Budapest piacai és vásárcsarnokai nemzetközi összevetésben is különleges építészeti örökséget képviselnek. Ezek az épületek azonban nemcsak a kereskedelem helyei: falaik között több mint egy évszázada találkozik építészet, kereskedelem és mindennapi városi élet.
A piacok egyidősek a városi léttel. Piacok működtek már az emberi történelem első városaiban is, így az anatóliai Çatalhöyükben, vagy a szentföldi Jerikóban, melyek már Kr. e. 9000-7000 körül virágzó települések voltak. Mondani sem kell, hogy a piac a városi interakciók legfőbb színhelye volt, itt találkoztak akár távoli vidékek termelői és kereskedői és maguk a városlakók is.
A fontos funkciónak már nagyon korán építészeti keretet adtak, a görög városokban már nagyszabású vásárcsarnokok várták a polgárokat.
A rómaiak ezt továbbfejlesztve hozták létre a Macellumokat, vagyis egy olyan épülettípust, ami szinte teljesen megfelel a mai vásárcsarnokoknak és bevásárlóközpontoknak. A forumok mentén elhelyzett épületek közepét egy átrium-jellegű tér alkotta, ahol az oszlopsorok alatti fedett-nyitott térben árulták a friss árut. A zöldséget-gyümölcsöt az udvar közepén elhelyezett kutakban lehetett megmosni. Az oszlopcsarnokokból további üzletek, főként tabernae-k nyíltak, ahol egy könnyű, gyors ebédet lehetett elkölteni, főként különböző lepényeket, vagyis „ős-pizzákat”. A piacok működését szigorúan szabályozták, az aedilis-nek nevezett tisztviselők ügyeltek a rendre, de ők hitelesítették a mérlegeket és a súlyokat is.
Ezt a magas szintű piaci kultúrát egészen a 19. századig nem sikerült utolérni.
A korszak európai nagyvárosaiban készült fényképek hangulatos, de alapvetően kezdetleges piacokat mutatnak: szedett-vetett sátrakban, napernyők alatt folyt az árusítás, általában közvetlenül a földről.
A hatóságok próbáltak szabályokat alkotni és azokat betartatni, de a rossz higiéniai helyzet folyamatosan problémákat okozott. A problémát a világ nagyvárosai az ekkor kibontakozó ipari építészet segítségével oldották meg, egymás után adták át a korszerű, higiénikus, könnyen tisztítható-ellenőrizhető és nem utolsó sorban teljesen fedett vásárcsarnokokat. 1848-ban Barcelonában több kerületi vásárcsarnokot adtak át, majd 1868-ban készült el a Les Halles, Párizs hatalmas, mára sajnos lebontott csarnokegyüttese.
Ezen előképek alapján a rohamosan fejlődő főváros vezetése a 19. század hetvenes éveiben egyedülálló vásárcsarnok-építési programot dolgozott ki: minden akkori budapesti kerület számára egy-egy új vásárcsarnokot terveztek. Az első kerületben a mai Batthyány téren, az akkori IV. kerületben, a mai belvárosban a Fővám téren, az akkori V. kerületben, a Lipótvárosban a Hold utcában, a VI. kerületben a Hunyadi téren, a VII. kerületben a Klauzál téren, a VIII. kerületben pedig a Rákóczi téren épült vásárcsarnok. A IX. kerületet a Fővám téri Központi Vásárcsarnok látta el, a II. kerületben, valamint Óbudán és Kőbányán a tervezett csarnokok végül nem épültek meg. A kerületi csarnokokat általában a Fővárosi Mérnöki Hivatal munkatársai tervezték, a Fővám téri Központi Vásárcsarnokra azonban nemzetközi építészeti tervpályázatot írtak ki.
Az ezen első helyet nyert Pecz Samu tervei szerint fel is épült a Nagycsarnok, ami nemcsak Budapest legnagyobb piaca, de egyik idegenforgalmi látványossága is.
A csarnoképítési program rendkívül előrelátó és komplex beruházás volt: a csarnokok meglévő helyszíneket váltottak fel, így lehetőség nyílt az egykori piacterek (Klauzál tér, Rákóczi tér) parkosítására. Ekkor már minden európai nagyváros körül kialakult egy ellátási övezet (a német szakirodalom ezt találóan Speckgürtelnek, vagyis „szalonnaövezetnek” nevezi). Budapest esetében ez a vecsési savanyúságot, a nagymarosi málnát vagy a soroksári almát és barackot jelentette.
A programban épült csarnokok jól funkcionáló, tágas, többnyire háromhajós, bazilika-jellegű belső tereket alkotnak.
Az őstermelők mellett a földszinteken további üzlethelyiségek kaptak helyet, ráadásul a legtöbb vásárcsarnokhoz bérházat is csatlakoztattak, ezzel részben a helypénzt tudták csökkenteni, részben szolgálati lakásokat is biztosítottak a fővárosi alkalmazottak számára.
A kerületi vásárcsarnokok századfordulós átadásával rohamosan fejlődő főváros csupán időt nyert:
megoldatlan maradt a sűrűn lakott Külső-Erzsébetváros, az ekkor kiépülő Újlipótváros, Szentimreváros ellátása, nem is beszélve a mai külső kerületekről, melyek akkor még önálló városként próbálták kezelni a problémát. Pesterzsébet városa 1925-ben adta át a Vermes József tervezte, különleges, arc deco stílusú vásárcsarnokot. Az építészetileg rendkívül értékes és különleges piac felújítását a közeljövőben tervezik.
A csarnoképítési programból kimaradt területeken újabb piacok létesültek, itt a főváros újabb és újabb épületeket és pavilonokat emelt, melyek általában már átadásuk pillanatában szűkösek és kicsik voltak. Így 1935-adták át sűrűn lakott „Csikágó” piacát a Garay téren, majd a budai Fény utcában, a szentimrevárosi Fehérvári úton, és a Lehel téren is piac létesült.
Az idővel való versenyfutást mutatja, hogy ezeken a helyszíneken ma már sokszor a harmadik épület áll. A Fehérvári úti piac a városrész kiépülésével egyidőben, 1930-ban nyílt meg. Elsőként pavilonokból folyt az árusítás, ami – mondani sem kell – az évtizedek során tarthatatlan állapotokat eredményezett. Ezt megoldandó, 1977-ben adták át a különleges, teraszos új piacot, melyet Halmos György tervezett.
A rendkívül szellemes, teraszos jellegű épület hamarosan ismét szűknek bizonyult, ezért 2003-ban bővítették oly módon, hogy a korábbi épületet körbeveszi az új, nagyobb csarnok.
Hasonlóan kalandosan alakult az Újlipótváros szélén álló Lehel téri piac sorsa. A még kiépítetlen téren 1910 körül jelentek meg az első árusok, a korabeli fényképeken látható módon még elképesztő rendezetlenségben.
A piac a szomszédos városrészek kiépülése után nagy jelentőségűvé vált, ugyanakkor építészetileg nem volt megoldott, noha már 1903-ban felmerült egy új csarnok terve.
Az árusítás egészen a mai csarnok átadásáig, 2002-ig szabadtéren zajlott, pavilonok között.
A ma is álló – és felújítás előtt álló – csarnok 2002-ben készült el. Az Ifj. Rajk László (a belügyminiszter fia) tervezte piac minden bizonnyal Budapest egyik legmegosztóbb épülete. A posztmodern épület Rajk „radikális eklektikáját” követi, de megfigyelhető rajta Hundertwasser hatása is, ráadásul nem lehet észrevenni, hogy alkotója színházi és filmes látványtervező is volt.
Míg a Lehel téri „kofahajó” ma is erősen megosztja a budapestieket, addig a 2018-ban átadott új újpesti piac egyértelmű sikertörténet,
nem csak az épület, hanem a környező tér átalakulásának szempontjából is. Az újpesti templom körüli Szent István téren évtizedeken át működött a piac, nem túlzás azt mondani, hogy balkáni körülmények között. Az új vásárcsarnokot a teret határoló földszintes épületek helyére építették, az így szabaddá váló téren pedig park létesült. A 2012-es és a mai utcaképet összehasonlítva látható a különbség – mintha nem is ugyanabban a városban készült volna a két kép.
Magát az épületet (tervező: Bun Zoltán, Firka Építész Studió) egyszerű, funkcionális formanyelv jellemzi, belső terei tágasak, nagyvonalúak. Az épületben, a felső szinten érdekes módon egy színház-és koncertterem is helyet kapott.
A vásárlási szokások megváltozása a piacokat sem hagyta érintetlenül:
a hagyományos csarnokok mellett megjelentek az általában hétvégén rendezett, informálisabb termelői piacok.
Ezek helyszínei általában a belvárosi sétálóutcák, de népszerű termelői piac működik a tabáni Czakó utcában, a Római-parton, vagy több külső kerületben is. Ezek egyfajta visszatérést jelentenek, mind áruválasztékukat, mind kialakításukat tekintve a korábbi piaci formákhoz, az árusítás általában sátrakból, ideiglenes pavilonokból történik. Az itteni áruválaszték is eltérő, általában bioélelmiszerek, „kézműves” sajtok, lekvárok kaphatók. Ennélfogva a vásárlói kör is inkább a jobbmódú rétegek közül kerül ki.
Legyen szó századfordulós ipari műemlékről, késő modern betonteraszról, vagy akár egy egyszerű pavilonról egy sétálóutcában a piac lényege mindig ugyanaz: nem csupán árucsere történik, hanem ez az urbánus interakciók legősibb helyszíne, mely minden bizonnyal megmarad addig, míg a városok fennállnak.
