A XXIII. Nemzetközi Építészkongresszus a Perzsa-öböl építészetét állította a középpontba. Az előadások azonban jóval többről szóltak, mint egy gyorsan fejlődő régió látványos épületeiről. Bahrein, Kuvait és Szaúd-Arábia fiatal építészei és kutatói azt mutatták meg, hogyan válhat a helyi örökség, a közösségi emlékezet, a klíma és az anyaghasználat a kortárs építészet kiindulópontjává egy globalizálódó világban.
A XXIII. Nemzetközi Építészkongresszus története már jóval a júniusi esemény előtt elkezdődött. A Perzsa-öböl térségében kirobbant fegyveres konfliktus miatt a tavaszra tervezett rendezvényt júniusra kellett halasztani, több meghívott előadó pedig végül csak online tudott bekapcsolódni, vagy egyáltalán nem tudott előadni Budapesten. A körülmények azonban különös aktualitást adtak annak a témának, amelyet a kongresszus kurátora, Noura Al-Sayeh választott:
miként viszonyul az építészet a helyhez, az emlékezethez és a kulturális örökséghez egy olyan térségben, amelyet a külvilág többnyire a látványos fejlesztésekkel, a luxussal és a gigantikus beruházásokkal azonosít.
A Magyar Építőművészek Szövetsége és az Artifex Kiadó által szervezett kongresszus Álláspontok az Öbölből és azon túlról címmel olyan alkotókat mutatott be, akik az elmúlt másfél évtizedben alapvetően formálták át a térségről kialakult építészeti képet.
Az előadásokból kirajzolódó közös gondolat egyszerűnek tűnik, mégis radikális, a helyi építészek egy része ma már nem a globális építészeti trendek másolásában látja a fejlődés útját. Figyelmük a táj, a klíma, az anyagok és a helyi közösségek felé fordult.
Ez a szemlélet különösen érdekes egy olyan régióban, ahol az elmúlt évtizedekben egész városok nőttek ki a sivatagból, és ahol a fejlődés gyakran együtt járt a történeti környezet eltűnésével.
Noura Al-Sayeh előadása jól érzékeltette ezt a szemléletváltást. A bahreini építész neve összeforrt a 2010-es Velencei Építészeti Biennálé Arany Oroszlán-díjas pavilonjával, amely a tengerpartok privatizációjára és a hagyományos halászközösségek kiszorulására hívta fel a figyelmet, a bemutatott történet egyszerre szólt várostervezésről, társadalomról és identitásról.
Bahrein területe az elmúlt évtizedekben jelentősen megnövekedett a tengerfeltöltések révén, a régi halászfalvak azonban sok esetben elveszítették közvetlen kapcsolatukat a vízzel. A biennálén bemutatott egyszerű parti kunyhók, melyeket a helyiek illegálisan építettek az új partszakaszokra ezért váltak építészeti állásfoglalássá. Azt üzenték, hogy a hely szelleme és a közösségi emlékezet ugyanolyan fontos erőforrás, mint maga a fejlesztési terület. Al-Sayeh munkásságában különösen figyelemreméltó, hogy az örökségvédelem számára nem múzeumi konzerválást jelent.
Bahrein világörökségi helyszínének, a Gyöngyök Útjának fejlesztése során kortárs építészeti eszközökkel sikerült új életet adni egy hanyatló történeti városszövetnek.
Az épületek megőrzése és az új beavatkozások ugyanannak a történetnek a részeivé váltak. Ez a gondolat a kongresszus több előadásában is visszatért.
Hasonló kérdéseket vetett fel Latifa Alkhayat kutatása, bár egészen más nézőpontból. Az MIT-n oktató építész a bontott és szabálytalan építőanyagok újrafelhasználásának lehetőségeit vizsgálja. Munkájában az építési törmelék nem hulladékként jelenik meg, hanem olyan értékként, amely megfelelő rendszerezéssel és tervezői szemlélettel új építészeti minőséget hozhat létre. Ez a megközelítés túlmutat a fenntarthatóság ma gyakran hangoztatott jelszavain. Alkhayat valójában azt kérdezi: képesek vagyunk-e szépséget látni a tökéletlenségben?
Lehet-e egy szabálytalan, bontott elem ugyanolyan értékes, mint egy újonnan gyártott építőanyag?
Kutatásai arra utalnak, hogy a jövő építészetének egyik fontos feladata éppen az lehet, hogy új esztétikát teremtsen az újrahasználat köré. Ugyancsak a környezeti adottságok újraértelmezéséről szólt a bahreini vizes élőhelyekkel foglalkozó projektje. A légkondicionáló rendszerek által termelt kondenzvizet a kiszáradó területek regenerálására használják fel. Az ötlet egyszerre technológiai és kulturális természetű. Nem az éghajlat elleni küzdelemre épít, hanem arra, hogy az emberi tevékenység melléktermékeit visszaforgassa a természet körforgásába.
A szaúd-arábiai Turki Gazzaz előadása ismét más irányból közelített ugyanahhoz a problémához. Munkái azt kutatják, hogyan lehet a gyorsan modernizálódó városokban új közösségi tereket létrehozni a helyi hagyományok felhasználásával. Előadásában azt vizsgálta, milyen társadalmi és térbeli változásokat indított el az olaj felfedezése, és hogyan alakult át ennek hatására a szaúdi városi kultúra.
A kérdés azért különösen fontos, mert a térség külső megítélését máig alapvetően a gazdasági fellendülés ikonikus épületei határozzák meg.
Gazzaz munkái ezzel szemben a hétköznapi városi életre koncentrálnak. A közösségi találkozásokra, a hagyományos utcák és terek szerepére, valamint arra, hogyan lehet ezeket a mintázatokat a jelen körülményei között újraértelmezni.
Bár Anne Holtrop és Lina Ghotmeh végül nem tudott személyesen részt venni a kongresszuson, munkásságuk meghatározó referenciapontként végig jelen volt az előadások hátterében.
Mindketten ahhoz a nemzetközileg is elismert alkotói generációhoz tartoznak, amely a helyi örökséget kortárs építészeti nyelvre fordítja le.
Holtrop épületei különösen érzékenyen viszonyulnak az anyaghoz. Nála a forma gyakran magából az anyag viselkedéséből következik. A beton, az üveg vagy a helyi föld nem puszta építőanyag, hanem az építészeti gondolkodás kiindulópontja. Lina Ghotmeh munkái pedig azt mutatják meg, hogyan válhat az építészet a kollektív emlékezet hordozójává. Épületei képesek egyszerre reflektálni a történelemre, a tájra és a közösségre, miközben teljes mértékben kortársak maradnak.
Érdekes módon a nap végén bemutatkozó Jedlik Ányos Gimnázium is kapcsolódott ehhez a gondolati körhöz. A tervezők előadása és az épületbejárás arra emlékeztetett, hogy a helyhez való viszony, a közösségi használat és a térformálás kérdései korántsem csak a Perzsa-öböl problémái.
A kongresszus egyik legfontosabb tanulsága éppen az volt, hogy az építészet alapvető kérdései földrajzi helyzettől függetlenül hasonlóak.
A XXIII. Nemzetközi Építészkongresszus ezért sokkal többről szólt, mint egy távoli régió építészetének bemutatásáról. Az előadások azt vizsgálták, hogyan őrizhető meg egy közösség kulturális identitása olyan környezetben, ahol a gazdasági fejlődés, a technológiai változások és a globalizáció példátlan sebességgel alakítják át a városokat.
A bemutatott munkák közös tanulsága az volt, hogy a helyi hagyomány és a kortárs építészet között nincs szükség választásra.
A legizgalmasabb projektek éppen abból születtek, hogy a tervezők képesek voltak új jelentést adni a meglévő értékeknek
– legyen szó történeti városszövetről, közösségi szokásokról, hagyományos építőanyagokról vagy akár egy eltűnőben lévő tájról.
Talán ez az a gondolat, amely a Perzsa-öböl építészetét ma nemzetközileg is figyelemre méltóvá teszi, és amely miatt a budapesti kongresszus jóval többet adott egy régiós körképnél. Inkább arról szólt, milyen válaszokat keres az építészet korunk egyik legfontosabb kérdésére: hogyan lehet egyszerre korszerűnek és helyhez kötöttnek maradni.
