Bár a „Szocmodern épületek újrahasznosítása” konferencián sok izgalmas példát mutattak be a későmodern építészet megőrzésére és átalakítására, a valódi vita a Körszálló sorsa körül bontakozott ki. A cikk nem klasszikus beszámoló, hanem a legélesebb kérdésekre és álláspontokra fókuszál: miért nem maradhat az épület szálloda, miért nem lett tervpályázat, és milyen szakmai és társadalmi szempontok csaptak össze a rendezvényen? Bónusz kérdés: mennyire vagyunk eltájolva?
A későmodern épületek megőrzésének és átalakításának kérdéseit járta körül a Magyar Építőművészek Szövetsége, a Market Asset Management Zrt. és az Octogon által szervezett Szocmodern épületek újrahasznosítása című konferencia, különös tekintettel a budapesti Körszálló felújítására. Az eseményen számos izgalmas előadás és vita követte egymást, ám a leghevesebb reakciókat egyértelműen a Körszálló sorsa váltotta ki.
A Körszálló projekt felvezetésének szánt rendezvény felépítése jól átgondolt volt: a délelőtti szekció az épületfelújításokat, míg a délutáni a teljes újjáépítéssel járó projekteket mutatta be. Az elméleti előadások közül kiemelkedett Kovács Dániel művészettörténész prezentációja, amely rávilágított arra,
a „szocmodern” kifejezés inkább emlékezetpolitikai, mint építészettörténeti kategória, ezért használata nem szerencsés.
Pleskovics Viola művészettörténész előadása pedig arra mutatott rá, hogy a rekonstrukciós projektek nemcsak Magyarországon, hanem egész Európában egyre divatosabbak, olykor a későmodern épületekre is kiterjedve. Kitért arra is, hogy a magyar műemlékvédelmi gyakorlat még a szigorú olaszokéhoz képest is konzervatív. Látva a közönség tagjait, az előadás alatt már számítani lehetett némi elégedetlenkedésre, de érdekes módon ez elmaradt.
A Körszálló felújítása – Kritika és valóság
A konferencia záróelőadásai és a Tima Zoltán, a KÖZTI tervezői igazgatója, Balassa László, a Market Asset Management ingatlanfejlesztési vezérigazgató-helyettese, Smiló Dávid, a Paradigma Ariadné egyik alapítója és Vincze László építész, a BME adjunktusa részvételével zajló kerekasztal-beszélgetés során a Körszálló projektje került a középpontba. A felújítást tervező KÖZTI nevében Tima Zoltán ismertette az elképzeléseket: az épületet szerkezeti problémák miatt lebontják és hasonló formában újjáépítik. Az egykori szálloda helyén luxuslakások kapnak helyet. Ez a bejelentés nem kis ellenállásba ütközött a hallgatóság részéről.
A kritikák középpontjában három fő kérdés állt: miért nem maradhat az épület szálloda, miért nem alakítják át szociális célokra, és miért nem írtak ki rá tervpályázatot vagy hallgatói ötletpályázatot?
Az első kérdésre Balassa László válasza egyértelmű volt: a szálloda üzleti alapon fenntarthatatlannak bizonyult, még fénykorában is csak 50-60 százalékos telítettséggel üzemelt, Budapest II. kerületében ilyen jellegű szálláshelyre nincs igény. Ezen a ponton sokan felhördültek az új funkció kapcsán, mondván, arra nincs igény, de mint a kerekasztal-beszélgetést vezető Martinkó József, az Octogon főszerkesztője is rávilágított – és ahogy józan paraszti ésszel is tudható –, Budapest egyik legdrágább városrészében pont, hogy luxuslakásokra van igény, nem diákszállóra vagy szociális bérlakásra. És lássuk be, magánberuházón számonkérni szociális funkciót nem jogos, hiszen az önkormányzati vagy állami feladat. Egy ingatlanfejlesztő saját kockázatra nem fog piaci alapon veszteséges projektbe kezdeni, érthetetlen, miért gondolja bárki, hogy a szociális funkció ilyen esetben opció.
Csomay Zsófia építész, a MOME oktatójának kérdésére, miszerint miért nem volt tervpályázat, és miért nem hagyják, hogy egyetemi hallgatók ötleteljenek az új funkcióval kapcsolatban, én is könnyen tudok választ adni. Magánberuházás esetén az lett volna a furcsa, ha van tervpályázat.
Minek bajlódjon egy beruházó egy tervpályázattal, annak díjazásával, értékelésével, ha nem muszáj?
Ráadásul a megbízást az épületet 1964-ben tervező KÖZTI kapta, az a cég, amelyiknél nagyobb tudással és több információval nem igen rendelkezik senki a Körszállóról. Bármibe lefogadom, hogyha a felújítás tervezését tervpályázaton elnyerte volna mondjuk a TIBA Építész Stúdió, vagy a Bánáti + Hartvig, akkor az lett volna a baja ugyanennek a közönségnek, hogy miért nem a KÖZTI tervezi a projektet, ahogy egyébként az Átrium Hyatt felújítása kapcsán ezt a kérdést korábbi előadása során nekiszegezték Bánáti Bélának. A kérdés második felét, miszerint miért nem kértek meg egyetemi hallgatókat, hogy nagyon kreatív, ám minden gazdasági szempontot nélkülöző, ezáltal fenntarthatatlan funkciót tervezzenek az épületbe, válaszra sem méltatta senki, mert annyira irreális.
Már az is baj, ha kerek?
A közönség egy része – például Zöldi Anna régimotoros építészeti újságíró – érzelmi kötődésre, az épület ikonikus jellegére és a budai látképbe való beágyazottságára hivatkozva sérelmezte az átalakítást, ám ugyanezek a hangok az új torony eredetihez hasonló formában való visszaépítését is feleslegesnek tartották.
Ez az ellentmondás jól mutatta a vita irracionalitását.
Már az is baj, ha kerek? Tima Zoltán – és a közönség soraiból a segítségére siető, szintén KÖZTI-s Skardelli György – szavaiból egyértelműen kiderült, hogy az épület szerkezetén komolyabb beavatkozást nem lehet végezni, tehát új funkciót nem kaphat. De mivel a jelenlegi előírásoknak nem felel meg – például az alacsony belmagasság miatt nem lehet benne tűzoltó berendezést kialakítani, ami torony esetében kifejezetten nagy baj – a jelenlegi, munkásszálló funkcióra sem adnának már ki új engedélyeket.
Ugye értjük, ez mit jelent?
Az épület vagy „elketyeg” még egy darabig a jelenlegi alacsony színvonalú funkcióval, majd teljesen szétrohad és végül összedől, mint azt magyar műemlékek esetében sokszor tapasztaltuk, vagy a beruházó drasztikusabb lépésre szánja el magát, és lebontja a hiánygazdaság idején épített, sajnos „kimaxolt” és rosszminőségű szerkezetet, és az ikonikus épület, valamint a legendás tervező, Szrogh György iránti tiszteletből valami nagyon hasonlót épít a helyére.
A beruházó hangsúlyozta, hogy az új épület zöldebb lesz: a lebontott szerkezetből kinyert betont újrahasznosítják, az energiaellátást pedig korszerű megoldások biztosítják majd, így a luxuslakás-komplexum nettó zéró karbonkibocsátású lesz. Ez persze az ellenzők egyik fülén be, a másikon ki. Csakúgy, mint a társadalmi egyeztetést hiányoló kérdésre érkező válasz. Felvetődött, hogy a projekttel kapcsolatban nem volt társadalmi egyeztetés, mire Balassa László elmondta, hogy megkérdezték az épület mögött húzódó Trombitás utca lakóit, és ők kifejezetten örültek az új funkciónak, mert így végre megszűnik a munkásszállóval járó randalírozás és utcai ivászat. Itt a vita ismét ellentmondásos fordulatot vett, Vincze László szerint ugyanis ez nem számít társadalmi egyeztetésnek, és ez nem indok.
Kérdem én, akkor mi számít társadalmi egyeztetésnek, ha a környékbéli lakók véleménye nem fontos? Kit kellett volna megkérdezni?
És itt jutottunk el a manapság minden építészeti vitában feltörő mondathoz: a szakmát nem kérdezték meg. Kérem szépen, a 22 tagú, nagy tekintélynek örvendő építészekből, műemlékvédelmi szakemberekből és tájépítészekből álló Országos Építészeti Tervtanács nem a szakma része? A projekt ugyanis méreténél fogva OÉT-köteles, a tervtanács pedig egyöntetűen támogatta a tervezett munkálatokat, melyek a szabályozásnak is megfelelnek. Egy magánberuházás esetében kit kellett volna még megkérdezni?
Persze a vitában elhangzott a bűvös „kiemelt beruházás” kifejezés is, mire Tima Zoltán gyorsan egyértelművé tette, hogy a projekt nem kiemelt beruházás.
Hogy is lehetne, mikor Az állami beruházások rendjéről szóló törvény kimondja, hogy magánberuházás többé nem lehet kiemelt?
Régóta figyelem, hogy a minden nagyobb volumenű építkezést ellenzők úgy támadnak különböző projekteket, hogy az utóbbi években született törvények, az említett beruházási törvény és A magyar építészetről szóló törvény intézkedéseivel nincsenek tisztában, ami azonnal komolytalanná teszi a beszélgetést, akkor is, ha egyébként lenne benne igazság. Ahogy a konferencián is elhangzott többször, az utóbbi évek vitái sajnos nem szakmai, hanem politikai alapon, felhevült idegállapotban zajlanak, és az ellenzőket semmilyen észérv nem érdekli, akár Rákosrendezőről, a budai Várról, a Pázmány Campusról vagy jelen esetben a Körszállóról van szó. Ez persze nem azt jelenti, hogy soha semmiben nincs igazuk – bár sok mindenben valóban nincs –, hanem azt, hogy ezzel a hozzáállással ellehetetlenítik az általuk vágyott párbeszédet. Ahogy a Paradigma Ariadné munkatársa, Csóka Attila Róbert is megfogalmazta a hőzöngőknek: ha lakossági fórumot csinálunk egy szakmai konferenciából, akkor egy beruházó sem fog velünk szóba állni, és még a résnyire nyitott ajtó is bezárul. (Ezen a ponton Roth János építész elhagyta a terepet.)
Egy magánprojekt közvitája
A Szocmodern épületek újrahasznosítása konferencia rávilágított arra, hogy a későmodern épületek sorsa megosztja a szakmát. Míg egyesek az eredeti állapot megőrzésére esküsznek, addig mások inkább a fenntarthatóság és a gazdasági racionalitás felől közelítenek. A Körszálló projektje kapcsán is világossá vált, hogy a műszaki realitások, az üzleti szempontok és az érzelmi kötődés nehezen összeegyeztethetők. A vita azonban nem kerülheti meg azt a tényt, hogy egy magántulajdonban lévő épület esetében a tulajdonos, illetve a szabályozó dönt, és a véleményezés nem egyenlő a vétójoggal. Félreértés ne essék, művészettörténészként én is akkor lennék a legboldogabb, ha az eredeti szerkezet megmaradhatna és vérzik a szívem, hogy az egykor látványos enteriőr utolsó megmaradt elemeit, a lepényépületben található lobby elegáns rámpáját, valamint a csigalépcsőt is elbontják, holott a szobákkal ellentétben azok még kifejezetten jó állapotúnak tűnnek. De ha Tima Zoltán azt mondja, hogy úgy rossza szerkezet, ahogy van, akkor kénytelen vagyok neki elhinni, és nemcsak azért, mert nem vagyok statikus, hanem mert kettőnk közül ő nézett utána. Látva a terveket pedig igazat adok neki:
„Senkiben ne legyen kétség, ez az épület az az épület.”
A későmodern épületek újrahasznosítása valóban fontos téma, és a stílus rajongójaként engem is nagyon foglalkoztat, de az is egyértelmű, hogy az elvárásoknak a valóság talaján kell maradniuk. A Körszálló felújításával kapcsolatos kritikák többsége sajnos inkább érzelmi, mint szakmai alapon nyugodott, és nem vette figyelembe a realitásokat. Az építészet azonban nem csupán esztétika és emlékezetpolitika, hanem üzlet és fenntarthatóság is – ezt pedig nem lehet figyelmen kívül hagyni.
