Mi kell ahhoz, hogy Magyarország is még inkább gyökeret eresszen a fenntarthatóbb építészet? A norvég Oslotre Architects alapítója, Jørgen Tycho és Kolossa József, a HuGBC szakmai tanácsadója válaszolnak. Riportunkban szó esik fáról, tégláról, szabályozásról, kultúráról – de legfőképp arról, hogyan válik a fenntarthatóság nemcsak szakmai kihívássá, hanem személyes felelősséggé is. Két ország, két építész, egy közös cél.
Miközben Magyarország még mindig a gazdasági kihívásokkal való megküzdés szakaszában jár, az építőipari innovációk és a fenntarthatóság kérdése sokszor háttérbe szorul. Pedig éppen most lenne a legnagyobb szükség arra, hogy hosszú távon gondolkodjunk. Az épített környezet nemcsak műszaki kérdés, hanem társadalmi tükör is. Miközben a klímaváltozás hatásai mindennapjaink részévé váltak, új szemléletre van szükség: másként kell építenünk – és jobban.
A HuGBC Green Future Konferencián lehetőségünk nyílt arra, hogy két inspiráló gondolkodót kérdezzünk egy közös interjúban: Jørgen Tycho, a norvég Oslotre Architects alapítója, aki a faalapú, karbonsemleges építészet úttörője, valamint Kolossa József, a Magyar Környezettudatos Építés Egyesületének (HuGBC) vezető tanácsadója, aki a fenntarthatóság hazai intézményesítéséért dolgozik nyilatkozott a Hely.hu-nak.
A beszélgetés során kultúrákról, szabályozásokról és technológiákról volt szó – de legfőképpen arról, hogyan válhat a fenntarthatóság nemcsak stratégiai céllá, hanem személyes küldetéssé is.
Amikor az építészet személyes küldetéssé válik
„Pályafutásuk kezdetén volt olyan pillanat, amikor úgy érezték, az építészet és a fenntarthatóság nem csupán szakmai terület, hanem személyes ügy is?” – tettük fel a kérdést?
Jørgen Tycho számára ez a felismerés még az Egyesült Királyságban, egyetemi évei alatt született meg – derült ki. Mint mondta:
„Akkor döbbentem rá, mennyire messze állunk a körforgásos gondolkodástól. Folyamatosan fogyasztunk, anélkül hogy bármit visszaadnánk.”
Később egy dél-amerikai önkéntes év, amely során egy fa híd tervezésén dolgozott az esőerdőben, mélyítette el kapcsolatát a természetes anyagokkal – és kötelezte el a fa, valamint a fenntarthatóság mellett.
Kolossa József számára a fordulópont az urbanisztikai tanulmányok során jött el:
„Láttam, hogyan terjeszkednek a városok anélkül, hogy megújulnának, hogyan üresednek ki a belső területek, és világossá vált, hogy az építészeknek ebben van felelősségük.”
Az ezt követő tanári évei csak tovább erősítették benne ezt az érzést: „A diákjaim olyan tisztán és őszintén szegezték nekem a felelősség kérdését, hogy nem lehetett többé kitérni előle.”
Norvég és magyar modellek – külön utakon, de közös cél felé
Mit jelent ma a fenntartható építészet Norvégiában, és hogyan viszonyul ehhez Magyarország? – faggattuk tovább a szakembereket.
Jørgen szerint Norvégiában az elmúlt másfél évtizedben látványos szemléletváltás zajlott le: „korábban a fenntarthatóság marginális témának számított, mára viszont a szakma és a társadalmi párbeszéd középpontjába került. Ugyanakkor még mindig a múlt megoldásaival próbáljuk a jövőt formálni – és ez nem működik. A változás üteme túl lassú, miközben sürgősen gyorsabb tempóra lenne szükség.”
József arra mutatott rá, hogy Magyarországon a természet iránti érzékenység megvan az emberekben, de a külső példák nehezen találnak utat. „Sokan azt mondják: „ norvégoknak könnyű, hiszen van víz- és szélerőművük, és ráadásul még gazdagok is. De amint megjelennek hazai, magyar eredetű jó gyakorlatok, azokat már sokkal könnyebben elfogadják. A magyar emberek alapvetően nyitottak és jó szándékúak – csak hiteles, hazai példák kellenek, hogy valóban kövessék is őket.”
Zéró karbon – álom vagy elérhető cél?
A beszélgetést azzal folytattuk, vajon hol tartunk ma a zéró karbon építészet megvalósításában?
Jørgen derűlátó: „ma már olyan faépületeket tervezünk, amelyek árban versenyképesek a hagyományos betonszerkezetekkel. De ennél is fontosabb, hogy ezek az épületek szén-dioxidot tárolnak, egészségesebbek és pozitívan hatnak az ott élők közérzetére.
Ha ez széles körben ismertté válik, nem lesz többé visszaút a múlt építési gyakorlataihoz.”
József ezzel szemben óvatosabb hangot üt meg, különösen a hazai viszonyokat illetően: „Magyarországon a fa nem számít természetes választásnak az építésben. A téglát sokan a megbízhatósággal, stabilitással és társadalmi státusszal azonosítják. A vályogházak nosztalgikus emlékei ugyan élnek az emberekben, de sokak fejében ezek még mindig a szegénység szimbólumai.
Amíg nincsenek objektív, megbízható adatok az épületek komfortjáról és teljesítményéről, addig nehéz lesz áttörni ezt a kulturális falat.”
Faépítészet – valóban ez a jövő útja?
Az Oslotre építésziroda világszerte elismert a faépítészet terén, de jogos a kérdés: valóban a fa lehet a jövő építőanyaga?
Jørgen szerint a válasz egyértelműen az igen. „A fák egy emberöltő alatt megnőnek, így tervezhető, fenntartható anyagforrást jelentenek – szemben a fosszilis alapú építőanyagokkal, amelyek több millió év alatt jönnek létre.
A beton és az acél maradjon a talaj szintjén, a fa pedig épüljön felfelé, az ég felé – ahogy az a természetben is működik.”
József azonban arra hívta fel a figyelmet, hogy Magyarországon komoly akadályt jelent a jelenlegi szabályozási környezet. „A tűzvédelmi előírások különösen szigorúak, részben a lassú tűzoltói reagálási idő miatt. Emiatt a faépületek vastagabb szerkezeti elemeket igényelnek, ami jelentősen növeli a költségeket. Ráadásul a komfort és teljesítmény mérésére szolgáló adatok hiányoznak, így a fa, mint építőanyag, egyelőre nem tud igazán versenyképes alternatívává válni.”
Rugalmas szabályozás – Norvég mintákból tanulva
„Miért ösztönzi jobban az innovációt a norvég építési szabályozás?” – kérdeztük a szakembereket.
Jørgen szerint a kulcs a rugalmasságban rejlik. „Norvégiában követhetjük a meglévő szabványokat, de lehetőség van alternatív megoldások alkalmazására is, ha azokat előzetesen igazolni tudjuk. Így tudtunk nagy méretű faépületeket megvalósítani – részletes tűzvédelmi, akusztikai, nedvesség- és hangszigetelési vizsgálatokkal bizonyítottuk, hogy ezek az épületek megfelelnek az elvárásoknak. Ez nyitotta meg számunkra az utat az újfajta megközelítések felé.”
József úgy véli, ez a szemlélet Magyarországon is működhetne, ha a HuGBC aktívabb szerepet vállalna: „Kezdetben a HuGBC egy szűk, elkötelezett szakértői körből álló közösség volt. Ma viszont már eljött az idő, hogy a szervezet szabályozási javaslatokat is megfogalmazzon – nem konfrontatívan, hanem következetes, építő módon.”
Norvég-magyar együttműködés – amikor közös értékekre építünk
A norvég és a magyar zöldépítési tanácsok között évek óta élő, aktív kapcsolat működik. De mi is ennek az igazi jelentősége? – érdeklődtünk.
József szerint maga a Green Future konferencia is ennek példája. „A Norvég Nagykövetség kulcsszerepet játszott abban, hogy ez a párbeszéd létrejöhessen – az ő támogatásukkal valósult meg Jørgen részvétele is. Emellett Hegedűs Éva, a HuGBC ügyvezetője személyes kapcsolatot is kiépített a norvég szervezettel, és az európai szakmai fórumokon is gyakran találjuk magunkat hasonló gondolkodású partnerek között.”
Jørgen ezt az együttműködést így összegezte:
„ez a kapcsolat nem csupán szakmai alapokon nyugszik – közös értékek, közös jövőkép köt bennünket össze.”
2050 – Milyen világot építünk magunknak?
A beszélgetést azzal a kérdéssel folytattuk, hogy ha előretekintünk 2050-re, vajon milyen változásokra számíthatunk az építészetben és a társadalmi szemléletben?
Jørgen szerint a legnagyobb áttörés nem technológiai, hanem gondolkodásbeli lesz – ebben a mesterséges intelligenciának is komoly szerepe lesz. „Fel kell ismernünk, hogy
nem állunk a természet fölött – mi magunk is részei vagyunk annak.
Az építészet újra a természetes körforgás része lesz, nem pedig annak ellenfele.”
József még tovább ment: szerinte addigra a fenntarthatóság annyira beépül a mindennapokba, hogy beszélni sem kell majd róla. „2050-ben már nem tartunk konferenciákat a fenntarthatóságról – ugyanúgy természetes lesz, mint hogy nem dobjuk el a szemetet az utcán.
A józan ész és a felelősségtudat részévé válik az életünknek.”
Mit rajzolnának a jövőről?
A HuGBC standján a gyerekeket arra kérték, rajzolják le, milyennek képzelik a jövőt. De vajon mit rajzolna két, a fenntartható építészetért elkötelezett szakember? – érdeklődtünk.
Jørgen szimbolikus képet választana: „Olyan embereket rajzolnék, akiknek gyökerei nőnek lefelé a földbe a talpukon keresztül – jelezve a kapcsolatot a természettel.”
József a végtelen gondolat szabadságát és az ember földhöz kötöttségét ábrázolná: „Egy csillagos égboltot rajzolnék egy táj fölé. Mert az emberi gondolat a leggyorsabb dolog – képes az univerzum legvégére is eljutni – mégis ezen a bolygón élünk. Ez a kettősség az emberi lét valódi természete.”
Lehet, hogy valóban erre van szükségünk: egyszerre legyünk mélyen gyökerezők és bátran álmodók. Lehet, hogy más eszközökkel, más tempóban haladunk, de a felelősség közös – és ha tudunk hinni abban, hogy a jövő nemcsak történik velünk, hanem mi magunk építjük, akkor Magyarország is képes lesz gyökeret ereszteni egy zéró karbon jövőben.
Nyitókép: HuGBC, Nikes-Soós Bálint
