Miért nem látszik ma a ház mögött a tervező? Számít-e egy gyógyfürdőben, hogy milyenek a fények és a hangok? Betartatják-e a települések az arculati kézikönyvüket? Hol akarnak lakni a fiatalok, és milyen jövő vár a panelházakra? Ezekről is beszélgettünk Mátis Barna építésszel, a Mátis és Egri Tervező Kft. ügyvezetőjével nemrég.
A Vas Megyei Építész Kamara Szombathely és Celldömölk után Bükön is bemutatta az elmúlt két év válogatását tagjainak munkáiból. Mi a koncepciója a kiállításnak? Kinek szól ez a tárlat, inkább a szakmának vagy a nagyközönségnek?
Ez már a nyolcadik biennále, és a hagyománynak volt egy előzménye. Amikor Heckenast János volt a kamara elnöke, ő szervezett egy hasonló kiállítást, majd az akkori elnökkel, Ábrahám Ferenccel – én akkor alelnök voltam – megbeszéltük, hogy ez egy jó ötlet, vigyük tovább. A képeken nemcsak az épület látszik, hanem az is, ki tervezte, ki építette, hol van, mekkora, milyen funkciójú. Tehát a közönség számára is értelmezhető információkat tartalmaz. Sokszor hallottam már olyat, hogy „jé, ezt is itt építették?”, és ez jó érzés. Aztán kitaláltuk, hogy folytassuk ezt a sorozatot, annak ellenére, hogy akkor a kamaránál épp nem volt forrás, mégis sikerült rá pályázni.
A koncepció lényege, hogy az építészetnek is legyen látható arca.
Magyarországon egy építész közönségdíjat sosem kap, egy tanár, sportoló, médiaszereplő vagy költő ismertebb. Az épület itthon önálló életet él, nincs mögötte „arc”: nem látszik se az építész, se a beruházó, se a kivitelező. Pedig ez a három együtt alkot. Akkor működik jól egy ház, ha ez a hármas egység rendben van. A kiállítás épp ezt mutatja meg, az épületet mint közös művet.
Tehát nemcsak a szakmának, hanem a laikusoknak is szól?
Igen, mindkettőnek. A szakmának is, meg a laikus közönségnek, és persze a lehetséges megrendelőknek is. Sokszor előfordul, hogy
valaki épp egy ilyen kiállításon lát meg egy munkát, és az indítja el benne a gondolatot, hogy építkezzen, vagy felkeressen egy tervezőt.
Ma már persze az internet is segít, mindenki utánanéz mindennek, de az első inspiráció lehet egy ilyen tárlat is. Nem minden megbízás passzol hozzám, ha érzem, hogy valakihez másik kolléga jobban illik, át is irányítom. És most is van ilyen eset.
Megkönnyíti ez a kiállítás, hogy a megrendelők és tervezők egymásra találjanak?
Ma már a digitális világban ez sokkal könnyebb, bár az ajánlás továbbra is fontos. Az új megrendelők többségéről kiderül, hogy valaki ajánlotta őket. Ez bizalmi szakma, hiszen egy család akár százmillió forintot is rábíz az emberre. A kiállítás inkább tájékoztat: bemutatja, mi történik a megyében, ki milyen munkákat végzett. Azért is visszük különböző helyszínekre – művelődési házakba, mozikba, városházákra –, mert így olyanok is látják, akik amúgy nem keresnék.
Az is fontos, hogy helyi szinten lássuk: ez a „mi kutyánk kölyke”. A mi építészünk, a mi kivitelezőnk, a mi megyénk.
Ami itt megvalósítható, az reális és elérhető másnak is. Tízből nyolc embernek kell egy kapaszkodó, mielőtt építkezik: általában olyan házra vágyik, amilyet már látott, és azt mondta rá, „én is ilyet szeretnék”.
A közízlés kérdése sokszor előkerül. Az utóbbi években több település kialakította a saját arculati kézikönyvét. Ezek mennyire működnek a gyakorlatban? Van súlyuk, vagy csak ajánlásként kezelik őket?
Ez településenként nagyon változó. Van, ahol komolyan veszik, máshol inkább örülnek, ha egyáltalán épül valami. Kötelező elkészíteni ezeket a dokumentumokat, de hogy milyen mértékben érvényesülnek, azt a helyi döntéshozók határozzák meg. Ahol erős építészeti örökség van, ott szigorúbbak az előírások, máshol lazábbak.
Mondana erre példát Vas megyéből?
Kőszeg például nagyon szigorú, de ott kell is. Olyan értékes a városmag, hogy minden apró változás számít. Szombathelyen ez kevésbé jellemző: egyrészt a város mai arca csak nagyjából százéves, másrészt a háborús bombázások sok mindent elpusztítottak. Ott differenciáltabban kezelik a különböző városrészeket. Ahol viszont erős a helyi közösség és van ízlésbeli tartás, ott kevesebb is az eltérő épület. Mostanában viszont az individualizmus erősödik – sokan más városból költöznek vidékre, és „hoznak magukkal” új építészeti ízlést. Ez néha konfliktust okoz.
Ezek a kézikönyvek már nyolc éve készültek, lassan időszerű lenne a tízéves felülvizsgálatuk.
Tapasztalat alapján lehetne finomítani: mi vált be, mit kellett volna korlátozni. Mindig azt mondom a polgármestereknek, hogy nem baj, ha van hiba is, abból lehet tanulni. Például a kerítés örök téma: magasság, anyag, vonalvezetés, autóbeállók. De a színek is ilyenek: sok település csak földszíneket enged, ami néha unalmas utcaképet eredményez. Miért ne lehetne egy feltűnőbb ház is?
És ha valaki „kirívóbb” házat szeretne?
Van, aki egyszerűen ilyen alkat, extrovertált, szereti, ha különleges. Lehet a házán festmény, minta, szín. Településenként más a hozzáállás. A kézikönyvek viszont jó iránytűk nekünk, tervezőknek is, ha új helyen dolgozunk, előbb mindig megnézzük, mit várnak el, mi a helyi szándék.
Ön Bükön főépítészként dolgozik. Mi a tapasztalata a fürdővel?
Érdekes, hogy amikor Bük rendezési tervével kezdtem foglalkozni, a fürdő is éppen akkor keresett meg tervezéssel, tehát párhuzamosan talált ránk a város és a fürdő. A település rendezési tervét még édesapám készítette, aztán a feleségem folytatta, majd én vettem át, amikor ő babát várt. A fürdő most nagy döntés előtt áll: hogyan viszonyuljon a megörökölt épületegyütteshez. Megőrizzék a tradicionális vonalat, vagy lépjenek egyet előre, a fiatalabb generáció irányába? Mert a mostani húsz-harmincas korosztály teljesen mást keres: látványt, színeket, fényt, zenét, egy komplexebb élményt. A gyógyfürdő persze továbbra is elsősorban a mozgásszervi betegeknek szól, de már az idősebb vendégek sem feltétlenül „szürke” épületbe szeretnének bemenni. Mi most azon dolgozunk, hogy a fény- és hanghatásokkal kellemes, természetes atmoszférát teremtsünk, nem harsányat, hanem olyat, amit észre sem veszel, csak jólesik ott lenni.
Ez a koncepció közös munka a vezetőséggel?
Igen, abszolút. A Büki Gyógyfürdő vezetése nagyon nyitott, rengeteget beszélgetünk. Egy-egy témát órákig megbeszélünk – ez ritka és nagyon inspiráló.
Ha áttérünk a családi házakra: milyen irányok látszanak most?
Érdekes változás van. A fiatalok kisebb lakásokban, társasházakban gondolkodnak. Az életmódjuk is más, nem akarnak füvet nyírni, karbantartani, inkább fizetnek, hogy más csinálja. A társasházakban ma már nem hatalmas komplexumokra kell gondolni, hanem néhány lakásos, élhető méretű házakra. És közben elindult az a nyugat-európai gondolat is, hogy nem kell mindent birtokolni. Az „én házam, az én váram” szemlélet változik. A fiatalabb generáció, bár örül, ha van lehetősége, de nem akar feltétlen tulajdont: simán bérel lakást, bérel autót, ha kell, tehát rugalmasan él.
Ez az új életforma mennyiben érinti az építészek munkáját?
A beruházók ma inkább rugalmas, változtatható tereket akarnak. Olyan lakásokat, ahol kevés a tartófal, a belső elrendezés pedig könnyen módosítható, például gipszkarton falakkal. Így lehet alkalmazkodni az igényekhez. Az emberek ezt nem feltétlen érzékelik, de mi igen.
És ez a rugalmasság az új irány?
Igen, egyértelműen. A korábbi, száz évre tervezett, merev épületek helyett most a rugalmasabb, adaptív szemlélet jön előtérbe. Ez a nyugat-európai irány.
A fenntarthatóság ma központi téma. Mennyire jelenik ez meg a mindennapi építészeti munkában?
Nagyon is. Az építésben az észszerűség szinte mindig egyenlő a költséghatékonysággal, és ma a legtöbb munka már nem új építés, hanem átalakítás, bizonyos fokú megtartással. A nemzetközi pályázatokat is úgy írják ki, hogy a fenntarthatóság, a körforgásos gazdaság alapkövetelmény.
Ne bontsunk le mindent, amit lehet, használjunk újra.
Ennek nemcsak ökológiai, hanem gazdasági oka is van: az új anyag drága, a hulladék elszállítása pedig még drágább. Érdemes tehát helyben feldolgozni. Ez ma már teljesen természetes szemlélet.
És a megrendelők részéről is megjelenik ez az igény?
Igen, abszolút. Még a tehetősebb ügyfelek is figyelnek rá. Volt egy munkám a Csónakázótónál: a ház elég rossz állapotban volt, bontani kezdtük, de kiszámoltam a megrendelőnek, hogy ha megtartjuk a szerkezet egy részét, akkor is jobban jár, mintha mindent lebontanánk. Végül megtartottuk, és jól is tettük, holott nem volt kényszerhelyzetben az illető.
Számos szabályozást újrafogalmaztak a közelmúltban, de ha előre tekintünk, Ön szerint mi az, amit még át lehetne gondolni, amivel foglalkozni kellene?
A szakma reagál a világ változásaira, de néha késve. A kilencvenes évek végén mindenki lakóterületet akart kijelölni, senki sem gondolt ipari fejlesztésekre. Most viszont rengeteg gazdasági épület épül, főleg a kormányzati támogatások miatt, és ehhez a szabályozásnak is alkalmazkodnia kell. Közben az építőanyag-piac is teljesen átalakult: régen volt két-három szendvicspanelgyártó az országban, most tucatnyi, ráadásul jobb minőségben, gyorsabban elérhetően. Nincs már klasszikus „tüzép” – mindent rendelni kell, sokszor online. Az internet teljesen megváltoztatta az anyaghasználatot és a tájékozottságot: a megrendelő is sokkal jobban képben van.
A hazai gyártók fel tudják venni a versenyt a külföldiekkel?
Egyre inkább. Van például egy közeli ablakgyártó, akik saját fejlesztésű rendszereket készítenek, és ma már műemlékekhez is gyártanak egyedi nyílászárókat. Korábban senki sem ismerte őket, ma pedig hat hét alatt szállítanak – míg a nagyok sokszor három-négy hónapra vállalnak. Szóval felzárkóznak, sőt, sokszor túl is szárnyalják a multikat.
Mi a helyzet a panelházakkal? Mi lehet a jövőjük?
A panel alapvetően jó szerkezet, csak korszerűsíteni kell. Szigetelés, tűzvédelem, víznyomás, menekülési útvonal – ezek mind megoldhatók. A panelházak egyébként sokszor zöldövezetben állnak, például a szombathelyi Derkovits-lakótelep is remek példa. Ezeket ma már fiatalok is felfedezik maguknak: a családi ház irreálisan drága, a lakótelepi lakás viszont elérhető. Szerintem a jövőben ezek a panelházak a fiataloké és az időseké lesznek. A fiataloknak praktikus, az időseknek pedig a közösség a fontos. Csak az együttműködést kellene jobban szabályozni: ma egy társasházban nehéz közös döntést hozni. Külföldön, például Ausztriában, ha a többség megszavaz egy felújítást, mindenki fizet, és kész. Nálunk ez még nehézkes, mert hiányzik a közösségi gondolkodás. Pedig csak így lehetne igazán élhetővé és korszerűvé tenni ezeket a házakat.
