészült a Notre-Dame.
Végül 1913-ban megpróbálta eladni a képet egy firenzei galériásnak, aki értesítette a hatóságokat. A Mona Lisát visszaszállították a Louvre-ba. A rablás világszerte nagy médiafigyelmet kapott – olyannyira, hogy valójában e miatt, no meg a lopás következtében horribilisre emelkedett biztosítási összeg miatt vált a festmény a világ legismertebb műalkotásává. Peruggia végül mindössze hét hónap börtönbüntetést kapott, és Olaszországban nemzeti hősként ünnepelték, mivel azt állította, hogy a festményt azért lopta el, hogy visszajuttassa hazájába. A festményt egyébként nem lopták a franciák, teljesen etikus úton került az országba.
Leonardo ugyanis élete utolsó évtizedeiben I. Ferenc francia király udvari festője volt, ő maga vitte a képet Franciaországba.
Ahogy láthatjuk, a festmények és szobrok lopása komoly bűncselekmény, de mivel ezeknél maga a műalkotás az érték, rendszerint épségben, gyűjtőknél kötnek ki. Az ötvösművészeti tárgyak és ékszerek azonban más sorsra jutnak:
a dák kincsekhez hasonlóan a Louvre-ból eltűnt ékszerek is az emberi telhetetlenség áldozatai lesznek, és gyakran nyersanyagként kerülnek piacra.
Így nemcsak az anyagi érték vész el, hanem a történelmi örökség, a művészet és az a technikai tudás is, amely ezekben a tárgyakban testesült meg.
