Július 1-jén nagyot változott az építési szabályozás Magyarországon. Hétfő óta a TÉKA előírásait kell figyelni az OTÉK helyett. Mindez pedig egy nagyobb – évek óta tartó szemléletváltás eredménye. Ezen a nyáron azonban nem ez az egyetlen forró téma, ha az építkezés kerül szóba, elég a Balaton helyzetére és a küszöbön álló szabályozására, a Közlekedési Múzeumra vagy a Természettudományi Múzeumra gondolnunk. Mindezekről Lánszki Regő országos főépítészt, építészeti államtitkárt kérdeztük.
Tegnap óta bárki, aki ingatlant építene, építtetne, annak az OTÉK helyett a TÉKA előírásait kell szem előtt tartania, hiszen az új szabályozás július 1-jén lépett életbe. „Az új szabályozást országos szintű problémák indokolták” – nyilatkozta korábban. Melyek voltak ezek?
3 évvel ezelőtt, amikor elkezdtük a munkát, rengeteg településképi és élhetőségi problémát azonosítottunk. Ezeket látva azt mondtuk, hogy itt az alkalom
mindenen változtatni, ami a minőség rovására megy.
Ennek mentén hoztuk létre A magyar építészetről szóló törvényt, ami 2024. október elsejével lépett életbe. De ez egy kerettörvény, ami nagyrészt a ráépülő rendeletek mentén képes érvényesülni. E rendeletek közül az egyik legfontosabb, hogy a korábbi OTÉK-ot, azaz az Országos Településrendezési és Építési Követelmények Rendeletét, felváltotta a tegnap hatályba lépett TÉKA, vagyis a Települési és Építési Követelmények Alapszabályzata, amit azért is neveztünk át, mert teljesen más szemléletben készült, mint az elődje.
Miben érhető tetten az új szemlélet?
Az eddig építési törvény és a kapcsolódó OTÉK úgy képzelte el az építési szabályozást, mint egy nagy szabásmintát. Meghatározott bizonyos paramétereket, hogy mettől meddig lehet tenni valamit és azt mondta: ezeken a keretrendszereken belül mindenki majdhogy nem azt csinál, amit akar. A hatóságnak pedig egy lehetősége volt, ellenőrizni az épületeket és ha betartották az előírást, pipát, ha nem X-et tenni a sorszámuk mellé. Mi teljesen más a szellemiségben hiszünk.
Mégpedig?
Bár meghatározunk pár alapvető és kulcsfontosságú paramétert, a hangsúlyt a személyes beszélgetése, a szakmával való konzultációra helyeztük. Ez azt jelenti, hogy nincs olyan léptékű beruházás – a legkisebbtől a legnagyobbig – amiről ne kellene egy főépítésszel és a hozzá kapcsolódó tervtanáccsal egyeztetni arról, hogy amellett, hogy az épület megfelel az előírásoknak, illeszkedik-e az adott településhez, megfelelő minőségben valósul-e meg. Ez lehetővé teszi, hogy
helyben dőljön el, mi illik a környezetbe, és mi nem.
Tehát egy valódi párbeszédre épülő szabályozást alkottunk. A paramétereket pedig, amiket a TÉKA rögzít, úgy kell elképzelni, mint egy iránytűt, egy tervezési segédletet, amely közérthető és alkalmas arra, hogy a főépítész és a megrendelő által megbízott építész párbeszédében támpontokat adjon. Sok benne az eltérési és feloldási lehetőség, de ez nem azt jelenti, hogy lazább lesz a szabályozás.
Kevesebb kőbe vésett sarokszámot, de több párbeszédet és együttműködést írunk elő.
Nem korlátokat szabunk, hanem lehetőséget teremtünk. Lehetőséget arra, hogy ne kelljen az embereknek oda nem illő épületek között élniük a településen és újra megvalósuljon a településképi harmónia. A TÉKA nem egy egyszerűsített szabályhalom, hanem a modern városfejlesztés iránytűje, amely a minőség, a fenntarthatóság és a zöld közösségi terek felé mutat.
Mik azok a területek, amelyekben ennek ellenére ragaszodni kellett a szigorúbb megkötésekhez?
Én hiszek benne, hogy – az archimédeszi, „adajtok egy szilárd pontot és kifordítom a világot” alapon – a legkisebb beavatkozás is gyökeres változást tud hozni az építészeti kultúránkba. A korábbi rendszer gúzsba kötötte az építészeket, miközben sablonos, lélektelen épületeket eredményezett. Hogy egy példát említsek, az elmúlt éveben elterjedtek a többszáz lakásos társasházi tömbök és az olyan lakóépületek, amelyeknek nincs igazán homlokzata, nincs városszöveti képe, csak körbefutó, nagyon keskeny erkélyeket látunk rajtuk. Ezekben az épületekben szinte kizárólag belső középfolyosóval megközelíthető, kisméretű, 40-50 négyzetméteres lakásokat találunk.
Az ilyen lakások teszik ki ma a beruházások nagyjából hetven százalékát.
Ez üzletileg érthető, hiszen ezeket lehet a legkönnyebben, a legjobb áron eladni. Viszont mivel arra törekszik a fejlesztő, hogy minél több négyzetmétert hasznosítson, ezekből a lakásokból abszolút hiányoznak a mindennapi működéshez szükséges tároló területek. Nincs tehát raktár, van viszont szalagerkély, mert azt eddig nem kellett beszámítani a szintterületi mutatóba, ugyanakkor könnyű megvalósítani és magas négyzetméteráron el lehet adni. Így jött létre az a jelenség, amit ma számos helyen látni, hogy a homlokzat nélküli házak keskeny, használhatatlan erkélyét bicikli, síléc, gumimatrac, karácsonyfa sorakozik, rombolva ezzel a városképet. Ennek gátat kell vetni.
Hogyan?
Mostantól nem lehet szalagszerű erkélyeket építeni, csak olyat, amit érdemben használni lehet. Ellenben kisméretű tárolókat kötelező az ilyen lakáshoz létrehozni, ez pedig a városoknak és az ilyen helyen lakóknak egyenként is minőségi változást hoz majd. És ez csak egy példa. Emellett az élhetőség érdekében megnöveltük a kötelező minimum belmagasságot, a szoba- és telekméretet, az előírt zöldítés mértékét az új beépítések kapcsán, a telkeken belül és a parkolókban is. Támogatjuk a természetes alapanyagok használatát és előírjuk a csapadékvíz-megtartást is.
A cél a rendezett, egységes, fenntartható településkép, ami büszkén képviseli a magyar építészeti örökséget
és hogy minél többen élhessünk olyan házakban, ahol megfelelő nagyságú a belmagasság, vannak megfelelő tárolók és minél több a zöldfelület.
A magyar építészetről szóló törvény korlátozza a zöldterületek beépítésre alkalmassá tételét és a barnamezős területek, korábban már beépítésre szánt területeket karolja fel, ott ösztönzi az fejlesztéseket. Hogy látja, a mennyire sikerült ezt a szándékot a valóságba átültetni?
Számos fővárosi barnamezős területen történtek már most ennek szellemében fejlesztések. Gondoljunk csak a Néprajzi Múzeum közvetlen környezetére, a Nemzeti Atlétikai Központra, melyek már megvalósultak, vagy Rákosrendezőre és a Diákvárosra, melyekre nagyon komoly terveink voltak és vannak. Illetve sok olyan alulhasznosított terület van még, amelyekben rengeteg potenciál rejlik és amelyek rehabilitálását ösztönözni fogjuk, ilyen a Népsziget vagy a Hajógyári sziget vagy a fővárosi tulajdonú Népliget, és ez még csak a kezdet.
Akkor miért nem ilyen területen épül meg a Közlekedési Múzeum és a Magyar Természettudományi Múzeum? Ezeket ugyanis Debrecenben tervezik megépíteni. Ez nem mond ellent a fenti elvnek?
Nem, ugyanis nem elég csak egyetlen város igényeivel és érdekeivel foglalkozni, még ha Budapest sorsa nagyon is fontos. Bár nyilvánvalóan vannak olyan városi politikusok, akiknek az a feladatuk, hogy e mentén érveljenek, de
Magyarország nem csak Budapest.
A mi dolgunk a teljes hazai területegységnek az átgondolása és rendezése. Ha minden Budapesten történik, az összmagyarországi szinten nem tesz jót az országnak, sőt a zsúfoltság, a közlekedési problémák miatt magának a fővárosnak sem. Vannak olyan városaink, amelyek az elmúlt évtizedekben nagyon komoly elvándorlási problémával küzdöttek. Fogyott a lakosság, megszűntek munkahelyek, csökkent a helyi boldogulás esélye, összezsugorodott a helyi kulturális és szociális közeg. Az pedig
mindannyiunk közös érdeke, hogy ez ellen tegyünk, és támogassuk azokat a városokat, amelyek erős központokká tudnának válni.
Debrecen is egy ilyen város, amelyik nemcsak a közvetlen környezetében fejti ki hatását, hanem az országhatárokon túl is erős, regionális központ. Ez köszönhető az iparnak, a munkalehetőségeknek, az új egyetem sokszínűségének és színvonalának, mindezek azonban kevesek a szociális- és infrastruktúrahálózat és a kifejezetten erős kulturális identitást teremtő intézményi fejlesztések nélkül.
Ezek azok a bástyák, amelyek meg képesek védeni és erősíteni tudják a helyi közösségeket.
Ezt segíti elő a két múzeum Debrecenbe való költöztetése is, amely az egész régió előtt is új lehetőséget nyit majd.
Az új épületek még csak nem is Debrecen frekventált részén, hanem az autópálya mellett. Ezt a választást mi indokolja?
Nyugaton, Németországtól kezdve Franciaországban át számos helyen egyáltalán nem ritka, hogy a múzeumok nem a fővárosokban, nem is a nagyvárosokban és még csak nem is a városon belül helyezkednek el, hanem kifejezetten olyan területeken, ami megmozgatja az embereket és új távlatokat nyit.
Számos helyen látunk autópálya melletti választásokat is,
ilyen Európa egyik legnagyobb és leghíresebb közlekedési tematikájú múzeuma, az Auto and Technik Museum Sinsheim, ami Németországban az A6-os autópálya mellett található, de említhetnénk a British Motor Museumot is Birmingham mellett. Ha nem egy régi idők vitrinjeit felsorakoztató múzeumot képzelünk el, hanem egy olyan, nagy léptékű kulturális komplexumot, amely bemutató egységként, kulturális központként, találkozóhelyként, szabadiős térként és innovációs hubként is működik és ahol egy látványos tesztpályán a legújabb fejlesztéseket ki is lehet próbálni, akkor már nem olyan meglepő a döntés. A Közlekedési Múzeum új épülete ugyanis nem időutazás a múltba, hanem űrhajó a jövőbe: a vitrinek helyett a XXI. század innovációira fókuszálunk. Tesztvezetés, robotika, mesterséges intelligencia, akkumulátor-technológia és okos autók – mind egy helyen, hogy minden korosztály láthassa, hogyan formálja a technika a holnap közlekedését. Ehhez viszont hely kell, tesztpálya és világszínvonalú technika, ami a BMW gyár mellett és a hazai autógyárak hátterével adott.
Van egy terület a világon, ahol egyértelműen az élmezőnyben vagyunk. Ez az autógyártás.
Ez különösen figyelemreméltó, ha tekintetbe vesszük, hogy ’90 előtt nem volt személygépkocsi gyártás Magyarországon. Azt gondolom, hogy a Közlekedési Múzeumban ezt a világszínvonalat kell bemutatni, az innovációt és nem statikus tárgyakat.
A minap volt a Magyar Természettudományi Múzeum tervpályázatának eredményhirdetése, ahol kiderül, hogy a komplexum a viliághírű építésziroda, a BIG tervei alapján valósul majd meg. Debreceniként személy szerint mit gondol a tervről?
Azt, hogy fantasztikus. Ritka az ilyen tervpályázat, ahol a pályaművek közül hármat-négyet áttervezés nélkül javasoltam volna megvalósítása, de még ebből is kiemelkedik az első helyezett. A Nagyerdő mellett nőttem fel, pontosan tudom, mit jelent ez a helyszín a városnak. Egy olyan zöldterületet, amitől szinte csak pár lépés választja el az embert, ahol úgy kapcsolódható a természethez, hogy közben egy igényesen fenntartott városias miliőben maradhat. Ez a terv ezt tökéletesen megértette. Az építettséget a zöldbe való illeszkedést, a letisztultságot és a szimbolikus építészeti megformálást csodálatosan ötvözi. Emellett noha a világ egyik legnagyobb tervezői irodájáról van szó, olyan koncepcióval állt elő, amely a központi kereszteződéseivel, kereszt irányú formáival a régi magyar építészet formavilágával lép párbeszédbe.
A szomszédjába tervezett Közlekedési Múzeumra azonban még nincsenek ilyen világos tervek. Volt ugyan egy sikeres ötletpályázat, most viszont tervpályázatot is kiírtak az épületegyüttesre.
A nem szakmabeliek talán értetlenül állhatnak az előtt, hogy miért van szükség ötlet- és miért tervpályázatra, legalábbis én azt veszem észre, hogy összemossák a kettőt. Bő három éve dolgozom államtitkárként és az volt az általános tapasztalat, hogy bár tervpályázatok vannak, de azt a típusú ötletelés, amikor az építészek kezét nem kötjük meg, hanem arra motiváljuk őket, hogy engedjék el a fantáziájukat, hogy szabad utat kapjanak olyan gondolatok is, amik egy kötöttebb keretben nem fogalmazódnának meg, pedig vannak nagyon is értékes elemei, hiányzik.
Szerintem kifejezetten üdítőek ezek az ötletpályázatok és a konkrét tervezési program meghatározásához is nagyon hasznosak.
Ilyen pályázat zajlott le a Közlekedési Múzeum esetében is. Ennek az eredményeit láthattuk eddig. Sok tervet ismerhettünk meg, de ezek kifejezetten alkalmasak voltak arra, hogy egy-egy új gondolatot, problémát felvessenek, meg persze arra is, hogy ha valaki kritizálni akarja, akkor megtehesse. Most ezek tanulságait felhasználva egy kötőerővel bíró, klasszikus, pontos tervpályázatot írtunk ki, amelynek ha lesz első díjasa, akkor azt a tervet meg is fogjuk építeni.
A sajtó tálalásából eddig úgy tűnt, nem is olyan eldöntött még ez a debreceni helyszín. A tervpályázat viszont ennek az ellenkezőjét bizonyítja. Akkor tehát most már biztosan marad Debrecen?
Én nem tudok bizonytalanságról. Azt gondolom, hogy a szándék töretlen volt és lesz is. Az okokat elmondtam, ezek pedig semennyit nem koptak. Nyilván
kampányidőszakban vagyunk, ez pedig sok területnek nem kedvez,
hiszen a valóságról a percepció, az emberi érzet vagy a hangulatkeltés is el tudja vonni a figyelmet, és ez néha még az építésügyet is eléri. Örülök, hogy csak ilyen szintig. De úgy gondolom a fejlesztéssel és a helyszínválasztással mindenki nyer. Debrecen Európa-szintű innovációs központtá és a közlekedés múltjának és jövőjének szimbólumává válik, Budapest tehermentesül, az ország pedig gazdagodik.
Ha már szó volt az ország egyközpontúságáról, nyáron van még egy vízfeje az országnak, mégpedig a Balaton, amelynek terheltsége már évtizedek óta téma. Úgy tudni, még idén elfogadják a Balaton jövőjét meghatározó új szabályozást. Hogyan reagál ez a tervezet a fenti problémára?
Amikor elkezdtük a különböző jogszabályokat és rendeleteket megalkotni, megnéztük, hol vannak a problémás pontok nemcsak rendszer és szabályozási, hanem területi szinten is. Ilyen terület volt például maga a főváros és agglomerációja. Azt gondolom, hogy amit meg tudtunk állami szinten az ügyben tenni, hogy ne növekedjen tovább az agglomeráció, hanem inkább a belső területek fejlődjenek megtettük. Innentől már a Fővároson múlik, hogy tud-e élni ezzel. Sajnos a három év alatt nem látok javuló tendenciát, sőt, ha most bárki nyár közepén Budapesten közlekedik, akkor inkább a negatív folyamatokat tapasztalhatja. A fővároson kívül kiemelt terület még a Dunakanyar, illetve több világörökségi, valamint néhány turisztikailag kifejezetten favorizált területünk. Ezek közül is kiemelten a Balaton. A Balaton, amelynek partján a nyár három hónapjában az egész ország helyet szeretne magának. Ilyenkor felbomlik a tó egyensúlya, a látogatók, az ott élők és a nyaralótulajdonosok között pedig nő a feszültség.
Mindenki minél közelebb akar kerülni a vízparthoz, és oda minél nagyobbat szeretne építeni.
Ez nem új jelenség, de az elmúlt egy-két évtizedben indult meg sokkal intenzívebben ez a folyamat, amelynek látjuk is az elborzasztó eredményeit. Emiatt
itt hoztuk a legszigorúbb változtatásokat.
Két évet dolgoztunk azon, hogy egy olyan új Balaton szabályozást tudjunk elfogadni, ami a jelenlegi adottságokból kiindulva, de a part, a parti sétány, a nádasok, a zöld területek védelmében íródik. Azt tudom mondani, hogy elmentünk a falig. Vagy ha úgy tetszik, a nádasig. Társadalmasításra vár és nyár végére akár elfogadásra is kerülhet egy olyan szabályozás, amire már rég szüksége lett volna a Balatonnak és amely tényleg a tó érdekeit szolgálja.
Milyen konkrét előírások szerepelnek a szabályozásban?
A dokumentum nagyban elősegíti a Balaton a körbejárhatóságát, a parti sétány hosszát 30 kilométerrel megnöveli és biztosítja a partmenti területek teljeskörű zöld védelmét. Nem lehet átsorolni beépíthető területétté olyan területet, ami zöld és újabb nagy volumenű beruházásokra sem kerülhet sor. Ezzel biztosítjuk, hogy megmarad a Balaton olyannak, amilyennek az emberek szeretik.
A nyomás nem fog csökkenni ettől a Balatonon. Az ország nyáron ugyanúgy itt lesz, hogy lehet ezt a védelmet mégis garantálni?
Szerintem a Balatont nem elzárni kell. A legnagyobb tavunk egy folyton változó fantasztikus természeti képződményünk, amely ma már versenyképességi, lakhatási, munkavégzési zóna is. Éppen ezért mi első sorban magát a tavat védjük. Nagy volt a lobbi, hogy engedélyezzük úszóházak, szigetek vagy partfeltöltéssel plusz területek létrehozását. De itt nagyon erős vonalat húztunk, és azt mondtuk:
a Balaton és a Balaton partja szent.
Így is szomorú, hogy az elmúlt évtizedekben olyan beépítéseket láthattunk, amelyeket én személyesen sosem támogattam volna. Persze nem mondhatjuk azt, hogy ne jöjjenek ide nyaralni, éppen ellenkezőleg, de meg kell határoznunk a parttól távolabb eső zónákat, és azokat kell úgy kiépíteni, hogy jól használhatóak, az igényeknek megfelelőek legyenek és azokat a különösen védett területeket, amelyeket úgy kell megőrizni, ahogy most vannak.
A szabályozás kapcsán a két legjellemzőbb kritika, egyrészt már túl késő csak most lépni, másrészt pedig túlságosan kijátszható a dokumentum szövege. Ezekről mit gondol?
A Balaton kapcsán már a ’60-as, a ’70-es és a ’90-es években is azt mondták: már túl késő. Ha mi most ugyanezt mondtuk volna és magára hagyjuk a Balatont, annak beláthatatlan következményei lettek volna a következő évtizedekben.
Most kaptunk erre felhatalmazást, most tudtunk lépni, és léptünk is.
Sok vállalkozásnak és fejlesztésnek tettünk keresztbe, az ezzel kapcsolatos hangok napi szinten érnek el hozzám. A visszajelzések alapján tehát ez a szabályozás nem kijátszható. Ezért egyik kritikával sem értek egyet. Ez egy következetes és szigorú szabályozás, amely kimondja, hogy a Balatonnál a Balaton az első.
A helyzeten az is segítene, ha lennének még olyan területek, amelyek legalább megközelítenék a Balaton népszerűségét. Lát olyan magyar vidéket, amelyben benne van ez a kihasználatlan potenciál?
Az egyik ilyen a Dunakanyar, ahol már érződik, hogy nagy szükség lenne valamilyen egységes stratégiára. Ez a folyamat el is indult, csak időközben az önkormányzati választások eredményei kicsit lelassították, de azt gondolom, ősszel képesek leszünk a helyi főépítészekkel és polgármesterekkel újabb közös lépéseket tenni a terület védelme érdekében. A másik ilyen terület a második legnagyobb tavunk, a Tisza-tó.
Méltatlanul keveset hallunk róla, pedig az elmúlt évtizedekben hatalmas változásokon ment át.
Még nem tart ott, mint a Balaton, bár a helyiek már valószínűleg úgy érzik, rég késő és elveszett a vidék, de rohamosan fejlődik. A Tisza-tó egy fantasztikus természetvédelmi terület, körbebiciklizhető parttal és olyan elképesztő sokszínűséggel – a tájban, az élővilágban, a beköltözőkben, a parthasználatban egyaránt –, ami indokolja a tó védelmének és fejlesztésének stratégia mentén történő támogatását. Másfél hónappal ezelőtt találkoztam Újvári Imrével, Tiszafüred polgármesterével, akinek azt az ígéretet tettem, hogy amint a Balatonnal végzünk, másnap a Tisza-tó partmenti sávjának értékvédő szabályozásával kezdünk el foglalkozni.
Mit kell máshogy csinálni, hogy ne legyen ott Balaton 2.0?
Másról szól a két tó. Más a léptéke, más a felhasználása és az eszközök sem ugyanazok. Itt egy gyorsabb és hatékonyabb szabályozást fogunk tudni kialakítani. Ha nyár közepén munkához látunk, őszre már lehet is konkrét javaslatunk erre vonatkozólag.
Milyen Tisza tavat látna szívesen 30 éves távlatban?
Elfogult vagyok, mert Debrecen mellett a Tisza-tó a gyerekkorom másik fontos helyszíne, és azt a fajta természetközeliséget és érintetlenséget, amit a tó tud adni, ma már nemcsak Magyarország, de Közép-Európában is nagyon kevés helyen tapasztalni. Én ezt nem engedném veszni. Ez az egyedisége, utánozhatatlansága, ezért jönnek ide az emberek. Nem az úszóházak, a jet ski parkok és a strandok teszik fel a környéket majd a minőségi turizmus megfelelő polcára, hanem az a vízi világ, amitől Tisza-tó a Tisza-tó. Ezt kell megőrizni, úgy, hogy közben a környék elmaradottságát csökkentsük és a versenyképességét növeljük. Ezáltal szerintem ez a régió középhosszú távon az ország legdinamikusabban fejlődő vidéke lehet.
Egy korábbi interjúban az új szabályozások kapcsán építészeti reformkorról beszélt. Mit jelent számára ez a kifejezés, hol tartunk most ebben a reformkorban?
Az elmúlt 80–100 évben fokozatosan kialakult egy olyan szemlélet, amelyben az építészetet – vagyis az alkotás, a térformálás, a közös jövőnk megálmodásának művészetét – szinte kizárólag számok, paraméterek és hatósági előírások irányították. Ennek a korszaknak most véget vetettünk. Meggyőződésem, hogy a minőség, az értékállóság, az otthonosság nem lehetnek pusztán statisztikai kategóriák. Egy lakás nem csupán négyzetméterár, hanem emberi élethelyszín – otthon. Az alkotó tudást, a kreativitást nem lehet végérvényesen szabályok közé szorítani. A valódi reform abban áll, hogy visszaadjuk a szakmának – az építészeknek, a mérnököknek – azt a bizalmat és felelősséget, amely megilleti őket. Közben pedig szilárdan kiállunk értékeink mellett: ha zöldterületről van szó, azt óvjuk; ha épített örökségünkről, azt védjük; ha városainkról, falvainkról, akkor azokat szolgáljuk. A reform nemcsak törvényi szinten valósult meg, hanem most már konkrét, részletszabályok formájában is életbe lépett. Ez valódi fordulópont. Bátorítok mindenkit: bízzanak az építészekben, bízzanak a mérnökökben – mert amit együtt létrehozunk, az látványos, időtálló és értékes lesz.
