A művészet nála nem csak a valóságra reflektáló tükör, hanem közösség- és valóságteremtés. Interjúnkban Csáji László Koppány a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetet küldetéséről ad számot.
Számára a vers, a kép, a hang és az építészeti tér ugyanannak a nyelvnek dialektusai. Otthonról hozott élő hagyomány kötötte a neoavantgárdhoz, a szöveghez és az irodalmi gondolkodáshoz – ma pedig intézményvezetőként ösztöndíjprogramokat, műhelyeket és nemzetközi együttműködéseket szervez, hogy alkotók és művészetelméleti szakemberek egymást erősítve dolgozzanak. Beszélgetésünkben szó esik arról, miért kell a művészetet társadalomalakító erőként érteni, hogyan teremt hidat irodalom, képzőművészet, zene és építészet között, mitől hatékony és átlátható egy hároméves ösztöndíjrendszer, és merre nyit az MMKI kutatási hálózata – az Art Residencytől egy angol nyelvű, nemzetközi folyóirat tervéig.
Kiindulópontnak a személyes történetét kérem: az Ön számára mikor vált a művészet életté, hivatássá – és milyen közeg formálta azzá, ami?
Nálunk otthon a hatvanas–hetvenes években egyfajta informális művészeti szalon működött: a neoavantgárd „nem támogatott” köre gyakran nálunk találkozott, vitázott, felolvasott, képeket mutatott. Itt hallottam először Hamvas Béláról, itt ültem egy asztalnál Weöres Sándorral, Nagy Lászlóval, Latinovits Zoltánnal, Gyarmathy Tihamérral, Karátson Gáborral, és itt mozogtak azok a fiatalok is, akiket édesapám hívott e körbe – például Pauer Gyula, Harasztÿ István „Édeske”, Prutkay Péter, Türk Péter, Haris László, Szemadám György. A Szürenon – a magyar gyökerekre és szerves gondolkodásra érzékeny avantgárd csoport volt. A kor másik neoavantgárd műhelye pedig az Iparterv – a nemzetközi irányokra reagáló, nyugati mintákra figyelő művészek köre.
Közöttük nem szembenállás volt, inkább két erős pólust jelentettek.
1970 decemberében a Műegyetem R épületében együtt állítottak ki az édesapám által szervezett, mára mérföldkőnek számító R-kiállításon. Legendás története van: a hivatalos tiltás ellenére Aczél György váratlanul megjelent a megnyitón, ezáltal legitimálta az eseményt, majd néhány nap múlva csendben lezárták – jól példázza a diktatúra kettős beszédét. Én egy ilyen közegben nőttem fel: rajzoltam, zenéltem, de igazán a szavak ragadtak meg, a költészet.
A nyelv lett az otthonom.
Említette Nagy Lászlót. Kapcsolatuk inkább személyes barátság, játék a szavakkal, vagy mester–tanítvány viszony volt?
Gyerekként kezdődött egy tréfa kapcsán: elcsentem Nagy László botját, és visszavásároltattam egy verssel. Onnantól, ha jött, mindig szánt rám időt: játszottunk a szavakkal, sorokat toldottunk, ritmusokat próbáltunk. Otthon szüleimmel ronggyá olvastuk a köteteket – Apollinaire-től Tóth Árpádig –, és rengeteg verset megtanultam. Nekem a memoriter nem poroszos fegyelmet jelentett, hanem egy fejleszthető készséget, hogy elő tudjam hívni a mélyebb mintákat, képeket, a nyelv architektúráját. Ebben az értelemben Nagy Lászlóra tanítómként tekintek, bár még gyerek voltam, amikor elhunyt.
Megnyilvánulásaiban a költészet, a művészetelmélet és a közösségi-felelősségi szempont folyamatosan egymásba ér. Mi szervezi ezeket össze?
Az ember – testével, lelkével együtt. A szavak nem azonosíthatók a szótári jelentésükkel: élmények, emlékek, értékek tapadnak hozzájuk. Én a művészetet ezért nem tartom véglegesen modellezhetőnek. Hiszen nem pusztán reflektál a valóságra, vagy utánozza azt, az arisztotelészi értelemben, hanem új valóságot létrehozni képes, teremtő erő.
Az építészet is vissza-visszatér a gondolataiban. Hogyan látja – a nyelv művelőjeként – a ház, a tér jelentését?
Nem térben gondolkodom, hanem életben. Az építészet szerintem nem a tér puszta formálása, hanem élettel teli környezetművészet.
Közel áll hozzám a „lakva ismerszik meg” hasonlat: egy épületben, akár egy társkapcsolatban először talán a külcsín csábít, aztán évek alatt derül ki, együtt tudunk-e élni azzal, akit választottunk, milyen is valójában. A tér számomra dinamikus: mozgást, ritmust, találkozást és elcsendesedést is jelent. Lehet metaforikus rokonsága a zenével és irodalommal, a képzőművészettel még könnyebb összevetni, de
végső soron mindegyikben az ember a lényeg. Ha ez elvész, az építészet statikus díszletté silányul.
Én nem szakértőként elemzem az építészeti alkotásokat, hanem párbeszédre lépek velük és az építészekkel is.
Az emberi mozgásdinamika által szervezett tértől egyenes út vezet Makovecz Imre építészetéhez. Volt-e személyes kapcsolata vele, és mit tanult tőle – akár közvetve?
Édesapám jó barátja lett, bár hosszú út vezetett idáig. Makovecz kezdetben idegenkedett a holográfiától és a lézertől mint fényművészettől, illetve apám absztrakt festészetétől, de aztán megértette, megszerette, és barátság lett belőle. Meg tudta változtatni a viszonyulását a művekhez és alkotójukhoz. Én csak néhányszor találkoztam a mesterrel, ezekből az impressziókból fakadó gondolatcsírákat kaptam tőle: nála a forma mögött mindig életbölcsesség, történet és világkép állt. Nem véletlen, hogy bármerre járok a világban, a magyar építészetről szóló beszélgetésekben az ő neve szinte biztosan előkerül.
A kulcsüzenet számomra: az építészet alfája és ómegája az emberközpontúság.
Hiszen az emberből indul ki – a fizikai és a lelki lényből – és végső soron oda is tart. Ha hozzászervesül az emberhez, az jó. Ha nem, akkor idegenkedünk tőle. Makovecz a természet és kultúra közé nem húz magas falat, inkább átjárást teremt. Ez indított el engem is egy gondolati úton.
Legmenőbb, legutolsó, leg...
Az 5 „legMakoveczebb” épület a 90. évfordulóra
Térjünk rá az intézetre. Tíz év mérlege után hogyan fogalmazza meg ma az MMKI küldetését?
Mivel a művészet nem puszta reflexió, hanem teremtő erő, formálja az embert és ezáltal a világot, így társadalomalakító tényező is.
A kérdés az, hogy ezt az erőt hogyan fordítjuk a közösségeink javára – egy empatikusabb, harmonikusabb társadalom felé hat-e, vagy a kiüresítés, netán a rombolás irányába. Babits szerint a művészet a teremtés folytatása. Kérdés, hogy hozzáteszünk Isten munkájához, vagy elveszünk belőle. Metaforikusan ehhez kell mérnünk a kutatást és a programjainkat: nem mindegy, hogy mit adunk az embereknek, hozzáadunk-e a magyar kultúrához.
Két nagy pillérről beszélt korábban: a művészeti ösztöndíjprogramról és a kutatási hálózatról. Kezdjük az elsővel: mitől egyedi az ösztöndíj?
Az MMA Művészeti Ösztöndíj Program 2018-ban indult. Évente száz, 18 és 49 év közötti alkotó és művészetelméleti szakember kap három éves támogatást.
Igyekszünk a „havi fixnél” többet adni: kapcsolatokat, láthatóságot, közös gondolkodást, alkotómunkát.
Az Essentia Artis fesztivál például tavasszal immár tizenegyezres látogatottsággal az élbolyba került – fiatalos, dinamikus, értékelvű rendezvény lett, amelynek célja, hogy a hároméves időszakot az előző évben lezáró művészeti ösztöndíjasok munkáját megmutassuk a szakmának és a nagyközönségnek. Az ösztöndíjasoknak szervezett művésztelepek és szekciótalálkozók nyitottak: találkozik a festő az irodalmárral, a zeneszerző az operaénekessel úgy, ahogy az élet máskülönben nem fonná össze őket. Közben mentorálunk is, de ez nem valami „oktatást” jelent. Az idősebb, akadémikus-generációk és a fiatal ösztöndíjasok tanulnak is egymástól.
Kinek szól az MMA Művészeti Ösztöndíj Program, és hogyan lehet ide bekerülni?
A programra jelentkezésnél nincs formális végzettségi követelmény, hiszen egy népművész, író vagy zenész diploma nélkül is lehet kiváló. A zsűri két dolgot vizsgál: az eddigi életmű minőségét és a három évre szóló munkatervet.
A túljelentkezés rendszerint tíz–tizenötszörös, ezért az ösztöndíj ma már szakmai rang az önéletrajzban.
A pályázati időszak február második felétől április elejéig tart, online felületen – az NKFIH/OTKA pályázati ívekhez képest jóval egyszerűbb rendszerben. Szakmai önéletrajz, portfólió, hároméves munkaterv szükséges. A jó munkaterv nem túlírt, de hiteles: vállalható tempót, világos célokat vázol, és az is látszik, mit ad hozzá a saját művészeti területéhez. 2023-tól egy új, kétlépcsős bírálati protokoll működik: művészeti területenként öt–hét fős előzsűri kollektív döntéssel területenként húsz jelöltet választ ki és rangsorol, majd a döntőbizottság a kilenc zsűri által javasolt száznyolcvan pályázóból választja ki a száz új ösztöndíjast.
A másik pillér: a kutatás. Láttunk már olyan ernyős megállapodásokat, amelyek mögött kevés a valós tartalom. Mit épít az MMKI ehelyett?
Hálózatot és valódi munkakapcsolatokat. Sok hazai egyetemmel és például az ELTE Humántudományi Kutatóközpontjának munkatársaival, a Hagyományok Házával, a Zeneakadémia több tanszékével dolgozunk együtt, közös projekteket, konferenciákat, köteteket, műhelyeket szervezünk. A nemzetközi kapcsolataink közül kiemelem a SIEF-et, a Lundi és a Bielefeldi Egyetemet.
A lényeg mindegyik esetben az, hogy ne versenytársként, hanem partnerként tekintsünk egymásra. Olyan kutatásokat kezdeményezünk, amelyek hiánypótlók és nem öncélúak.
Tíz év alatt a hazai és nemzetközi kutatóintézmények térképén megbecsült helyet szeretünk, és immár az MTA kiemelt partnere lettünk például a Magyar Tudomány Ünnepe programsorozatban.
Új programként és színfoltként említhető az Art Residency is. Miért fontos ez?
Egy erre a célra fenntartott villába külföldi alkotókat és kutatókat hívunk, akik nemcsak a saját életpályájukat és munkáikat mutatják meg a magyar művészeknek, hanem azt a régiót és kultúrát is megismertetik velünk, ahonnan érkeznek. Így találkozhatunk például Erdély, Los Angeles, Kína vagy épp a Fülöp-szigetek művészeti közegével. Képzőművészek, zenészek, írók és filmesek osztották meg velünk a tapasztalataikat és eltöltöttek egy-két alkotó hetet a Hild-villában. Itt sem az intézmény a főszereplő, hanem az ember: a közös jelenlét, amelyből érték fakad.
Hová szeretné eljuttatni az intézetet három–öt éven belül?
A kutatási szövedéket fejleszteném tovább: művészeti ágak, generációk és intézmények közötti kapcsolatokkal. A nagy álmom egy angol nyelvű, humántudományi igényű folyóirat, amely nemcsak reprezentál, hanem értelmez: a magyar művészetet – képzőművészetet, építészetet, zenét, színházat stb. – történeti és kulturális kontextusban mutatja meg. Hogy aki Japánban, Hollandiában vagy Amerikában kíváncsi ránk, ne a publicisztikákból tájékozódjon, hanem színvonalas, angol nyelvű tanulmányokból. Ehhez is komoly hálózat kell: szerzők és partnerek itthonról és külföldről. A láthatóság e közösség által tud csak növekedni. De a legfontosabb az, hogy szem előtt tartsuk:
a művészet nem díszlet, hanem életünk fontos alapja, akárcsak a levegő vagy az étel. Felelősséggel jár, hogy hogyan alakítjuk.
Ahogy mondtam, nemcsak tükröt tart a társadalom elé, hanem a világot alakító, teremtő erő. Rajtunk áll, merre és mire fordítjuk ezt az erőt.
Az interjút az MMA-MMKI kutatója készítette.
Nyitókép: A Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetének helyet adó Hild-villa (Fotó: Sándor Emese)
