Hogyan lehet egy ház egyszerre lakható és szerethető? Városi Gábor épületdesigner és képzőművész szerint az építészet nem csupán technikai, hanem mélyen emberi és érzelmi műfaj. Interjúnkban a szoborszerű terek erejéről, a természet logikájáról, rejtett önarcképekről és arról is szó esik, miért lenne fontos, hogy minden épület egy kicsit műalkotás is legyen.
Ha egy ház nem ad otthont az érzelmeknek, akkor csak egy jól működő gép – vallja Városi Gábor épületdesigner és képzőművész.
Számára a tér nemcsak funkcionális, hanem érzéki, intuitív, sőt: szinte szobrászati kérdés.
Képzőművészeti múltjából táplálkozva olyan tereket tervez, amelyek nemcsak praktikusak, de élményt is nyújtanak – kuckós zugokat, fényjátékokat, rejtett részleteket. Interjúnkban szóba kerül mestere, Sáros László öröksége, a Napraforgó utca szerethetősége, a Költőkert föld alatti terei, és az is, hogyan lehet egy műalkotásból közösségépítő erő.
Hely.hu: Hogyan befolyásolta a képzőművészeti múltja az építészethez való hozzáállását? Mit ad hozzá az építészeti munkájához a szobrászat, a festészet vagy akár a fotó?
Városi Gábor: Az egyik legfontosabb dolog, hogy ha valaki képzőművészként néz egy házra, akkor sokkal gátlástalanabb – a legjobb értelemben.
Nem kötik a klasszikus építészkari szabályok, mint a „funkció, funkció, funkció”.
Én mindig azt mondom: az ember elsősorban emocionális lény. Nem elég, ha egy tér funkcionálisan működik – érezni is kell benne valamit.
Hely.hu: Ezt az emocionális funkciót hogyan lehet megfogni tervezés közben?
V.G.: Pont ez az izgalmas. Nem tudod megmagyarázni, miért szeretsz egy teret – csak szereted. Mint amikor valakit vonzónak találsz, akár szép, akár nem.
Például ennél a lakásnál az volt a koncepció, hogy legyen egy meleg, puha zug, ahová be lehet kuporodni, alacsonyabb belmagassággal – ez adja az intimitást.
Aztán a tér elkezd tágulni, nyílik, de a végén egy fém rácsszerkezettel újra lezárul. Egy teljes üvegkalitka, üvegházszerűség, amit optikailag még ki is tol a külső fémszerkezet. Ettől lesz igazán kellemes.
Hely.hu: Önt tanította Sáros László. Ő ebben a gondolkodásmódban milyen szerepet játszott?
V.G.: Óriási hatással volt rám. Egy fantasztikus mester, még mindig él, 80 fölött van. Annak idején Molnár Zoltán tanárom hozta be a festőszakra. Ők ketten rengeteget tettek azért, hogy megértsük az építészet és az alkalmazott művészet kapcsolatát.
A reneszánsz óta a freskók, seccók, sgraffitók mindig is szerves részei voltak az épületeknek – és nekem ez lett a kedvenc műfajom.
Sáros gondolkodása mélyen organikus. Ő Makovecz tanítványa volt, és azt az irányt vitte tovább, amely visszanyúlt a természet logikájához. Ahogy a víz lefolyik a hegyről, úgy találja meg az építészet is a maga legtermészetesebb útját – ha hagyjuk neki.
Hely.hu: Többször is említette már, hogy számára az épület „tökéletes funkcióval felruházott szobor”. Mit ért pontosan ezen? Hogyan lehet összeegyeztetni a funkcionalizmust ezzel a szoborszerűséggel vagy műalkotás-jelleggel, amit keres?
V.G.: Én mindig azt mondom, hogy ezt igenis össze lehet egyeztetni. Nézzük meg Gaudít: minden háza szoborszerű, de közben tökéletesen lakhatók is. Ez a zseniális benne. Kívülről szereted, és belül is jó benne lenni.
Én nem tudom szeretni azt a házat, amely egy egyszerű sátortetős doboz. Az ember érző lény.
Nem abból áll az életünk, hogy eszünk, iszunk, szaporodunk, alszunk, dolgozunk. A homo sapiens sapiens attól több, hogy vannak érzelmei, és ezeket az érzelmeket igenis tükröznie kell az otthonának is. Olyan térre van szükség, amelyet nemcsak használni tudsz, hanem hazamenni is jó bele.
Hely.hu: Vagyis Ön szerint az építészetnek érzelmi funkciója is van?
V.G.: Pontosan! Ezt kéne végre megérteni. Nem öncélúság, ha egy tér esztétikailag és emocionálisan is működik. Ez nem trükk vagy truváj. Ez egy alap. Ha egy ház csak arra jó, hogy aludj benne, enni tudj, dolgozni, akkor valamit elrontottunk.
És hát ne felejtsük el: ma már nem ott tartunk, mint a középkorban, hogy a túlélés volt a cél.
A 21. század megadta a szabadságot, hogy választhassunk. Ha már lehetőségünk van rá, miért ne olyan otthont teremtsünk, ahová örömmel megyünk haza? Még ha csak 50 négyzetméter, akkor is. Az is lehet szerethető, ha jól van kitalálva.
Hely.hu: Mit gondol arról, hogy évszázadokon át az építészet és a képzőművészet szinte elválaszthatatlanok voltak? Még a legegyszerűbb funkciójú épületek is hordoznak valamilyen művészi minőséget – tagozatok, szobordíszek, arányrendszerek. A modernizmusig ez természetes volt. Ön szerint ma is megoldható, hogy a kifejezetten funkcionális, takarékosan épített házakban is jelen legyen valamilyen művészi gondolat?
V.G.: Szerintem abszolút megoldható. És nem is nagy energiabefektetés kérdése! Nagyon kevés ráfordítással is be lehet emelni a művészetet és az esztétikumot egy épületbe. Ha ezt valaki figyelmen kívül hagyja, az számomra egyszerűen szomorú. Tényleg, vissza kell ide kanyarodni újra meg újra: az ember nem csak eszik, iszik, dolgozik és meghal, hanem érző lény.
Ha nem visszük be ezt az érzelmi töltetet valamilyen módon a környezetbe, ha nem inspiráljuk és nem nyugtatjuk saját magunkat, az szerintem egyenesen bűn.
Nézzünk meg egy régi parasztházat. Tele volt bölcsességgel, nem volt agyondíszítve, mégis művészi volt. Az oszlopok, az ablakok elhelyezése, a tető aránya – mint egy minimalista kép. Nem harsány, de érzed benne az embert, aki építette.
Hely.hu: Tehát Ön szerint nem a pénzen múlik, hogy legyen egy kis művészet egy épületben?
V.G.: Egyáltalán nem. A szocializmusban viszont ez teljesen kiveszett. A tízemeletes házak nemcsak rondák, hanem borzalmasan használhatatlanok is.
Ez a fajta rideg funkcionalizmus kiszorította a művészetet az építészetből.
Pedig nem így kéne működnie. Le Corbusier például – lehet szeretni, nem szeretni – de neki volt formateremtő kultúrája. Visszaadta a helyet a természetnek, a házai alatt át lehetett sétálni, a tetejükön tetőkertek voltak. És szétválasztotta a tartószerkezetet a funkciótól – ez zseniális volt. Ez szabadságot adott a térnek, átalakíthatóságot, rugalmasságot. De hogy visszatérjek:
még a legegyszerűbb házba is be lehet tervezni valamit, ami érzelmileg kapcsolódik az emberhez.
Egy festmény, egy szobor, egy kis relief – bármi, ami már az elején koncepcionálisan ott van. Nem utólag felrakva, hanem eleve úgy tervezve, hogy ott majd lesz valami.
Hely.hu: Igen, ez nagyon jól látszik például a Napraforgó utcai mintatelepen is. Ott is azok a házak lettek a közönségkedvencek, amelyeken „van valami”: egy szebb kapu, egy kis szobor, egy izgalmas erkélykorlát. És érdekes, hogy miközben Molnár Farkas háza elvileg a legjobb ott, sokaknak mégis az tetszik a legkevésbé. Az alaprajza nyilván zseniális, de ránézésre nem annyira szerethető, mint néhány másik.
V.G.: Na, pontosan erről beszélek. A szerethetőség, az érzelmi kötődés hiányzik belőle.
És lehet, hogy szakmailag hibátlan, de az ember nem feltétlenül azt választja, ami a legprecízebb, hanem amit a legszívesebben hívna otthonának.
Hely.hu: Mit gondol, a szabályozás vagy a közigazgatás tud segíteni ezen a problémán?
Bár korábban voltak konfliktusaim a XII. kerületi tervtanáccsal, utólag nagyon jó dolognak tartom: sok rossz házat nem engedtek megépíteni. Én talán még szigorúbb lettem volna.
Ha korlátozzuk, milyen formai eszközöket használhatnak az építészek, attól még lehet egy terv egyéni – de lesz benne rendszer és egység.
Mint Olaszországban vagy Görögországban, ahol nem szabály, hanem kulturális norma, hogy ugyanabból az anyagból építkeznek, és harmóniát teremtenek.
A Balatonnál például azt mondanám: az északi parton vagy vörös, bauxitos kő, vagy vulkanikus kő legyen.
A tető legyen nádtető, vagy egyféle, égetett agyagcserép. A kanadai bitumen zsindelyt például egyenesen bűncselekménynek tartom. Tudom, hogy ezzel drasztikusnak tűnök. De engem az ostobaság és az erőszakos butaság zavar a legjobban. Ezért reagálok keményen: nem szeretek mellébeszélni, inkább kimondom egyenesen, amit gondolok.
Hely.hu: Milyen kihívásokba ütközik, amikor művészi jellegű épületeket tervez? Az előbb említette például a tervtanácsot. Vannak más nehézségek is?
V.G.: Ma már a tervtanács is rugalmasabb, lehet velük párbeszédet folytatni. Természetesen alkalmazkodni kell a környezethez, de számomra az építészet nem elsősorban a design megrajzolásáról szól. Sokkal inkább a mögöttes filozófiáról, gondolatiságról. Hadd említsek meg három építészt, akiket különösen nagyra tartok, és akikkel dolgozom is:
Nagy-Miticzky Szabolcs, a Téralkotó Stúdió vezetője, elképesztően intelligens, filozofikus alkat. Sárkány Bence, akinek a formavilága szerintem páratlan, az egyik legerősebb alkotó ezen a téren. És Medvegy Péter, akivel közösen dolgozom – építész és belsőépítész –, ő az, aki az ötleteket szépen lefordítja és végig viszi a megvalósításig.
Mindhárman meghatározó alkotók, és kicsit sajnálom, hogy nincsen több köztéri munkájuk. Nehéz a középület projektekbe bekerülni, mert ott nemcsak az építészeti minőség számít, hanem számos más, sokszor építészeten kívüli szempont is érvényesül.
Hely.hu: A művészetében gyakran keveredik játékosság, filozófia és egyfajta rejtvényszerű gondolkodás. Tudatosan építi be ezeket az elemeket?
V.G.: Igen, próbálok mindig valami olyasmit belevinni, amire felkapják a fejüket, amit az emberek keresni kezdenek. Az egyik ilyen „trükköm”, hogy minden képemen ott van egy apró önarckép vagy egy centis figura a gyerekeimről – valamilyen személyes jel. Csak hosszú kereséssel lehet felfedezni, de aki megtalálja, máris kapcsolatba került a képpel.
Ez az egész az öniróniáról szól – számomra ez az egyik legfontosabb túlélési eszköz.
Egyszer azt mondtam viccesen: ha majd egyszer bekerülök a Guggenheimbe, valaki észre fogja venni a kis portrémat, és onnantól mindenki vadászni fogja ezeket a képeimen. Ez egyfajta „fun”, játék a nézővel.
Hely.hu: Volt olyan alkalom, amikor ez a játékosság valóban megmozgatta a közönséget?
V.G.: A Költőkertben tartottam egy kiállítást, meghívtam 150 embert, azt hittem, eljönnek százan – végül 800-an jöttek. Le kellett zárni az egészet. Ott egy garázsban alakítottam ki galériát, és valaki felfedezte a képeken ezeket az apró rejtett alakokat. El is mondtam, hogy ez honnan jön: Jan van Eyck Arnolfini házaspár című képén van egy picike tükör, és abban ott a művész maga, ecsettel a kezében. Ez inspirált. Mert a képeknek titok kell. A rejtély, amit fel lehet fejteni. Ezért működött a Da Vinci-kód is – bocsánat, nem akarom bántani, közepesen megírt könyv, de a rejtély viszi el.
Szerintem a mai médiában is az a kihívás, hogy hogyan lehet megragadni az embereket. Már nem elég egy szép kép – igény van az azonnali impulzusra, ami beszippant.
Hely.hu: Tehát a képi világában is reflektál a mai, gyors tempójú vizuális kultúrára?
V.G.: Igen. Steigervald Krisztián mondta nagyon jól, hogy milyen elképesztő különbség van az egyes generációk információbefogadása között. Egy 1950-es évekbeli gyerek napi egy buszt látott, hetente elolvasott két oldalt. Ma egy tízéves egy óra alatt 1200 reelsvideót néz meg. Egy videónak egy másodperce van arra, hogy megragadja, két másodperc alatt továbblép. Ez nem tízszeres, hanem tizenötezerszeres információmennyiség. Brutális. És ez nyomot hagy.
Az emberek össze vannak kattanva, nem tudnak figyelni, de mégis – keresnek valamit, ami leköti őket.
Szóval igen: nincs különösebb célom – csak szeretném, ha a munkáimról beszélnének, és ha egy kis játékot, felfedezést is adhatnék melléjük.
Hely.hu: Mit gondol, ennek a „beszívó erőnek” lehet közösségépítő szerepe is? Vagy ez inkább individuális élmény, ami csak az egyén szintjén hat?
V.G.: Szerintem nagyon is közösségépítő hatása van. Ha tartozni kezd valaki egy közeghez – például mert hasonló dolgok érdeklik –, akkor máris van egy kapcsolódási pont. Te is biciklizel, én is biciklizek – innentől már tudunk beszélgetni. Nem vagyunk idegenek.
A művészetnél is így működik: ha valaki felfedez egy képen valamit – mondjuk az apró önarcképemet vagy egy utalást az Arnolfini házaspárra –, azt nem akarja magában tartani.
Elmondja másoknak, mert öröm megosztani. És ebből elindul egy párbeszéd, információcsere, kapcsolat. A közönség egy része ilyenkor eljön, megnézi a munkáimat, akár személyesen is találkozni akar. Létrejön egy kis közösség, ami nem csak a művészet miatt alakul ki, hanem mert valami közös élményen keresztül összekapcsolódnak az emberek. Úgyhogy igen, ez nagyon is tud közösséget építeni.
Hely.hu: Manapság az építészetben kiemelt szerepet kap a fenntarthatóság, illetve a „nem építés” elve, vagyis a meglévő épületek újrahasznosítása. Ön szerint ez a fajta művészibb, filozofikusabb megközelítés összeegyeztethető ezekkel a szempontokkal?
V.G.: Teljes mértékben. Számomra az alapelv: ne ejtsünk sebet a világon. A természethez alkalmazkodni kell, nem uralni. A Költőkert ebből a szempontból jó példa – az épületek 70%-a a föld alatt van. A kert ráfut a házra, szinte beleolvad a tájba. Ez nemcsak esztétikai kérdés, hanem funkcionális is: ha hetven centi föld van fölötte, nem melegszik fel, kiváló hőszigetelése van. Az épület előtti „szemöldök” pedig megakadályozza, hogy a nap túlságosan besüssön – mint régen. Ezek a megoldások természetesek és hatékonyak, nem harsányak, hanem együtt élnek a környezettel.
Szeretem, ha az épületből csak annyi látszik, ami tényleg szép.
Ezért vannak rajta például rácsszerkezetek, amelyek a barlangszerű karaktert folytatják, miközben körbenövi a növényzet. A Költőkert lényege, hogy a természet és az építészet között nincsenek éles határok.
Van egy számomra fontos filmes párhuzam is: Kurosawa Akira. Ő mindig az őselemekről beszélt – víz, levegő, tűz, ég.
A kertben ezek mind jelen vannak. A víz tükrözi az eget, a rácsszerkezeteket, és amikor a nap lemegy, benne van a tűz is. Ez nem pusztán funkció – nem csak azért van ott a víz, hogy fürödjünk benne. Hanem azért, mert jó nézni. Megnyugtat, visszavisz az alapokhoz. Ez az, amit igazán fontosnak tartok: az építészet emocionálisan is gazdagítsa az embert, ne csak technikailag vagy esztétikailag működjön!
Hely.hu: Hogyan látja az építészet jövőjét a művészet, a technológiai fejlődés és a fenntarthatóság metszéspontjában?
V.G.: A fenntarthatóság súlya rohamosan nő, és ez szerintem csak egyre fontosabb lesz. Ma már léteznek zéró energiafelhasználású épületek – ez elképesztően izgalmas. Ugyanakkor ez némileg korlátozza is a formakultúrát: ha például egy fal vagy egy tető adott vastagságú, az már eleve meghatározza, milyen alakzatokban gondolkodhatunk.
De a technológia közben rengeteg új lehetőséget is nyit. Ma már szinte nincs olyan forma vagy anyag, amit ne tudnánk megvalósítani.
Száz éve még az Eiffel-torony is technikai csodának számított. Ma a lehetőségek tárháza szinte végtelen.
Hely.hu: Van olyan példa, ami jól mutatja ezt a technológiai áttörést?
V.G.: Hogyne! Már az ókorban is a technika határozta meg, mit lehetett megépíteni. A görögök csak annyit tudtak áthidalni, amennyit egy kő- vagy fagerenda elbírt – mondjuk hat métert. Aztán jöttek a rómaiak, és feltalálták a boltívet, majd a keresztboltozatot, végül a kupolát. Hirtelen hatalmas terek jöttek létre, pusztán statikai rafinériából. Később jött a beton és a feszített vasbeton, ami már teljesen új dimenziókat nyitott.
Sáros Lászlótól tanultam, hogy az építészetben három fő erő hat: nyomás, húzás, nyílás.
És akkor jött Gaudí – zseni volt. A Sagrada Familia-t nemcsak megálmodta, hanem spárgából meg is építette fejjel lefelé. Miért? Mert a spárga csak húzásra reagál. Megtervezte így a formákat, lefotózta, majd fejre állította – és az épület már csak tolásra működik. Egyetlen erővonal mentén! A mesteri az volt benne, hogy az alapformákat ő adta meg, de a részleteket a mesterekre bízta.
Ez számomra filozófiai szintű gondolat: a struktúra adott, de a részletek szabadon formálhatók.
Hely.hu: Ezt a fajta szemléletet mennyire lehet ma alkalmazni?
V.G.: Ez sajnos leginkább középületeknél, templomoknál működik. A magánépítészet ritkán tud ilyen tágas terekben gondolkodni – kell hozzá magasság, tér, és nem kevés pénz.
De a szemlélet, a bátorság, hogy egy épület gondolatilag is újat mondjon – az szerintem elengedhetetlen.
És ez az, ami szerintem az építészet jövője lehet: technológia és filozófia együtt.
Hely.hu: És az utolsó kérdésem: milyen tanácsot adna azoknak a fiataloknak, akik az építészet és a művészet határterületein szeretnék megvalósítani magukat? Akiknek mindkettő fontos, és nem akarnak kizárólag az egyik vagy másik oldalhoz tartozni.
V.G.: Azt mondanám: kozmopolita életmód. Utazni kell. Számomra ez adta a legtöbbet. Már gyerekként is mindig elcsavarogtam, tizenkét éves koromtól kezdve problémás voltam ebből a szempontból. Tizenhét évesen már megszöktem Olaszországba – befizettem egy útra, és kimentem. Ez nagyon sokat jelentett.
Az embernek látnia kell a világot. Olyan hatások fognak érni, amelyek alapjaiban változtatják meg a gondolkodásodat és a formakultúrádat.
És nem csak úgy általában kell utazni, hanem tudatosan nagyon különböző helyekre. El kell menni olyan helyekre, ahol teljesen más a kulturális és történeti háttér. Például Dél-Olaszországba vagy Szicíliába, ahol a hagyomány még mindig élő valóság, ahol a nagymamák ott gyúrják a tésztát. És ugyanígy el kell menni Dubajba is – ahol viszont nincs múlt, csak pénz és ambíció. Meghívják a világ legjobb építészeit, mert megtehetik, de közben ott van mellette a másod- és harmadvonalas építészet is – egy hatalmas vizuális kavalkád.
Aztán ott van New York, ahol már az 1800-as években is mindenfélét építettek. Ha ezeken a helyeken csak végigmész, és hagyod, hogy leülepedjenek benned az élmények, előbb-utóbb kristálytisztává válik, hogy mi a te saját utad, mit akarsz csinálni. Ez szerintem egy belső útmutatás kérdése. Nem szabad megerőszakolni semmit.
Ahogy a víz is megtalálja a maga útját, úgy fog kialakulni benned is, hogy mit szeretsz, mi áll tőled távol, és mi az, amihez igazán közöd van.
És még valami: a szex.
