A közelmúltban búcsúztatták Derdák Ferencet, a Savaria Múzeum geodétáját, aki több mint fél évszázadon át dolgozott a szombathelyi régészek mellett, és bár a neve ritkán került reflektorfénybe, a város múltjáról ma alkotott képünk aligha lenne ugyanaz nélküle. Sosztarits Ottó régész személyes emlékein keresztül nemcsak egy kivételes szakember, hanem egy szinte láthatatlan, mégis alapvető fontosságú hivatás története rajzolódik ki.
Derdák Ferenc 1972. június 28-án került a múzeumba, és nyugdíjasként is visszajárt dolgozni. A maga nemében ez is páratlan, de még inkább az volt, hogy egyáltalán főállású geodétát alkalmaztak egy vidéki múzeumban.
„A döntés mögött Szentléleky Tihamér igazgató felismerése állt, aki a második világháborúban tüzérként megtapasztalta, mit jelent műszerrel mérni a terepen. Amikor a hatvanas években nagyszabású városfeltárásokat tervezett Szombathelyen, pontosan tudta, hogy a régészet nem működhet alkalmi geodéziai felmérésekkel. Akkoriban ez országosan egyáltalán nem volt általános: a hetvenes-nyolcvanas években is inkább eseti megoldások jellemezték az ásatásokat. Itt viszont a geodéta folyamatosan jelen volt, együtt élt a feltárásokkal, és ez alapvetően más minőséget teremtett” – tudtuk meg Sosztarits Ottótól.
A geodézia, vagyis a földméréstan laikus szemmel könnyen összetéveszthető a rajzolással vagy a „beméréssel”,
valójában azonban azt a tudást jelenti, amely a régészeti jelenségeket egzakt módon ábrázolja, elhelyezi a térben, és kapcsolatba hozza egymással, azaz térképre teszi.
Nemcsak azt mutatja meg, hogy mi került elő, hanem azt is, hogy hol van, és hogyan viszonyul minden máshoz. „Egy városi ásatáson, ahol épületekkel körbevett, különálló telkeken, foghíjakon, egymástól elszigetelt felületeken dolgozunk, régészként nem látjuk át a terepet, nem látunk el a szomszéd lelőhelyig, és így az olyan geodéta tudása nélkül, mint amilyen Derdák Ferenc volt, a feltárt részletek atomokra hullanak” – fogalmazott Sosztarits Ottó.
Savaria római városának szerkezete – az utcák, falak, csatornák rendszere – a kollégák tisztán emlékeznek, szó szerint Derdák Ferenc fejében és rajzasztalán állt össze, még jóval a számítógépek vagy főleg a műholdak kora előtt. Ő volt az, aki a különböző időpontokban és helyszíneken felvett adatokat egységes térképpé szerkesztette, és ezzel értelmezhetővé tette a várost. „A térben való láttatás, a 3D megjelenítés geodézia nélkül nem lehetséges” – világította meg a régész a munkájukat támogató néhai kolléga tevékenységének jelentőségét.
Egy 1991-es szombathelyi Fő téri ásatás jól mutatja, mit jelentett ez a gyakorlatban. A több mint négyezer négyzetméteres feltáráson előkerült egy bazalttal burkolt római útszakasz, alig egy kutatóároknyi szélességben, amelynek tájolása nem illett a korábban ismert ókori utcahálózatba. A jelenség önmagában csak egy furcsaság lett volna,
Derdák Ferenc azonban bemérte, majd összevetette a régi, tehát 10-20-30 évvel korábbi ásatások adataival, és ebből rajzolódott ki Savaria déli városfala.
Ez az a pont, amelyből a mai napig kiindul a városfalon belüli és kívüli területek kutatása. „Ha ez nincs, nem csak hogy nem tudjuk megoldani, de már a kérdés sem merül fel” – jegyezte meg Sosztarits, és hozzátette: „ez a kályha, mint a táncban, ahonnan mindig el lehet indulni, ha a városszerkezettel foglalkozunk”.
Az Iseum rekonstrukciója mögött is az ő mérései állnak. „Ő jelentette a folytonosságot az ötvenes évek feltárásaitól a kétezres években zajlott munkáig, és ugyanazzal a természetességgel és hozzáértéssel dolgozott római kori lelőhelyen, őskori telepen, középkori templomnál vagy temetőásatáson. A megye régészei mind vele dolgoztak, és mindenki tőle tanult mérni. Egy időben a régésztechnikus-képzés terepgyakorlatain is ő tanította a műszer felállítását, a szintezést, a bemérést. Ma ez magától értetődő része a szakmának, akkoriban azonban újdonság volt” – tudtuk meg a régésztől.
Munkájának hatása messze túlmutat az ásatásokon. Az örökségvédelem mai rendszere, a telkekhez rendelhető régészeti érintettség, a térképre helyezett lelőhelyek mind ilyen felmérésekre épülnek. „A georeferált adatok teszik lehetővé, hogy a múlt ne lebegjen a levegőben, hanem pontos koordinátákkal kapcsolódjon a jelenhez. Ugyanez a pontosság szükséges a háromdimenziós rekonstrukciókhoz is: nem grafikai látványtervek, hanem építészeti értelemben is hiteles modellek készülnek azokra az adatokra, amelyeket a terepen vettek fel” – mondta.
Sosztarits Ottó számára azonban mindez nemcsak szakmai kérdés. 1981 nyarán, főiskolai hallgatóként dolgozott először Derdák Ferenccel, majd amikor régészként visszatért Szombathelyre, azt a biztonságot jelentette számára, hogy ott van a háttérben valaki, akinek évtizedes rutinjára támaszkodhat. „Tudtam, hogy egy ilyen kaliberű szakemberrel a hátam mögött nem hibázhatok” – idézi fel a közös munkát. Ez a biztonságérzet és az a fajta rendszerszintű gondolkodás, amely mindig a nagy egészbe illesztette a helyi eredményeket, az, ami igazán pótolhatatlan.
Szerény ember volt, aki pontosan tudta, mit csinál, mégsem beszélt róla. Inkább vitte haza fejben az adatokat, és már azon gondolkodott, hogyan illeszkednek a megye vagy a római város egészébe.
A terepalakulatokból megérezte, hol húzódhatott egy út vagy egy sánc, és olyan olvasottsággal rendelkezett, amely a régi feljegyzéseket is azonnal a helyükre tette a térképen.
Savaria történetét sokféleképpen lehet elmesélni, de az a háló, amely összetartja, az ő munkájából született. És bár sok minden megmaradt rajzokon, archívumokban, digitális állományokban, az a látásmód, amellyel a részletekből mindig az egészet kereste, vele együtt távozott.
Nyitókép: Nagy Jácint
