Sárbogárd kálvinista temploma egy a sok száz közül – de mindegyiküknek, így a bogárdinak megvan a maga egyedi története, amely felidézi a települést újraalapító nemesi családok több nemzedéknyi küzdelmét a birtokért és hitükért.
Az E-Örökség honlapja egy teljességre törekvő, állami műemlékes adatbázis, amely most elindulva megyékre és településekre lebontva, könnyen kereshető módon mutatja be hazánk védett épített örökségének minden elemét. A sok ezer műemlék tárháza igazi kincsesbánya és érdekes olvasmány a téma iránt érdeklődő szakértőknek, valamint a hazai örökség rajongóinak. A Hely.hu sorozatot indított az E-Örökség tartalmainak bemutatására.
Ezekben a napokban Fejér vármegyébe látogatunk el!
Dél-Fejér természetes központja Sárbogárd: az Alföld nyugati nyúlványaként számon tartott mezőföldi település a Dunántúl legnagyobb területű városa, ma 11 ezren lakják. Sárbogárd és környékének magyar történelmi gyökerei az Árpád-korba nyúlnak vissza, főleg a királyokat szolgáló besenyő harcosok és családjaik telepedtek le errefelé, Székesfehérvár közelében. A török korban viszont a hadak útjába került a Mohács és az országos központok között fekvő település, így az 1600-as évekre teljesen elpusztult.
Sárbogárdot az 1600-as évek végétől a régi birtokos családok túlélő leszármazottjai, dunántúli kis- és középnemes, református famíliák egész klánja szerezte vissza,
több évtizednyi pereskedés nyomán. Az itteni, török kor előtti birtokos család örököseként nemes Tinódi András és leányainak férjei hosszú küzdelmeket folytattak, míg végül nagyrészt beiktatták őket a környék jogos birtokosaiként.
E családoknak, a Tinódiaknak, Mányokiaknak, Dörögdiknek, Mészölyöknek és Huszároknak a több nemzedéknyi munkálkodásával született újjá a pusztaságból Tinód és Bogárd, a mai Sárbogárd két őstelepülése, ők telepítettek le jobbágyokat, mestereket, kereskedőket a mezőföldi síkra, hogy életre keljen a környék, termőre forduljon a föld.
E családokat a közös birtokon kívül összekötötte még a református hitük,
aminek szabad megvallásáért megint csak hosszas harcokat kellett folytatniuk a katolikus egyházzal és a velük szövetséges vármegyei hatóságokkal.
Mint Sárbogárd történetében olvashatjuk: az 1700-as évek közepén a helytartótanácshoz írt jelentésből tudjuk, hogy a református vallásgyakorlat Bogárdon-Tinódon nem szakadt meg a hatósági beavatkozás folytán, mert a lakosok magánházakban, kamrákban, gazdasági épületekben, a levita házában gyűltek össze könyörgésre. Mivel ezeket az istentiszteleteket titokban tartották, és mindig más helyen, így a gyülekezés helyét magas póznára akasztott fehér ruhával jelezték.
Később a Mária Terézia királynőhöz írt panaszbeadványukban a bogárdi-tinódi nemesek elmondták, hogy a veszprémi püspök közbejárására a világi hatóság minden vallásszabadságtól megfosztotta őket, és ezzel egy időben a vajtai katolikus plébános joghatósága alá kerültek. A királynői tolerancia folytán viszont a nemes uraknak végül megengedték, hogy saját udvarukban létesíthettek oratóriumot, ahol magán vallásgyakorlatot űzhettek.
A 18. század végére, II. József türelmi rendeletének köszönhetően szerte az országban újra szabadon vallhatták meg hitüket a kálvinisták.
Meg is indult a templomépítési láz, amiből a bogárdiak sem maradhattak ki, élükön az egymással rokonságban álló közbirtokos famíliákkal.
1782-ben az uralkodóhoz fordultak a templomépítés érdekében. Az építkezés céljára két nemes asszony, Huszár Erzsébet és Németh Rebeka adományoztak telket. Ez egy 56 öl hosszú és 16 öl széles terület volt. A lakosok 2760 forint összeget ajánlottak fel az építkezés céljaira. Az összeget a helybeli nemesi közbirtokosságajánlotta fel; így Bogárdról Huszár János 600, Németh Rebeka 250, Mészöly István 250 forintot adott, de a Dörögdik, Pázmándyk és sokan mások is beszálltak a finanszírozásba –
a környék egész református nemessége összefogott közös templomuk felépítéséért.
A hitvalló összefogásból született református templom ma is áll, és Sárbogárd legszebb épített örökségének számít.
Letisztult, harmonikus klasszicista formái, felújított, fehérre vakolt falai ma is frissen közvetítik a protestáns közösségek ízlését és történelmi életerejét.
A toronyaljból kétszárnyú, táblás, vésett ajtó vezet a síkmennyezetes főhajóba, a hajót teljes szélességében kitöltő karzat alá. Két falazott, dór jellegű oszlop támasztja a kereszthajóba nyíló három félköríves nyílást. A karzat síkmennyezetes, faszerkezetű, egyenesvonalú párkánnyal lezárt építmény, kazettás famellvéddel.
A síkmennyezetes kereszthajó száraiban is hasonló kialakítású karzatok láthatók, de itt a karzatot tartják a dór jellegű oszlopok és hátul még két-két, festett, aranyozott korinthoszi fejezetes faoszlop is alátámasztja a karzatot.
Az északi oldalkarzaton a historizáló orgonaház 1877-ből származik. A keresztház keleti falán falazott szószék áll feljáróval és festett, faragott fa szószékkoronával. Mellette Mózes-pad, előtte az úrasztala látható. A karzatok, a falazott oszlopok, a padsorok homlokoldala és a többi berendezés mind műmárványozott, az orgona kivételével.
Szépen felújított állapotában a klasszicista református templom ma is Sárbogárd ékessége, emlékeztetve a helyieket a várost megalapító családok egykori összefogására és munkásságára.
Forrás: E-Örökség
Képek: Wikipedia, archív
