Előkészület nélkül rajzoltuk fel Magyarország körvonalait a Budapest-térképre, és mindössze 70 ezer lépésünkbe telt. Képes túrabeszámoló egy röpke 12 és fél órás kiruccanásról.
A sétálás a szabadságkifejezés legjobb módja. Ha egy ismerősünk akaratunk ellenére kezdi el fejtegetni nemkívánatos politikai nézeteit, elsétálunk a közeléből. Ha meguntuk a színházi előadást, felállunk, és kisétálunk a teremből. Ha elegünk van a munkánkból, nem bírjuk az irodai zsivajt és fáj a fejünk munkatársaink csacsogásától, teszünk a közelben egy sétát, és rövid időn belül újult erővel vethetjük bele magunkat a munkába.
Ne aludjál, nem álmodsz, ne gyalogolj, nem fáradsz
A mentális egészségünk fenntartásához tehát elengedhetetlen az, hogy sétáljunk. Persze akadnak egyéb módjai is a testmozgásnak, azonban a kutatások kimutatták, hogy a túlzott futás hosszútávon izületi fájdalmakhoz és érrendszeri problémákhoz vezet, ráadásul a felkarra tapasztott telefonok és a sajátos kialakítású futószemüvegek csak a népesség elenyésző százalékának állnak jól, a kerékpározáshoz pedig elengedhetetlen maga a kerékpár, ami súlyos megkötésekkel jár.
Így hát tényleg csak a gyaloglás maradt. De hova gyalogoljon az ember? Ha szeretnénk fenntartani motivációnkat, fontos, hogy ne céltalanul induljunk el. Eltervezhetjük, hogy minden nap megteszünk legalább tízezer lépést; tömegközlekedés helyett kivételesen lábon megyünk el pénteken a kocsmába; vagy – ha éppen különösen vakmerőnek érezzük magunkat – hogy legyalogoljuk a Budapest főváros határai közé bepréselt Magyarország-kört.
Az útvonalat az alkotó évekkel ezelőtt mint kerékpáros túrát töltötte fel az internetre, ám a kb. 59 kilométeres össztáv még pont az, amit egy 24 éves, átlagosan atletikus fiatalembernek két kerék helyett még két lábon is bírnia kell. Így hát különösebb előkészület nélkül vágott neki kétfős társaságunk a sétának; a reggeli másfél csomag zabkása garantálta, hogy bármi is legyen, innen csak felfelé vezet az út.
0-20 km – Nincsen olyan, mint a lúd, nem kell neki gyalogút
Szó szerint. Szerencsénkre ugyanis épp az óbudai indulás adta magát, így a túra legintenzívebb szakaszát már a legelején letudhattuk. A Szentlélek téri indulóponttól kedves kis gyaloglás vezetett el a nagypénteken, reggel fél nyolckor még kihalt III. kerületen keresztül a Szépvölgyi úthoz, ahol aztán megkezdődhetett a mászás: bemelegítésként egy kegyes emelkedő a Szemlő-hegyi-barlangnál, majd szinte teljesen egyenesen Nyékig. A túra ezen szakaszán még bőven van ereje az embernek értékelni a hegyvidék építészetét; élvezzük ki, amíg tudjuk.
Mire a Normafát elérjük, már a kisgyerekesek is felkeltek, és benépesítették a játszóteret. Irigykedve nézzük a hintákat taszajtó szülőket és a felhőtlenül kacagó kicsiket, mivel előzetesen gyakorolt önempátiás rohamunk közepette tudjuk, olyan emelkedő vár ránk, amit később, utólagosan, a hátunk közepére sem kívánunk majd. Pár perccel később már lélegzet-visszafojtva lessük a felettünk elterülő erdőt, mivel a kőszegi határcsücsök egy mountain bike pályára terelt minket, ahol a hatalmas sebességgel leereszkedő kerékpárok bármikor leteríthetnének. A vész elmúltával, szuszogva, de el nem fáradva, már épp fellélegeznénk, amikor meghalljuk a távolban a budai jeti keserves üvöltését; végül a keresztbe robogó gyermekvasút és az errefelé idegenhonos lámák jelzik, hogy gyakorlatilag az összes emelkedőt letudtuk, és még 15 kilométert sem tettünk meg.
Persze amikor az ember egy tízezer forintos túracipőben vállalkozik közel 60 kilométer megtételére, nincs olyan szakasza a kirándulásnak, aminek ne lennének hosszabb távú következményei is. Így hát, amikor már azt gondoltuk volna, hogy az emelkedő után üdítő levezetés lesz a Gazdagrétig nyúló lejtő, szembecsapott a valóság, hiszen amíg a kapaszkodás főleg a combizmokat veszi igénybe, addig az ereszkedés elsősorban a talpra gyakorol nagy nyomást. Olyat, amit a kellő elővigyázatosság hiányában később még többszörösen szenvedhetünk meg.
20-40 km – Könnyebb a ló mellett gyalogolni, mint a szavakat fontolni
Nekünk, akik városban nevelkedtek, az jelentett csak igazi megnyugvást, amikor a monoton erdei csapások és a szemtelenül meredek hegyvidéki utcák után feltűntek a gazdagréti lakótelep paneljei. Ahogyan az amazóniai őserdők őslakosai is azonosítani tudják a zöld ezer árnyalatát, úgy tesznek különbséget szürke és szürke között a mi lakótelepekre edződött szemeink is, és a szürke ezen, számunkra szivárványként tündöklő tónusai Kelenföldön át egészen a Bikás parkig repítettek minket.
Távtól, edzettségi állapottól és a választott útvonal nehézségétől függetlenül kulcsfontosságú, hogy a túra során megfelelően tápláljuk magunkat. Csomagolt élelmiszereink elsősorban a lassú felszívódású szénhidrátokban legyenek gazdagok, a vércukrunktól függően az édes falatokról se feledkezzünk meg, és zsírt is fogyasszunk bőséggel, de osszuk el egyenletesen a megtett kilométerek során. Ennek megfelelően a Bikás parkban – levetett cipőinkkel és zoknijainkkal a gyanútlan, jószimatú kutyákat riogatva – úgy fogyasztottunk, mint egy szülinapos hatéves: az asztalra snackkolbász, túrórudi, gumicukor és sonkával gazdagon megrakott szendvics került. Pár gyors falat, egy kulacstöltés, és a Petőfi híd jóvoltából máris a Duna másik oldalán találtuk magunkat.
A Petőfi hidat és a Nagyvárad teret összekötő közép-ferencvárosi szakasz, majd a Tisztviselőtelep – melynek polgári lakossága talán épp velünk ellentétes utat bejárva a Normafán töltötte az ünnepet – az utolsó következetesen városias rész, tehát jobban tesszük, ha még utoljára kiélvezzük a változatos utcákat és az emeletes épületeket. A Kőbányai és a Könyves Kálmán utak találkozásánál, mintegy búcsút intve a civilizációnak, ettünk még egy utolsó a McDonald’s-ban, majd szinte azonnal a Hős utca kellős közepén találtuk magunkat. Az egykoron notórius lakótelepet a közelmúltban szanálták, és a Zách utcai kereszteződésén pihenő magányos rendőrautó már csak a fennmaradó ikerházban hátramaradt lakókat volt hivatott felügyelni.
Ezek után még figyelemre méltónak tűntek a Bolgárkertész utcai lakótelep portái és belső kertjei, de ezzel már igazán csak az elkerülhetetlent halogattuk: elértük a kertvárosi labirintust, az egymást ismétlő utcák, keserves kertek és egyhangú homlokzatok világát, ahol az ember pulzusát csak a neveletlen kutyák meglepetésszerű csaholása viszi fel. A végeláthatatlan, északkeleti irányú átlózás nemcsak a mentális, hanem a fizikai fáradtságot is magával hozta; lábaink, amik eddig hűen szolgáltak bennünket, hirtelen megérezték a zokni folyamatos súrlódását, a mohón egymás mögé pakolt lejtmeneti lépéseket órákkal ezelőttről és a kifejezetten aszfalti használatra tervezett talpbetétek hiányát.
40-60 km – Jobb szekéren csúnyán ülni, mint gyalog szépen menni
Magyarország földrajza sem sietett a segítségünkre: amikor a Mogyoródi útra kanyarodva már azt hihettük, hogy vége a rémálomnak, épp az út kétharmadánál előttünk termett a Szabolcs-Szatmári-síkság, és újabb őrjítő kilométereket tehettünk meg a külvárosi útvesztőben. Mikor aztán már azt hihettük, hogy a térkép egyenesen felvezet minket az M0-ásra, végre balra fordulhattunk, ám ez sem jelentett különösebb megnyugvást, hiszen elérkeztünk az egész túraútvonal legveszélyesebb szakaszához: a XVI. kerületet a XV.-kel összekötő Szent Mihály úthoz.
Természetesen tisztában vagyunk azzal, hogy a budapesti útfejlesztések elsősorban a felhasználói igényekhez igazodnak, és teljes mértékben tudunk szimpatizálni mindkét kerület lakosságával: ha minket azzal vert volna meg a sors, hogy a XVI. kerületben kelljen élnünk, mit sem szeretnénk kevésbé, mint gyalogosan átmenni a XV.-be, illetve fordítva. Mégis, a jelenleginél kedvezőbb helyzet állna fenn, ha az erre a pokoli útra kárhoztatott, napi szinten talán tucatnyi léleknek nem az egyik oldalról támadó autóforgalom, illetve a másikról metszett sebekkel fenyegető növényzet szorításában kellene megtennie ezt a közel félórás utat. Persze ebben is kénytelenek voltunk meglátni a jót, és a Nyírpalota úti sorház tövében, utolsó szünetünket megtartva hagytuk, hogy a Szent Mihály út mentén felgyülemlett adrenalin elpárologjon a testünkből.
Induljunk ki abból, hogy az ember a lehető legkönnyebb módon szeretné teljesítené a Magyarország-kört. Ebben az esetben kétségtelenül Óbudáról indul, és ha valóban így tesz, utoljára nagyjából 10 kilométerrel a vége előtt állhat meg legkésőbb; ekkor érdemes egy nagy levegőt venni, és húzóra teljesíteni az újpesti és angyalföldi etapot, ugyanis a kisvárosias jellegű, zártsorú beépítésű utcák ismétlődése teljesen elzsibbasztja az agyat, és több figyelem terelődik az ekkor már sajgó combizmokra, kidörzsölt sarokra, a táskától perzselő vállakra. Jó hír ugyanakkor, hogy innentől már csak azért is teljesítjük a kihívást; elvégre, tényleg hülyék lennénk épp az utolsó kilométereken feladni.
És ha az elmúlt 10-11 óra során ügyesek voltunk, elég vizet ittunk és elég müzliszeletet tömtünk magunkba, épp akkor kezd el ránksötétedni a kihalt város, amikor először találkozunk a 3-as metró megállóival. Bár a kacskaringós északi határ jóvoltából akad még egy-két demoralizáló kanyar a végső céllal ellentétes irányba, a nemzeti színeket öltött Duna Arénának még adnia kell egy utolsó energialöketet, ami már felkanyarít minket a célegyenesre, az Árpád hídra. Itt, kiélvezve az esti fényekben úszó várost és a hajunkba kapó szelet (a túrát persze ettől függetlenül kopaszok is teljesíthetik), visszatekinthetünk az elmúlt közel 60 kilométerre, mely során nem kevesebb, mint 70 ezer lépést tettünk, összesen 4300 kalóriát égettünk el, és körbejártuk Magyarországot 1:38-as méretarányban.
Útnak, szónak nincs vége
Kevés érzés ér fel azzal, amikor a túrázó egy ilyen mentálisan és fizikálisan is megterhelő kirándulás után végre a zuhany alá vetheti magát, ám ilyenkor kell különösen óvatosnak lenni: a pihenés megnyugvásában könnyen elkapathatjuk magunkat. A pihe-puha takaró alá bújva, a friss pizsamapóló ölelésében gondolataink elkalandozhatnak, és máris azon kapjuk magunkat, hogy a következő kalandot tervezgetjük. Nagy-Magyarország-térkép ugyanebben a méretarányban? Egy Budapest-térkép Magyarország határai közé passzírozva? Esetleg ugyanez az útvonal, csak visszafele?
Nem érdemes túlgondolni. Egyelőre épp az is elég kihívás lesz, hogy ezekkel a vízhólyagokkal, ezzel a beállt vádlival másnap kikeljünk valahogy az ágyból. Soha többé budapesti Magyarország-kör.
