A gyerekkori várrom-látogatásokkal kezdődött minden Újlaki Zsuzsánna, a Magyar Nemzeti Múzeum régésze életében, ami a pályaválasztást illeti. Következtek a római kori ásatások, majd az örökségvédelmi jogszabályok, és ez a tartalmas karrier még további feladatokat is tartogat számára. A 2025-ben Schönvisner István-díjjal kitüntetett szakemberrel meghatározó szakmai élményeiről, szemléletváltásról és a régészeti munka természetéről is beszélgettünk.
Családi indíttatása is volt a pályaválasztásban. Hogyan terelődött az érdeklődése a régészet felé?
Édesapám építészmérnök volt, gyerekkoromban nagyon sokat kirándultunk, és én különösen azokat az alkalmakat szerettem, amikor várakat vagy romemlékeket kerestünk fel. Őt elsősorban az építészeti megoldások érdekelték, engem viszont az, hogy mi volt az adott épület, kik éltek benne, hogyan éltek, mivel foglalkoztak. Innen indult el ez az érdeklődés.
Hogyan történik egy régész életében a szakterület kiválasztása? Inkább mentorok hatása vagy a munkák sodra dönti el?
Mindkettő szerepet játszik. Én nagyon korán elhatároztam, hogy régész szeretnék lenni, középiskolában rendszeresen „untattam” az osztálytársaimat különféle előadásokkal. Akkoriban még az őskor, azon belül is a neolitikum érdekelt. Aztán az egyik tanárom, az orosztanárom beajánlott egy zalalövői ásatásra. Ez egy római kori lelőhely a Borostyánkőút mentén. A középiskolai nyaraimat ott töltöttem, egyre hosszabb időket, és amikor egyetemista lettem, nagyjából körvonalazódott, hogy a római kor lesz a fő szakom. Mellékszaknak a népvándorlás korát választottam.
Voltak olyan korai szakmai élmények, amelyek különösen meghatározóak voltak, és amit szívesen felidéz?
A zalalövői évek azért voltak meghatározóak, mert nagyon sokat foglalkozhattam leletraktárral. Ez elsőre talán nem hangzik izgalmasan, de számomra rendkívül komoly anyagismereti „kurzus” volt. Meg lehetett ismerni a római kori használati tárgyakat fémből, agyagból, kőből. Akkoriban még nem volt múzeum Zalalövőn, a leleteket egy régi patikaépületben kialakított régészeti bázison őrizték. Az ásatást dr. Redő Ferenc vezette. A cél az volt, hogy bármikor bármit meg lehessen találni, ez nagyon fontos feladat volt számomra.
Gyakorló régészként mely feltárásait emelné ki?
A diplomamunkámat római kori mécsesekből írtam, és ez a téma végigkísérte a pályámat: többek között Dunaújváros–Intercisa, Tác–Gorsium vagy Szombathelyen az Iseum és a Köztársaság tér – ma Fő tér feltárásainak mécsesanyagát is én katalogizáltam néhány kisebb leletegyüttes mellett.
Dunaújvárosban több mint tíz évig dolgoztam, ott római kori fürdő egy részét sikerült feltárnunk. A rommaradvány nagyon jó állapotban volt, műemlékké nyilváníttattuk, és egy védőépület is épült fölé. Ez ma is látogatható, bár kulcsos rendszerben. Ez volt az egyik legfontosabb ásatásom.
2000-ben jelentős váltás következett a pályáján.
Igen, ekkor visszaköltöztem Budapestre, és nem múzeumban helyezkedtem el, hanem az akkor nemrégiben megalakult Kulturális Örökség Igazgatóságánál lettem régészfelügyelő. Ez alapvetően meghatározta egész további pályafutásomat. Az örökségvédelmi szervezeteket azóta többször átalakították, különböző neveken és fenntartókhoz kapcsolódva működtek, de a feladat lényegében ugyanaz maradt. Ettől kezdve kevésbé a gyakorlati régészettel foglalkoztam, inkább a múzeumok és a megelőző feltárások ügyeinek koordinálásával, felügyeletével és segítésével, valamint az örökségvédelmi jogszabályalkotással.
Miért vált hangsúlyossá a jogszabályi háttér az örökségvédelemben?
Örökségvédelmi jogszabályok mindig is léteztek, kezdetben főként a műemlékekre koncentrálva. Az első igazán átfogó törvény 2001-ben született meg,
ez volt az az örökségvédelmi törvény, amely integrálta a régészetet, a műemlékvédelmet és a kulturális javak védelmét.
Ez a törvény ma is hatályban van, bár az elmúlt huszonöt évben közel nyolcvan (!) alkalommal módosították. A módosítások nagy része a beruházásokat megelőző régészeti feltárások gördülékenyebb lebonyolítását szolgálta, illetve a közigazgatási szabályozás változásaihoz igazodott. Szakmai szempontból a 2014-es módosítást emelném ki, amikor több új elem is bekerült a jogszabályba (fémkereső használatának szabályozása, hadtörténeti örökség fogalma stb.).
Hogyan változott időközben – a munkaköreivel – a szemlélete?
Szerintem a régész és az örökségvédő között az a különbség, hogy a régész mindent ki akar ásni, mindent meg akar ismerni, ami a földben van. Az örökségvédő viszont úgy gondolkodik, hogy
a régészeti leletnek sokszor a legjobb helye a földben van, érintetlenül.
A szakma őrületesen gyors tempóban fejlődik, új technológiák jelennek meg, amelyek lehetővé teszik, hogy ásatás nélkül is rengeteg információt nyerjünk. Gondoljunk bele, tavaly űrfelvételek nyomán találtak avar kori temetőt Komárom-Esztergom vármegyében.
Ez a technikai fejlődés türelemre és mértékletességre int bennünket, hiszen elképzelhető, hogy 10-20 év múlva ott tartunk majd, hogy a mostaninál jóval kevesebb energia befektetésével több adathoz tudunk hozzájutni, ásás, a lelőhely bolygatása nélkül.
Mi valójában a régészeti munka lényege?
A régészeti feltárások legfontosabb feladata az adatgyűjtés. Nem kincskeresésről van szó, hanem mérésről, dokumentálásról, rajzolásról, fotózásról – mindezt nagy pontossággal. Ezek alapján lehet például egy-egy tárgy funkcióját meghatározni, párhuzamokat keresni különböző kultúrák között. Jó példa erre a budapesti Nagyszombat utcai amfiteátrum esete: a háború előtti nagy feltárás dokumentációja elveszett, így alig tudunk róla valamit, míg egy későbbi, kisebb léptékű, de jól dokumentált feltárás sokkal több információt adott.
Ebből is kitűnik, hatalmas önmérsékletre van szükség a mi szakmánkban. Már így is rengeteg feldolgozatlan leletanyag van a múzeumokban, fontosabb inkább, hogy megértsük, hogyan éltek régen az emberek, milyen praktikáik voltak, vagy mi ösztönözte őket egyik vagy másik tevékenységre. Meggyőződésem egyébként, hogy az évszázadok során alapvetően a technikai környezet változott körülöttünk, nem pedig mi magunk. Minden egyes feltárással valójában magunkról tudunk meg valami újat. Bár közhely, de a múltunk ismerete nélkül nincs jövő sem.
És hol tartunk most a múltunk megismerésében? Mennyire ismerjük ma Magyarország régészeti lelőhelyeit?
Van közhiteles hatósági nyilvántartás, amelyben körülbelül 60-70 ezer földrajzilag is meghatározható, ismert lelőhely szerepel. Ezek alapján
becslések szerint összesen mintegy 100-120 ezer régészeti lelőhely lehet az országban. Vagyis nagyjából a felét ismerjük.
Sok lelőhely rejtőzködő típusú, nem mutatkozik meg a felszínen, csak például légifotózás által, a növényzet eltérései alapján válik láthatóvá. A laikusok talán nem is sejtik, hogy a földben lévő romemlékek bizony azt is befolyásolják, hogy ott hogyan nő a növényzet, és ez egy kukoricatábla fölött a levegőből jól kirajzolódik. Vagy hamarabb elolvad a hó, és ez is felfedhet régészeti lelőhelyeket.
Mi tartotta meg mindvégig ezen a pályán?
Azt hiszem, a kíváncsiság és a felelősségérzet. Hadd emeljem ki azokat, akikkel együtt dolgozik egy régész: a kubikusok, az ásatási segédmunkások, akiktől rengeteget lehet tanulni. Régebben nyugdíjas földművesek vagy bányászok voltak, ma inkább fiatalabbak köréből toborozzák a brigádokat.
Akik hóban, hőségben együtt töltik az egész napjukat, azok meghallgatják egymás történeteit,
amelyekből sokat tanulunk, régészetről is, és másról is. A régészet a legkevésbé sem magányos tudomány, ez is az egyik szépsége. A Nemzeti Múzeumban régész-koordinátori feladataim vannak. Jelenleg az Ásatási Bizottság titkáraként dolgozom, amely minden magyarországi régészeti feltárást szakmailag ellenőriz. Ez a testület a miniszter tanácsadó testülete, és nagyon fontosnak tartom ezt a munkát,
mert lehetőséget ad országosan a feltárások rálátására, és az azonos szemléletű szakmai megítélésére.
Emellett a Magyar Régészet című kétnyelvű online folyóirat magyar nyelvi olvasószerkesztője vagyok, és nagy öröm számomra olvasni a fiatalabb generáció munkáit, akik már magabiztosan használják az új technológiákat.
Hogyan látja a régész hivatás jövőjét?
Ez sziszifuszi munka. Ma már nem Rómer Flórisok járják az országot, akik a semmi közepén megjelölik a történeti emlékeket, régészeti lelőhelyeket rejtő pontokat, hanem egy hatalmas puzzle darabjait rakjuk össze apránként. Ehhez türelem és kreativitás kell, üzenem a fiataloknak, jöjjenek régésznek!
Nyitókép: MTI/Bodnár Boglárka
