Őrség, Vendvidék: miért vágyódik ide minden nagyvárosi ember, és vajon mi rejlik a felszín alatt? Hogyan változott meg az életmód és vele együtt szinte minden? Miért vannak eltűnőben a hagyományos anyagok és háztípusok, és lehet-e ma még tájhoz illően építeni? U. Nagy Gábor építésszel ezekről beszélgettünk.
Elsőre csak romantikusnak, bájosan érintetlennek tetszik, de ha közelebb mész, ráadásul építész is vagy, a kép árnyaltabbá válik benned az Őrségről és a Vendvidékről. Ez derül ki U. Nagy Gábor tapasztalataiból, aki úgy szeretett bele a vidékbe és telepedett le itt, hogy nem vakította el a táj iránti vonzalma.
Kritikus és szakértő szemmel figyeli azóta is a tájhasználat változásait, a közösségek és velük együtt az épített környezet átalakulását.
Az eredetileg is vasi születésű, ám sokáig a fővárosban élt, Ybl Miklós- és Kós Károly-díjas építész valamelyest lebontja a kívülállóban élő mítoszt ezzel a határ menti vidékkel kapcsolatban, de csak abban az értelemben, hogy segít meglátni a nehézségeket, és az itt tetten érhető varázslat árnyoldalait is. Mert hát a gyönyörűségét könnyebb észrevenni. Az Őrségről és a Vendvidékről úgy tud beszélni U. Nagy Gábor, hogy egyszerre ismerteti a táj építészeti hagyományait, miközben ott végzett több évtizedes munkát. Szakmai körökben manapság a kettő már nem is választható külön,
megvalósult épületeivel rendesen letette a névjegyét a térségben, és nem csupán a Pajtára, illetve a kástu-jellegű kabinházakra kell gondolni.
Hagyomány vagy örökség?
A Kárpát-medencében több olyan kis tájrégió van, amelynek sajátos építészeti karaktere alakult ki, és az Őrség is egy ilyen vidék. Itt az építészet nagyon szorosan összefügg a tájhasználattal, talán szorosabban is, mint az ország más részein, aminek történeti okai vannak. Az Őrség az Árpád-korban határőrizetre betelepített székely és besenyő családok településterülete volt, akik dombhátakon hozták létre portáikat, nos, ezekből alakult ki a szeres településszerkezet. A Vendvidék története ezzel szemben egészen más: ott a Szentgotthárdi Ciszterci Apátság által betelepített nyugati szláv népesség majorságaiból jöttek létre a falvak, afféle jobbágyfalvakként, szórványtelepülés-szerkezettel.
A két táj földrajzilag közeli és hasonló, kulturálisan és történetileg azonban különböző – vezeti fel a témát az építész. Fontos különbséget tenni hagyomány és örökség között. A hagyomány eredeti jelentése nem a megőrzés, hanem az átadás, a továbbadás – hangsúlyozza.
Hagyomány ott van, ahol a tudás nemzedékről nemzedékre élő módon öröklődik. Az Őrségben ma már inkább örökségről beszélhetünk, nem hagyományról.
Az Őrségben ma már inkább örökségről beszélhetünk, nem hagyományról. Az örökséget a néprajz, az antropológia, a régészet tárgyszerűen tudja kezelni, leltározni, de a kérdés az, hogy az építész mit kezd ezzel az örökséggel? Konzerválni akarja, vagy továbbgondolni? – veti fel a szakma dilemmáját.
Hibernált állapotok a határsávban
Az Őrség építészeti öröksége több korszak rétegeiből áll. A 19. század előtt fa- és földépítészet volt jellemző, ennek emlékeit ma például a pityerszeri épületegyüttes őrzi. A kiegyezés után a stájer területekkel kialakuló kereskedelmi kapcsolatok hatására megjelent a téglaépítészet, először a gazdasági épületeken, majd a lakóházakon is. Ekkor alakult ki például a kódisállásos háztípus, amely stájer minták közvetítésével jelent meg, és a 20. század első harmadáig egy nagyon szép, organikus fejlődési folyamat zajlott le. Ez a folyamat a 20. század közepén megszakadt, részben a háború miatt, részben azzal összefüggésben, hogy az Őrség határsáv lett, gyakorlatilag zárt területté vált.
Ez a zártság egyfajta hibernált állapotban őrizte meg a tájat és az épületállományt, de közben elindult az elvándorlás és az elöregedés
– mutat rá a romantikusnak tűnő állapotok kevéssé emlegetett velejáróira.
Az Őrség hagyományos gazdálkodásáról is sokat tud U. Nagy Gábor. Mint mondja, az állattartásra, főként szarvasmarhára épült. A vidék rossz minőségű szántóföldekkel rendelkezik, viszont csapadékos, ezért a kaszálórétek és a legelők voltak a meghatározók. A kiegyezés után a marhákat Graz és Bécs piacaira hajtották, azonban a rendszerváltás után, majd a tejipar privatizációjával a tejfelvásárlás megszűnt, a szarvasmarhatartás összeomlott, és ezzel a tájhasználat is megváltozott. A kaszálók megszűnésével a területek beerdősültek, ami ökológiai szempontból valójában elszegényedést jelent, mert a mozaikos tájszerkezet – a rétek, legelők, gyümölcsösök és erdők váltakozása – sokkal gazdagabb ökoszisztéma, mint az összefüggő erdő. Lássuk be, átutazóban a környéken nem feltétlenül ilyen szemmel csodálkozunk rá a hatalmas erdőségekre!
Szükség hozta: építészből pallér
„Amikor az Őrségbe költöztem, az első tíz év egyik fontos felismerése az volt, hogy itt nem építészre van szükség, hanem pallérra. Budapesten az ember terveket készít, és azt mások megépítik. Az Őrségben nem voltak olyan mesterek, akik tervből dolgoztak volna. Ezért végül kivitelezővé is kellett válnom, és egy olyan csapat alakult ki, amelynek tagjai nem képzett szakemberek voltak, hanem ügyes kezű helyi fiatalok, akikkel folyamatos jelenléttel, szinte együtt dolgozva valósítottuk meg az épületeket” – emlékszik vissza a kezdetekre.
Az építés során kialakult egyfajta stratégiája, amely az őrségi építészet ökonomikus és ökologikus szemléletéből indult ki. A régi házak abból épültek, ami helyben volt: fából, földből, helyben égetett téglából, ami gazdaságos és környezettudatos volt egyszerre. U. Nagy Gábor is helyi fát használt, bontott téglát, bontott cserepet, régi épületek anyagait. De elárulja: ez a szemlélet nagyjából addig működött, amíg Magyarország be nem lépett az Európai Unióba, mert a határok megnyitásával a fiatalok Ausztriába és Szlovéniába mentek dolgozni, és eltűnt az a helyi munkaerő, amellyel ez a fajta építés lehetséges volt. Mondhatni, új korszak kezdődött ebben a műfajban.
Eszébe jut-e ma valakinek, hogy mi szab gátat a hagyományos építkezésnek? Hogy a 21. századi életvitel miért nem alkalmas „minden régi, egykor jól működött metódus” átvételére? Erről azt mondja a szakember: „a faépítésnél például ma már az is probléma, hogy az anyag száradására nincs idő. Régen évekig gyűjtötték és szárították a faanyagot a családok, a közösségek, arra gondolván, hogy a következő generáció számára megfelelő építőanyag álljon rendelkezésre. Ma projektszerűen kell építkezni, de a nyers fa keresztirányban akár 8–10 százalékot is zsugorodik, ami egy boronafalnál 20–25 centiméteres süllyedést is jelenthet.
A régi építési módok egy életforma részei voltak, és az életforma megszűnésével ezek a dolgok sem működnek ugyanúgy”.
Művek, minták, életformák
A vidéki építészetet egyébként nem tartja klasszikus értelemben véve műépítészetnek. „Sokkal inkább minták létrehozásáról van szó. A falusi építészet mindig mintakövető volt: az emberek nem egyedi műveket akartak létrehozni, hanem jól működő mintákat követtek.
A kérdés az, hogy ma milyen mintákat követünk?
Az elmúlt évtizedekben volt mediterrán hullám, volt egy úgynevezett Bauhaus-hullám, amelyek valójában idegen minták voltak. Az én szerencsém az, hogy azok a megbízók, akik hozzám jönnek, többnyire azokat a házakat tekintik mintának, amelyeket korábban terveztem, így egy közös nyelvet beszélünk” – avat be az építtetők motivációiba.
A hagyományos kódisállásos ház például már nem alkalmas a mai életformára. A régiek élete nem a házban zajlott, hanem a ház körül: az udvaron, a gazdasági épületekben, a földeken, és a ház inkább csak afféle hajlék volt. „A mai életforma sokkal inkább differenciált belső tereket igényel, ezért inkább a korábbi, hajlított ház vagy kerített udvar térstruktúrája felé próbáltam visszanyúlni, mert ezek alkalmasabbak mai használatra is” – jegyzi meg. Fontos tapasztalat volt számára az is, hogy az építés milyen komoly hatással lehet az emberek életére. Volt olyan megbízója U. Nagy Gábornak, akinek egy ház építése kapcsán óriási fordulatot vett az élete, művészeti iskolát hozott létre, mert az új otthon inspirálta erre, ahogy rajzolgatott, tervezgetett. Erre mondják, hogy az építészet túlmutat önmagán.
Az ikonikus Pajta és a többi
Kiderült, hogy az Őrségi Nemzeti Park megalakulása után több olyan terv készült – például Apátistvánfalván egy ökoturisztikai központ vagy Szőcén egy kutatóház a tőzegmohás láprét mellé –, amelyek végül nem valósultak meg.
Ugyanakkor ezek a tervek vezettek ahhoz a gondolathoz, hogy lehet-e úgy építeni érzékeny természeti környezetben, hogy maga az építés is minimális környezetterheléssel járjon? Ennek továbbfejlesztéséből született meg az őriszentpéteri táncpajta bővítése és később a hozzá kapcsolódó épületek, amelyekről korábban a hely.hu is írt már.
Pajta-sztori
Michelin-csillagos vacsora és erdőszéli napfelkelte az Őrség szívében
A táncpajta eredetileg néptánctáborok helyszínének készült, majd alkalmas lett kisebb rendezvényekre, később a bisztró került előtérbe, és végül egy olyan étterem jött létre Pajta néven, amely ma Michelin-csillagos minősítéssel működik, és nagyrészt helyi alapanyagokra épít. Ez is egyfajta minőségközvetítés, ahogyan az építészet is az – szögezi le a tervező, akit sokan főként ezekről a munkáiról ismernek.
A Pajta környezetében, attól kissé távolabb, egy rét szélén épültek meg később a kástu-jellegű kabinházak, ezek a modern szálláshelyek is. (A kástu eredetileg egy különálló kamraépület volt, ahol az itt élő családok az élelmiszert és az értékeket tartották, nem véletlenül külön a lakóházaktól, hiszen azok a korábbi korok tűzhelyhasználata okán sajnos gyakran leégtek. A mai kabinházak ennek a gondolatnak egyfajta kortárs újraértelmezései.)
A kis, kétszemélyes épületek a természet szélén kaptak helyet, és egy mai, városi ember elvonulási igényére reflektálnak.
Ezek bizonyos értelemben inkább építészeti művek, mint valódi paraszti épületek, de mégis egyfajta kapcsolatot teremtenek a tájjal – véli megálmodójuk.
Lesz-e megújulás?
„Húsz évvel ezelőtt azt írtam, hogy egy vidék és egy nép kultúrája folyamatos változásban, bomlásban és megújulásban él, és hogy a kulturális karakter fennmaradhat, ha a közösség képes megújulni. Ma azt gondolom, hogy erre egyre kisebb az esély. Az Őrség társadalma ma őslakosokból, betelepülőkből, részben itt élő nyaralótulajdonosokból és befektetőkből áll, és ezek a csoportok inkább egymás mellett élnek, mint együtt.
Nincs meg az a kohézió, amely egy kultúrát fenntart és megújít”
– segít messzebbről is rálátni erre a csodálatos vidékre az építész, aki azt mondja, munkája ebben a helyzetben csak részleges hatású lehet.
Mégis abban bízik, hogy az épületek, amelyeket létrehozott, bizonyos értelemben mintaként működhetnek, és hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a táj és a kultúra karaktere – ha megváltozva is – valamilyen módon tovább éljen. Az Őrség és a Vendvidék esetében valójában maga a táj a legnagyobb kulturális alkotás, és minden építésnek ehhez kell viszonyulnia.
