Az az álma, hogy öt év múlva megnyisson az új Építészeti Múzeum, melynek kockázatát ő nem a Zsolnayt idéző színes cseréppel borított csűrszerű külsőben látja. Almássy Kornélt, a Magyar Építészeti Múzeum és Műemlékvédelmi Dokumentációs Központ igazgatóját makoveczistákról és Makovecz ellenesekről, követendő és elrettentő külföldi példákról, valamit arról kérdeztük, hogyan lehet emberközelivé tenni az építészetet.
A magyar építészeti közbeszéd egyik évtizedes vitája, hogy valaki Makovecz-párti vagy Makovecz ellenes-e. Hol helyezné el magát ezen a skálán?
Ilyen kérdésfelvetésből nem könnyű indítani egy interjút... De ha választanom kell, akkor inkább „makoveczista” vagyok, és nem csak azért, mert a Magyar Művészeti Akadémia alapítójáról van szó. Olyan ikonikus, nemzetközileg jegyzett építésze ő a 20. század végének, aki megkérdőjelezhetetlen a magyar építészet történetében. Én építőmérnök, nem építész vagyok, és ebből a helyzetből adódóan még talán hitelesebben is hangzik tőlem, hogy a funkcionalitás nem ölheti meg a látványt. És bár ez a legjellemzőbb kritika Makoveczcel szemben,
az építészet nem csak a funkcionalitásról szól.
Sőt, alapvetően nem arról szól.
Akkor miről?
Arról, hogy olyat építsünk, ami szép, amibe jó bemenni. De ez nem vagy-vagy kérdés, ahogy Makovecz sem az. Az ő munkássága egyszerűen érték, ami nélkül szegényebb lenne az ország.
És mit tud kezdeni egy Makovecz-örökséggel a Magyar Építészeti Múzeum?
A jövő évben a Műcsarnokban – a testvérintézményünkbe – lesz egy nagy Makovecz-kiállítás, amelyhez mi is csatlakozunk. De ennél fontosabb az a nálunk zajló kutatási munka, amely Makovecz munkásságát nemzetközi kontextusba szeretné helyezni. Remélhetőleg ennek a kutatási munkának az eredményét már az új múzeumunkban tudjuk majd bemutatni.
Mit gondol, Makovecz vagy Lechner befogadhatóbb, eladhatóbb a nemzetközi közönség számára?
Lechner. De talán csak amiatt, mert eltelt már száz év, jobban beivódott a köztudatba…
… de csak a magyarba.
Ez fontos, igen. Sokat beszélgetünk az új múzeumunk kiállításainak tervezése kapcsán is arról, vajon a katalánok miért tudták úgy „eladni” Gaudit, és mi Lechnert miért nem? Erre volt, aki rávágta, hogy „hát mert a Gaudi nagyobb”. És ha a Sagrada Familiát nézem, akkor kétségtelenül. Az valami döbbenetes építészeti és szakrális élmény. De alapvetően Lechner is értelmezhető ezen a szinten, és nekünk feladatunk is őt minél magasabbra emelni a nemzetközi köztudatban. Ő a magyar stílus megteremtője, a magyar szecesszió kulcsfigurája.
Azt gondolom, az építészeti törvényben kijelölt Lechner, Kós, Makovecz hármas is jól el van találva.
Persze, fel lehet hozni, hogy miért nincs ott például Hauszmann vagy Ybl, de ők hárman olyan ikonikus alakjai a nemzeti építészetünk elmúlt száz évének, akik valódi hivatkozási alapok.
A szakma szerint ők a csúcs, de mit értékel az átlagember?
Egyértelműen azokat az épületeket szeretik – hogy ne a fenti hármas munkái közül említsek egyet, például az Országházat –, amik annyira mívesek, díszesek, hogy azok előtt muszáj megállni. Ezzel szemben mondjuk a modernista, modern vagy posztmodern nem, vagy nem mindig váltja ki ezt a hatást.
De más lakni, és más nézni egy épületet.
Ez is biztos. De vegyük csak a Walter-villát, ahol most vagyunk! Ez egy tök jó, emblematikus épület, a 30-as években kialakuló lakáskultúra színtere. De ha mellé tennénk egy századelős klasszikus villaépületet, fogadni mernék, hogy utóbbi lenne a tömegek körében népszerűbb! Valahogy az az emberibb. És
egyszerűen nem feledkezhetünk meg arról, hogy mi az embereknek tervezünk és építünk.
Azzal kell foglalkoznunk, hogy ők hol érzik jól magukat, hova mennek be szívesen.
És egy múzeumba mitől mennek be szívesen?
Nehéz kérdés. Most, hogy zajlik az új Építészeti Múzeum kiállításának tervezése, a kollégáimmal bejártuk a világot, hogy lássuk, hol mit csinálnak ilyen név alatt. Több mint negyven építészeti és más múzeumot néztünk meg, én magam skandináv körúton voltam, és azt kell mondanom, hogy elég elkeserítő a helyzet, ilyen szempontból az építészet áll a legrosszabbul. Sok helyen, főleg délen és Kelet-Európában nincs is saját múzeuma az építészetnek, ahol pedig van, annak többsége arra jó példa, hogy mit nem szeretnénk. A tárlatok többsége a szakmához szól, elitista és kevés kivétellel nem használja a korszerű technológiákat.
Voltak azért inspiráló tapasztalatok is?
A washingtoni National Building Museummal szemben technológiai elmaradásunk van, onnan ilyen téren van mit tanulni, illetve a dániai építészeti centrum például elég modern, de mind közül az észt volt a leginkább emberi. Persze volt ott is építészettörténeti tárlat és állítottak ki maketteket is, de nem ezen volt a hangsúly. Az építés folyamatait próbálták bemutatni, a textúrákat, az illatokat, olyan teret teremtve, ahol gyerekek és családok is szívesen töltenek időt.
Ezeket látva itt milyen múzeum a cél?
Olyan, ami mer játékos lenni és populistább eszközökkel közel lépni a laikusokhoz. Ami megmutatja az építészet jelentőségét. Azt, mitől jó, mitől élhető egy épület. Ami érthetővé teszi, milyen kérdésekkel szembesülünk a tervezés során. Ami az építészettörténetet sem didaktikusan, hanem ráismerő, tanító módon, sok látványelemmel, korszerű múzeumtechnikával meséli el.
Nagyon értékes gyűjteményünk van, de nem a gyűjtemény fogja eladni a múzeumot.
Hanem az ötletek és történetek, amikbe belehelyezzük az azokat hitelesítő tárgyainkat. Természetesen az új intézményben lesznek majd építészeti szakmai kérdéseket is feszegető kiállítások, de nem ezek fognak a fókuszba kerülni.
Lehet, hogy másoknak nincs igazán jó, de nekünk meg eddig egyáltalán nem volt Építészeti Múzeumunk. Nyomásként éli meg vagy felszabadítja, hogy nincs előzmény, amihez viszonyulni kellene?
A múzeumunk története mélyről és messziről indult. 1904-05-ben írták ki az első pályázatot rá, de 1968-ig nem is alapították meg, akkor is csak a műemlékvédelmi intézményrendszeren belül jött létre. Soha nem érzett senki igényt rá vagy sosem volt meg a kellő erő ahhoz, hogy egy önálló kiállítótérrel rendelkező múzeum legyen belőle. Az első sikerrel kecsegtető próbálkozás a Liget első pályázata volt, ahol a Fotómúzeum és az Építészeti Múzeum is helyet kapott volna, ez azonban nem ment át a politikai döntéshozókon. Az egész intézménnyel nem nagyon tudott senki semmit kezdeni. Ha egyáltalán szó volt a múzeum sorsáról, rögtön az lett a kérdés, hogy mit kellene megmutatni benne, és ha a magyar építészet történetére gondolunk, ez a téma önmagában is tökéletes vitaalap, amin évtizedekig mehet a huzavona. Az épület ügye pedig csak ez után következett volna. Az MMA tulajdonképpen az egész intézményt megmentette azzal, hogy megkapta ezt a területet, amit hasznosítania kell, amire épületet kellett álmodnia. Így lett végre otthona a múzeumnak. Az egész élére pedig olyan embert kerestek, aki megfelelő projektszemlélettel végig tudja vinni ezt a gyönyörű ügyet. Sok dolgot csinálok, csináltam, a Budapest Közútnál voltam vezérigazgató, egyetemi docensként útépítéssel foglalkozó kutatólabort vezetek a BME-n, de ez a világ, amiben most a napjaim nagy részét töltöm, minden eddigitől eltér. A közeg kreatív, befogadó és reményteli, úgyhogy számomra ez a feladat nagyon ösztönző és felszabadító.
Most lesz épp öt éve, hogy megkapta a megbízását. Mi ennek az öt évnek a mérlege?
Akkor volt egy harminc fős, hitehagyott állományunk, ami nem igazán tudta, mit akar, nem volt terve. Most van egy majdnem duplájára nőtt csapatunk, egy működő intézményünk, amelynek van múzeumi engedélye, egy pici, de létező kiállítóhelye a Walter Rózsi villa, illetve két ideiglenes kiállítótere. Sikeres tervpályázati eredménnyel rendelkezik az új épületére és zajlik is a tervezési folyamat. Számos kreatív és sikeres kiállítást valósítottunk meg, és több kiadványt is csináltunk. Ezt felsorolva büszke vagyok erre az öt évre. Szép ívet tudtunk húzni és képesek voltunk folyamatosan szintet lépni. Egy csak papíron létező múzeumból egy élő múzeummá váltunk.
És újabb öt év alatt meddig lehet eljutni?
Az álmom, hogy öt év múlva megnyisson az új Építészeti Múzeum.
Az ütemterv szerint ez nem irreális vágy, persze minden azon múlik, van-e forrás. De én egy optimista ember vagyok.
Miért éppen erre lenne forrás, amikor minden beruházást leállítottak vagy befagyasztottak?
Mert ez egy emberléptékű beruházás. Persze, több tízmilliárd forintos, de mégis befogadható mértékű projekt. Nem beszélve arról, hogy nagyon jó helyen, a belváros szívében, egy világörökségi helyszíntől 300 méterre lévő rozsdaövezetet tennénk vele rendbe, miközben jó üzenettel bíró, szemléletformáló múzeumot hoznánk létre. Szerintem nem utópisztikus elképzelés, hogy ‘28-ban meg fogunk nyílni. Nyilván számos buktató lehet, de az MMA mellettünk áll, és most, hogy lett Építési és Közlekedési Minisztérium, illik is, hogy legyen egy olyan múzeum, ami részt vesz a szemléletformálásban.
Nem merült fel, hogy egy meglévő, már bizonyított épületet töltsenek meg ezzel az új funkcióval?
Azt gondolom, jó projektet tettünk le és a politika is fontosnak tartja az ügyünket, hiszen az első, sikertelen tervpályázat után sem söpörtek le minket az asztalról, így a másodikat már sikerrel tudtuk zárni. Egyébként két régi épületet most is helyreállítunk, a múzeumépítés egyfajta rehabilitációs projektje is a területnek. Ráadásul sikerült a tervpályázaton egy olyan győztest hirdetni, ami a csűrformájával az azt borító, Zsolnayt idéző színes cserepével, ikonikus épülete lehet Budapestnek. Ami előtt a Néprajzi Múzeumhoz vagy a Magyar Zene Házához hasonlóan fotózkodni fognak a turisták.
Mennyire kockázatos ez a választás? Nagyon más tud lenni egy ilyen színes és extravagáns épület megrajzolva, mint teljes valójában felépítve. Aztán ott áll előtte az ember, s a fejét vakarja, hogy ilyen lovat akart-e.
A kockázatot legfeljebb a funkcionalitásban érzem.
Ez az épület úgy néz ki, hogy a csűrszerű tetőszerkezeten belül van még egy ház egy mínusz egyedik, egy földszinttel és még két emelettel. Ezeket a területeket kell jól kialakítani, berendezni.
A nagyközönséget mégis az érdekli, hogy fog kinézni a nagyon heterogén épített környezetben a nagy, színes tető.
Én ebben optimista vagyok. 72 ezer cserép, közel 100 fajta árnyalat, Zsolnay hatás, de modernebb színek. Szentesen gyártott, ipari porcelánkerámia elemek. A tervpályázati bíráló bizottságban szinte teljes egyetértés volt abban, hogy ez egy nagyon jó épület lesz. Pedig a tervezőnek nem volt könnyű dolga. Nagyon különböző épületek közé kellett integrálni a múzeumot. Itt a Városligeti fasoron az Árkay tervezte református templom, a Walter-villa, a két szanatórium századelős épülete. Az első pályázatnál a tervezők valószínűleg nem is értették a feladatot. Nem hiába kellett még egyet kiírnunk. Ott pedig tanultunk a hibáinkból, a térviszonyokat sokkal hangsúlyosabban írtuk le, és három körös pályázatot csináltunk. Volt egy előminősítési szakasz, aztán a beadott 35 pályamunkából 12 anonimizált tervezőt választottunk ki, akiknek egyenként ajánlásokat adtunk. Utólag azt a visszajelzést kaptuk, hogy ez óriási segítséget adott nekik. Volt, aki a javaslatok mentén teljesen újratervezte a koncepcióját, és így a második körre összehasonlíthatatlanul jobb munkák érkeztek, köztük a győztes.
Egy korábbi interjúban mondta, hogy az új épület önmaguk újradefiniálása is lesz. Ez a szokatlan külső mit fog üzenni a múzeumról?
Azt, hogy ki kell lépnünk abból a komfortzónából, amit ez a szubmúzeumi világ jelent, amiben kis léptékben dolgozunk, ápolgatjuk a gyűjteményünket, és akit érdekel, annak megmutatjuk.
Mi nem a szűk, mondjuk nyolcezres építész rétegnek, hanem a sok millió magyarnak és Magyarországra érkező vendégnek akarunk múzeumot csinálni.
Szerintem ez az épület kellően ikonikus ahhoz, hogy ennek a szimbóluma legyen. Központ akarunk lenni, a szakma és laikusok közösségi tere, ami alkalmas akár teljesen extrém, a fő működési területünktől teljesen eltérő rendezvények befogadására, ahol élményszerű kiállítások vannak, de egy szép nyár estén a foci VB alatt a magyar csapatnak is lehet a kültéri kivetítők előtt szurkolni, de olyan hely is, amely otthona a legmélyebb építészettörténeti és műemlékvédelmi kutatásoknak. Keressük az új nevünket is, mert a mostani, a Magyar Építészeti Múzeum és Műemlékvédelmi Dokumentációs Központ nem a legszerencsésebb.
Amíg nem nyílik meg az új múzeum, addig is itt van a Bajza utcai Walter-villa, ami az intézmény első önálló kiállítótereként szintén nagy lépésnek számított. Mire elég ez a helyszín és mire lesz az új?
Itt 400 négyzetméternyi kiállítóterünk van, ahol évente cserélődő időszaki kiállításokat rendezünk a modernista korszakra, tehát a '30-as évektől napjainkig tartó időszakra fókuszálva. Ez mindig a modernizmusnak lesz egy ikonikus épülete. Már csak azért is, mert ez az egyetlen látogatható modernista villa ma az országban.
Most például Kaesz Gyula és Lukács Kató életművének a bemutatása zajlik igen színes és látványos módon. De ez a hely nem tud több lenni, mint egy kamarakiállító tér. Emellett van két ideiglenes kiállítóterünk, ahová egyetemisták, MOME-s és BME-s diákok munkáit vagy szakmai együttműködő partnerek alkotásait hozzuk be. Nyilván az új épület teljesen más kávéház. Ott a tervek szerint lesz egy állandó kiállítás a Herczel-szanatóriumban, és időszaki kiállítások a főépületben, emellett születik majd egy műhelyudvar, ahol szeretnénk makettezést folytatni, illetve fogunk nyári táborokat is tartani.
Innen néhány saroknyira van a Városliget. Annak van valamiféle erőtere, ami hatással lehet az új múzeumra?
Az egész környéket felhúzza a Liget Projekt. Megvan már a Néprajzi Múzeum, megvan a Zene Háza. Ha végig megy valaki a Damjanich utcán azt tapasztalja, egészen máshogy néz ki most, mint 10, vagy akár csak 5 évvel ezelőtt.
Ez a környék méltó és alkalmas arra, hogy egy meghosszabbított része legyen a Ligetnek.
Az egész egy igazi múzeumi negyed lehetne, ami ebbe az irányba teljesedhetne ki. Együtt többek és még vonzóbban vagyunk, ebben biztos vagyok. Az elején sem értettem az óriási tiltakozást, de most a hatását, a rendezett, megújult közparkot és kialakuló kulturális negyedet látva már egyszerűen nincs miről beszélni. Erre a hullámra pedig jó felülni.
