Hittel, szorgalommal, következetesen – vallja Varga Tamás DLA Ybl-díjas építész, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Építészmérnöki Karának dékánja, aki szerint a fejlődést nem követni, hanem előidézni kell.
Interjúnkban arról beszél, hogyan lesz a megbízó–hely–idő hármasából működő építészet, hogyan kell a koncepciót helyolvasásból felépíteni, és hogyan kell beállítani a helyes sorrendet a kézi rajztól a digitális modellezésig és a mesterséges intelligencia kínálta tervezési eszközök alkalmazásáig. Szerinte az építészettörténet ma is nélkülözhetetlen erőforrás, ahogy a kortárs építészeti válaszok is gyakran hagyományos alapokon állnak. Dékánként arra vállalkozik, hogy tizenegy tanszékből egy kart kovácsoljon: életszerű feladatokon dolgozó nyitott műhelyeket és bővülő nemzetközi partnerséget Madridtól Párizson és Svájcon át Isztambulig. Kiáll a műegyetemi építészképzés mérnöki és művészeti területeket egyesítő reneszánsz szemlélete mellett, ami máig számos új nemzetközi tudományos felfedezés szellemi közege. Az Országos Építészeti Tervtanács tagjaként mértéktartást kér a mennyiség helyett: életciklusban gondolkodó minőséget, amelynek értékét elsősorban a használó látja. Egy dékán gondolkodása, amely egyszerre következetes és empatikus – magasra teszi a lécet, de segít átugrani. Interjúnk.
Hogyan talált rá erre a pályára, és milyen élmények formálták a döntését, hogy építész lesz?
Harminchét éve diplomáztam a Műegyetemen, de a rátalálás jóval korábban kezdődött. Gyerekként a zene, a sport, a rajz és a nyelvek egyszerre vonzottak. Német tagozatos gimnáziumba jártam Veszprémben, nyelvversenyeket nyertem, és sokáig nyelvtanárnak készültem. A családi emlékezet mégis az egyetemhez kötött, édesapám itt végzett építőmérnökként. Korán elveszítettem őt, de a történetei – a Bartók Béla út, a kollégiumi élet, a rajzasztalok világa – nagyon erősen megmaradtak bennem. Később nevelőapám is az építőiparban dolgozott. Tőle láttam először, mit jelent rajzban gondolkodni. Kamaszként egy veszprémi építésznél tanultam, mellette matematika–fizika fakultációra jártam, majd felvételiztem a Műegyetemre.
Ez a közeg – a tervezéssel töltött éjszakák, a leadások előtti készülődés, a műhelyek ritmusa – azonnal beszippantott.
Már hallgatóként demonstrátor lettem, később rövid hollandiai ösztöndíj következett, végül az első tervezői állásom is megkaptam. A sport is egy ideig versenybe szállt a szabadidőmért, de végül az építészet nyert.
Kik gyakoroltak a legnagyobb hatást Önre az egyetemi évek alatt? Mikor fogalmazta meg először, hogy nemcsak tervezni, hanem tanítani is szeretne?
Nehéz egyetlen nevet kiemelni, mert a hatás inkább összegződött. Másodévesen azt kérték tőlünk, írjuk le, mivé szeretnénk válni. A lapra azt írtam, hogy „tervező építész és tanár”. Ezt azóta is komolyan veszem.
A tanítás számomra nem melléktevékenység: ugyanazt a fegyelmet és kíváncsiságot igényli, mint a tervezés.
Nekem a lakóépület-tervezési gondolkodás volt a belépő – ott kezdi megtanulni a tervező, hogy mit jelent a lépték az ember minimális térigényétől a középületeken át a városig. A legfontosabb élményem pedig az volt, hogy a jó oktatás nem esztétikai ízlésre, hanem összeszedett gondolkodásra tanít: problémát feltenni, összefüggést látni, döntést hozni.
Tervezőként Ön is szilárd hitvallással rendelkezik. Hogyan viszonyul a megbízóhoz, a helyhez és a kor kihívásaihoz?
Háromszögben gondolkodom: megbízó–hely–idő. A megbízó szent: az ő életminősége a tét. A háznak ugyanakkor helyhez kötött állítása is van – nem lehet kiszakítani a kontextusából. És ott az idő: magamon és mindenki máson is adatokkal megalapozott életciklus-szemléletet kérek számon, amelyben az energia, üzemeltetés, karbantarthatóság és bővíthetőség szempontjai egyaránt helyet kapnak. Szerintem
a jelen kérdéseire mindig kortárs módon kell felelni.
Fontos a kihívásokhoz való pozitív alkalmazkodás képessége, a klímatudatos tervezés és a közösségi használati érték, de
mindezt úgy kell alkalmazni, hogy az épület holnap is értelmezhető legyen.
A megrendelőimmel ezért nem kiszolgálói, hanem partneri viszonyt keresek: visszakérdezek, érvelek, alternatívákat mutatok. Végül mindent a részletek minősége dönt el: ahol a geometria, a szerkezet és a térhasználat egybevág, ott kezdődik az építészet. A legjobb visszajelzés pedig mindig a használóktól jött: „jó itt lenni”. Ennél sommásabb kritika nincs.
A Műegyetemen régóta központi kérdés a hely szelleme, amely hol regionalizmusban, hol minimalizmusban, hol pedig egyéni útkeresésekben manifesztálódik. Hogyan lesz a genius lociból konkrét módszer a tervezésben?
Kutatással. A tervezési tantárgyak első heteiben nem alaprajzokat és metszeteket kérünk, hanem helyolvasást. Rétegeket fejtünk fel: topográfia, építéstörténet, forgalom, zöldfelületi háló, közösségi mintázatok. A hallgatók térképet és narratívát készítenek, olyan kulcsproblémákat jelölnek meg, mint az árnyékolás, megközelítés, használati konfliktus vagy táji átmenet, és ezekre adnak első választ skiccben, illetve makettben. A koncepció csak ezután sűrűsödik épületté. Így a forma következmény, nem kiindulópont.
A tapasztalat az, hogyha információgyűjtés és az adatok értelmes feldolgozása előzi meg a tervezést, a végén karakteresebb és tartósabb épületek születnek.
Ma már sokféle tervezési eszköz áll a rendelkezésünkre: kézi rajz, fizikai modell, számítógép, mesterséges intelligencia. Mi az egészséges arány?
A sorrend számít. Először a kéz: az agy–kéz közvetlen köre tanít meg térben gondolkodni. Másodszor a modell: a makett olyan, mint egy laboratórium – a számítási tévedések itt azonnal lelepleződnek. Harmadszor a digitális világ: CAD, BIM, parametrikus eszközök és szimulációk. És végül az AI is szóba jön: nálunk egy kísérleti modulban opcionálisan használható – nem a hely szellemét vagy a tervezési programot írja, hanem variációkat jelez, amiket visszamérünk a koncepcióhoz. A szabály az, hogy a szoftver ne írja felül a szakmai ítéletet. A tapasztalat szerint, ha az első fázis (kézi rajz és makett) kimarad, a látvány könnyen kiüresedik.
Mintha az építészettörténet és elmélet hiteles oktatása több hazai intézményben háttérbe szorult volna. A BME mit őrzött meg ebből?
A műegyetemi építészképzésben hagyományosan központi szerep jutott az építészettörténetnek, hiszen a történeti tanulmányokból ágaztak le a tervezési tantárgyak. A hagyomány és a progresszió ma sem ellentétek.
Az építészettörténet nálunk nem kötelező rossz, hanem erőforrás: rétegeket, példákat, módszereket ad.
Ám a jó történeti oktatás nem stílusalbum, hanem problematika-térkép: hogyan reagáltak a mesterek térre, fényre, szerkezetre, társadalmi változásokra. Ezek ismerete ma is szakmai önbizalmat ad – amikor a hallgató érti, honnan jön egy megoldás, bátrabban is nyúl hozzá. A cél nálunk: kortárs válasz hagyományos alapokon.
Dékánként hogyan lehet egy karrá szervezni tizenegy tanszéket – és velük ugyanennyi önálló mikrokozmoszt?
Két eszközt látok erre. Először is, kell egy átlátható közös tér: rendszeres dékáni fórum, nyitott bizottsági munka, ahol a tanszékek nem egymás mellett, hanem egy asztalnál dolgoznak. Másodszor pedig szükség van közös, kísérleti és kísérletező programokra, szellemi és fizikai környezetre:
ilyen reményeim szerint az Arch_LAB építészeti labor, és ilyen már a Diploma Pro kezdeményezés, ahol a hallgatók a diplomatervezést részben hazai vezető irodákban végzik.
Ez lényegében egy kölcsönös tanulási folyamat, amely az egyetemi képzés és a piaci igények összehangolásáról szól. Ugyanakkor belső pályázatokkal is ösztönözzük a tanszékek által közösen tartott kurzusokat, és láthatóvá tesszük egymás munkáját közös kiállítások és nyílt prezentációk formájában. A hallgatói munkát folyamatosan bíráló negatív kritikakultúra helyett a vállalkozó szellemet ösztönözzük: próbálkozunk, mérünk, javítunk.
Milyen nemzetközi kapcsolati irányokat lát ma az Építészmérnöki Kar horizontján?
Ennek rövid és intenzív formája közös workshopok, egy- vagy kéthetes tematikus stúdiók révén valósul meg, ahol a hallgatók fókuszáltan dolgoznak például a városi szövetek vagy a középületek építészeti integrációjának kérdésein. Itt hamar megszületik a közös nyelv. A hosszabb cserék a működő oktatói és hallgatói félévek, például Horizon Europe és Erasmus mobilitási programok révén jöhetnek létre. Első kimagasló eredményünk Benkő Melinda nemzetközi kapcsolatokért felelős dékánhelyettes hathatós munkájának köszönhetően, hogy párizsi, madridi, isztambuli és svájci partneregyetemek dékánjaival ültünk egy asztalhoz. Cél, hogy a hallgatók többféle intézményi gondolkodást ismerjenek meg, az oktató pedig nemzetközi tükörben lássa a saját kurzusát. A kétoldalú megállapodások között egyre fontosabb szerepet kap az EELISA-keret is.
Az EELISA (European Engineering Learning Innovation and Science Alliance, magyarul Európai Mérnöki Tanulás, Innováció és Tudomány Szövetsége) egy nyolc ország tíz vezető egyetemét összefogó szövetség, amely 2020-ban jött létre, és a Műegyetem alapító tagja.
Ennek köszönhetően hallgatóink kilenc európai vezető társegyetemen pályázhatnak tanulmányi támogatásra.
Mi teszi vonzóvá ma a Műegyetemet az építészhallgatók számára? És mennyire egyenes az út, amely az egyetemtől az alkotó építész pályájáig vezet?
A BME-diploma erős valuta: a karra háromszoros a túljelentkezés. A tradíció – teljesítménykultúrával párosulva – ma is sokat számít. De az út nem egyenes. Sokan csak épületeket akarnak tervezni, és menet közben jönnek rá, milyen sokágú a szakma: várostervezés, történeti kutatás, tartó- és épületszerkezetek, tárgy- és bútortervezés, digitális gyártás, „user experience”, adaptív újrahasznosítás… Vitruvius óta tudjuk, hogy az építész egy egész készségkészlettel dolgozik. Persze nem kell mindenben kiválónak lenni – elég, ha a hallgató megtalálja, miben az, saját maga fedezi fel érdeklődését, tehetségét és éli meg sikereit. Ehhez mi terepet adunk különböző stúdiómunkák, valós megbízói feladatok és ipari partnerekkel közös projektek segítségével.
Talán épp az összetett gondolkodásnak ez a reneszánsz ideálja az oka, hogy a Műegyetem Építészmérnöki Karán a mérnök–design határterületről látványos nemzetközi tudományos áttörések is születtek. Hogyan illeszkednek ezek az oktatás hagyományos szellemiségébe?
A siker titka itt is a párosítás: a mérnöki gondolkodás és formaérzék jó alapot teremtett Domokos Gábor és Várkonyi Péter Gömböcéhez, de ugyanez mondható el a nemégiben felfedezett „lágy cellákról” és a „Bille” névre keresztelt találmányról is – utóbbiak kidolgozásában fiatal kutatók, Regős Krisztina és Almádi Gergő működtek közre.
Azok a tárgyak és rendszerek, amelyek nemzetközi figyelmet kapnak, jellemzően tudományos, matematikai alapú kutatások eredményei, melyek azonban építészmérnöki formaérzékkel készültek el.
Ennek fordítottja is igaz: építészet nincs műszaki tudás nélkül. Mi azt kérjük számon, hogy a forma, épületszerkezet, tartószerkezet és funkció egyensúlyban legyen, és ezt kiegészítjük a hely–táj–város nézőponttal. Ha mindez együtt áll, abból jellemzően érvényes alkotás születik – legyen az épület, tárgy vagy prototípus.
Az utóbbi évek jogszabályi változásai érzékelhetően alakítják a szakmát. Milyen hatást fejtenek ki ezek az oktatásban és a tervezői praxisban?
Pozitívum, hogy a szakma ma már önálló hanggal bír, és a jogi környezet több helyen teret nyit a szakmai megítélésnek, amelyben a tervtanácsok is segítenek. Az egyetemen azonban a kreatív szabadságot őrizzük: a képzés logikája fölülírhat bizonyos valós korlátokat, ha ez a tanulást szolgálja. A praxis viszont fegyelmet kér. Ezt is tanítjuk: a szabályt nem megkerülni, hanem értelmezni kell. Cél, hogy a minőséget és a kultúrateremtő szerepet az életszerű keretek között is következetesen képviseljük.
Nemrégiben tagja lett az Országos Építészeti Tervtanácsnak is. Mik az első tapasztalatok?
A kép vegyes, de tanulságos. A szabályozás és a nagyberuházói logika együtt sokszor túl szoros kordont von a tervezés köré.
Gyakori élmény, hogy a mennyiség felülírná a minőséget. Ilyenkor azt kérem: számoljunk életciklusban.
Ha egy telekre háromszázötven lakás kerül négyszáz helyett, az a lakások értékét növeli, hiszen jobb benapozás, kevesebb közlekedési konfliktus, élhetőbb köztes terek és erősebb közösségi identitás lesz az eredmény. Mindez végső soron jobb értékesíthetőséget és hosszabb távú megtérülést jelent, noha a beruházónak rövid távon engednie kell. Ezt a gondolkodást az egyetemen is tudatosítjuk.
Zárásként: mire kérné a saját közösségét – hallgatókat, oktatókat, tervezőket, illetve a szakmát tágabban?
Arra, hogy közösségben gondolkodjunk. A tanszékek legyenek nyitott műhelyek, ne zárkózott erődök. A hallgatók tanuljanak a múltból és a környezetből – először kézzel gondolkodjanak, és csak azután építsenek digitális modellt. A tervezők merjenek mértéket tartani: a város és a társadalom hosszú távon ezt hálálja meg. A szakma pedig beszélgessen – rendszeresen, őszintén –, mert a közös nyelv fél siker. Ha mindezt következetesen csináljuk, a „kortárs válasz hagyományos alapokon” nem szlogen, hanem működő gyakorlat lesz.
Az interjút az MMA-MMKI kutatója készítette.
Nyitókép: Varga Tamás irodájában (Fotó: Mátrai Dávid)
