A grúz pátriárka a modern idők egyik legnagyobb ortodox templomát építtette fel.
Márciusban elhunyt II. Ilia grúz pátriárka. Haláláról Magyarországon kevés szó esett, noha éppen ezekben a napokban érkezett hazánkba Irakli Kobakhidze grúz miniszterelnök, aki a CPAC konferencián elmondott beszédében így emlékezett rá:
„Szenvedéllyel küzdött Grúziáért, vezetése alatt a kereszténység fáklyájaként működött.
Szolgálati ideje alatt az egyház nem pusztán vallási szerepet töltött be, hanem a grúz nemzetet is őrizte.”
II. Ilia valóban egészen egyedülálló történelmi szereplő volt. 1977-től haláláig vezette egyházát: a brezsnyevi Szovjetunióban kezdte szolgálatát, és a rendszerváltáson, a függetlenségen, valamint megannyi konfliktuson, politikai fordulaton, háborún és polgárháborún át egy megerősödött, virágzó egyházat hagyott maga után. Személyét a legtöbb grúz tisztelete övezte.
Különös érzéke volt ahhoz, hogy a legélesebb konfliktusok közepette is határozottan, mégis úgy lépjen fel, hogy a nemzeti egységet testesítse meg. Sokszor az egyetlen biztos pontot jelentette a legnehezebb időkben. Így látták ezt az emberek is: elfogadottsága a különböző mérések szerint tartósan 90% felett volt. Noha konzervatív szemléletét különböző liberális NGO-k megpróbálták kikezdeni, törekvéseik nem hoztak érdemi eredményt.
Hatása a grúz templomépítészetre is meghatározó volt. A szó szoros és átvitt értelmében is újjáépítette egyházát.
1977-ben, megválasztásakor mindössze 25 (!) grúz ortodox templom működött a világ egyik legrégebbi keresztény államában.
Ma számuk mintegy 2000.
A vallás a mindennapok részévé vált: a hívők napközben is betérnek a templomokba, és az odalátogató turista számára néhány nap után már természetes látvány, hogy a kocsiban a templom mellett elhaladó taxis keresztet vet.
Megújultak és újra egyházi funkciót kaptak a régi templomok, mindenekelőtt a grúz egyházi élet központjában, Mchetában található legfontosabb székesegyházak és kolostorok. Országszerte több száz új templom is épült. II. Ilia nevét azonban mindenekelőtt a Sameba, az új tbiliszi katedrális építése őrzi meg látványosan az utókor számára.
Az új katedrális gondolata már 1989-ben, a rendszerváltás idején megfogalmazódott, Krisztus születésének 2000. és az önálló grúz egyház születésének 1500. évfordulóját szerették volna méltón megünneplni. Ennek érdekében építészeti tervpályázatokat is kiírtak. Az alapvető kérdés az volt: modern vagy hagyományos templom épüljön? Sokan – köztük befolyásos politikusok és építészek – Victor Djorbenadze tervét támogatták, aki a hagyományos elemeket modern köntösben kívánta újrafogalmazni. II. Ilia szemlélete azonban más irányt jelölt ki. Úgy vélte, a posztszovjet bizonytalanság idején
az egyháznak stabilitást, időtlenséget és a megszakított történelmi folytonosság helyreállítását kellett sugároznia.
Ezért a választás végül Archil Mindiashvili hagyományőrző tervére esett, amely a 10–11. századi grúz keresztkupolás templomépítészet formavilágát szintetizálta, finom bizánci áthallásokkal.
A templom megépítése természetesen nem volt egyszerű a bizonytalan korszakban, és volt idő, amikor talán csak II. Ilia hitt benne. Végül 1995-ben tették le az alapkövét, és 2004. november 23-án, Szent György napján szentelte fel a pátriárka. Az eredmény magáért beszél.
A hagyományos formákat idéző, kereszthajós bazilika az Elia-hegyen Tbiliszi egyik meghatározó vallási és turisztikai nevezetességévé vált. Monumentális méreteivel – 86 méter magas (alapozással együtt közel 100 méter), 70 méter hosszú és 65 méter széles – egyszerre mintegy 15 ezer embert képes befogadni, és több mint 5000 négyzetméteres alapterületével a világ harmadik legnagyobb ortodox katedrálisa. Magát II. Iliát is itt temették el, abban a templomban, amelynek felépítését a legkövetkezetesebben szorgalmazta.
Ezzel éles kontrasztban áll a Bagrati-székesegyház újjáépítése, amelyet – a Samebával ellentétben – nem az egyház, hanem az állam irányított. A 11. században épült székesegyházat a törökök szétlőtték, és évszázadokon át romosan állt. A felújítás során, a nyugati nyitás jegyében, bevonták az UNESCO számára is dolgozó Andrea Bruno olasz építészt, aki az irányadó kortárs rekonstrukciós elméleteknek megfelelően modern anyagokkal egészítette ki az épületet az eredeti állapot visszaállítása helyett. Az eredmény erősen megosztó lett.
Miközben a helyreállított katedrális ma is magasztosan tekint le Kutaiszira, a modern kiegészítések (amik szerencsére a város felől nem láthatóak) nem nyerték el a helyiek tetszését. II. Ilia egy ponton le is állíttatta az építkezést,
ráadásul az UNESCO is törölte a székesegyházat a világörökségi listáról.
II. Ilia többször hangsúlyozta: a szovjet rendszer nemcsak a templomokat vette el, hanem megtörte a grúzok lelkét is. A felújítások, újjáépítések és új templomok építésének célja ezért az volt, hogy helyreállítsa a lelki erőt, megerősítse a nemzeti büszkeséget, és visszavezesse az embereket őseik hitéhez.
Úgy tűnik, sikerrel járt. Tisztelői és a grúz társadalom már most a nemzeti történelem egyik legjelentősebb alakjaként tekintenek rá.
