Június 13-án ünnepeljük a magyar feltalálók napját. Ha az összes magyar kötődésű innovációról szót szeretnénk ejteni, cikk helyett talán könyvet kellene írnunk, így ezúttal koncentráljunk arra, ami a századforduló magyar szecessziós építészet oly jelentős mértékben meghatározta. Ez a pirogránit.
Az ezernyolcásznyolcvanas éveket írjuk, a helyszín Pécs. Egy árnyékos figura a munkaasztala fölé görnyedve, szorgalmasan dolgozik legújabb találmányán, a félhomályos laboratóriumban gomolygó enyhe füst hullámait csak az elő-előtűnő hold fénye lovagolja meg. A kócos hajú, ősz tudós éppen két lombikot tart remegő kezeiben, mindkettőben egymással kontrasztos, bugyogó folyadék; amikor összeönti őket egy kicsivel nagyobb, másik lombikba, felsercennek, ő pedig kísértetiesen felnevet.
A kamera távolodni kezd, ahogy a nevetés egyre intenzívebbé válik, az ekkor már neonzölden háborgó anyag mintha ki akarna szakadni a lombik fogságából, a zenitet elérve pedig a környéket bejáró robbanó hang jelzi: kész az alkotás! A füst, amely ekkor már az egész helyiséget betölti, oszlani kezd, a tisztuló képben pedig a kerek szemüveget viselő, pörkölt hajú tudós kontúrjai kezdenek körvonalazódni, amint diadalittasan emeli magasba legújabb találmányát, a pirogránitot.
A találmány tehát a pirogránit, az őrült tudós pedig Zsolnay Vilmos, aki ezekben a pillanatokban alkotta meg azt az anyagot,
ami az eozinmáz mellett a gyár másik legfontosabb saját találmánya volt.
Az anyag tökéletesítésében segítségére volt Wartha Vince is, aki a kerámiák terén tett felfedezései mellett például a magyar gázgyártás fejlődéséhez is nagyban hozzájárult. A Zsolnaynál ekkor már évek óta foglalkoztak épületkerámiákkal, de ezek tulajdonképpen átlagos, mázolt terrakották voltak.
A fáradhatatlan Zsolnay Vilmos hosszú éveken keresztül dolgozott a gyár saját fejlesztésű anyagain, és bár hasonló összetételű kerámiát időközben az oroszok is létrehoztak, ezen összetételében a pirogránit valóban pécsi találmány.
Kémiailag hasonlított a gyár másik felfedezéséhez, a plutonithoz, az azonban lényegesen keményebb volt. A pirogránit tűzálló anyagból és tűzihomok-őrleményből áll, melyet még gipszes halmazállapotában kézzel formálnak, majd előbb 1300 fokon, a máz applikációja után másodjára pedig már alacsonyabb hőfokon égetnek ki.
A gyár két új találmánya, az eozinmáz és a pirogránit a magyaros szecesszió hazai építészetét hosszú évekre meghatározta
– míg előbbi teljesen új színeket hozott az épületdíszítések és nem mellesleg a kerámiák világába, addig utóbbi a terrakottát váltotta le, és tette lehetővé időtállóbb és finomabb megoldások kivitelezését. Bár a terrakottát is formálhatóságáról ismerték, a pirogránit lényegesen fagyállóbb volt, ráadásul a Zsolnay-gyár olyan színes mázakkal gyártotta, amelyek lehetővé tették azt a tarka-barka épületdíszítést, amelyről a szecessziós építészet a mai napig ismert.
Az anyagot akkor helyezték forgalomba, amikor Magyarországon épp a magyar stílus körvonalazásán volt a hangsúly; ennek egyik vezető alakja, Lechner Ödön – akiről rövidese film is készül – hamar felismerte a Zsolnayban rejlő lehetőségeket, így munkája során velük szorosan együttműködve tervezte szecessziós stílusú épületeit.
Az eozinról szóló cikkünkben már említést tettünk arról, hogy az irizáló mázat például az Iparművészeti Múzeum esetében, vagy akár a Sipeki-villánál milyen szívesen használta, de a pirogránit még gyakoribb visszatérő elem a két fél közreműködéseinél.
Az Iparművészeti mellett, csak hogy az ismertebb Lechner-alkotásokat említsük, a kecskeméti városházát, a Földtani Intézetet, a Postatakarékpénztárat, valamint azt a kőbányai templomot is ezen anyag díszíti. Utóbbi nehézkes létrejöttével külön cikkben foglalkoztunk.
Wlassics Gyula kultuszminiszter 1895-ös anyaghasználatot engedélyező leiratában így fogalmaz a pirogránitról:
„A Zsolnay-gyárban készülő pirogránit hazai művészi iparunknak oly sajátos és a külfölddel szemben is haladást jelző terméke, hogy az Iparművészeti Múzeum és Iskola épületén már az anyag magában is e téren elért fejlettségünkről fog tanúskodni.”
Bár az anyag elsősorban azokról a homlokzati díszítő plasztikai elemekről ismert, amik valósággal beleolvadnak az épület szerkezetébe, a Zsolnay-tetőcserepek szintén pirogránitból, annak finomabb szemcsézetű verziójából készültek. Az ilyen kialakítású kerámialapokat külső és belső burkolásra is használni lehetett, hiszen a gyár a legváltozatosabb színekben tette elérhetővé a megrendelők számára, a tetőszerkezeten alkalmazva pedig az említett épületek ékévé váltak.
A magyar szecesszió azonban természetesen nemcsak Lechner munkásságából állt, így pirogránitot alkalmaztak például a Márkus Géza által tervezett kecskeméti Cifrapalotánál, vagy épp a korabeli magyar szecessziós stílus egyik mintapéldájánál, a Raichle-palotánál, ahol a Zsolnay-kiegészítések mellett Róth Miksa üvegfestményei is láthatók. A pirogránitot továbbá összeköti Róthtal, illetve az anyag építészeti stílusokon átívelő univerzalitását is mutatja, hogy a Parlement épületén szintén ott vannak Róth, illetve a Zsolnay-gyár alkotásai,
de a megrendelők között találjuk a további nagy magyar építészek, így például Ybl, Steindl, Hauszmann és Alpár neveit is.
Az anyag örökzöld jellege szépen bemutatható Lajta Béla munkássága alapján is; az építész karrierje legelején még maga is a Lechner-féle szecessziós stílust gyakorolta, a Lechnerrel közösen tervezett és Schmidl Sándor és felesége számára készült sírbolt például a maga eozinos és pirogránitos díszelemeivel a Zsolnay-gyár és a szecessziós építészet kapcsolatának egyik all-star munkája, majd később, már a modernizmus jegyében alkotva még mindig előszeretettel nyújt a tárgyalt anyaghoz, így a híressé vált Rózsavölgyi-házon úgyszintén láthatók ilyen elemek.
Bár eleinte kifejezetten a vagyonosabb városi polgárok házaira, valamint a középületekre volt jellemző, mint ahogyan azt az építészet számos különböző eleméről elmondhatjuk,
idővel a pirogránit is „lecsorgott” a társadalom több szintjére, a városi mintát pedig a polgárosodó parasztság is átvette. A pirogránit elemeket az építtetővel egyeztetve kellett megrendelni a gyárból, és gyakran alkalmazták őket általános vakolatdísz motívumokkal együtt. A házhoz szállított darabokat előbb vízbe áztatták, majd csak nedves állapotban, cementhabarccsal ragasztották a kívánt falfelületre, a pirogránit pedig így sok kisnemesies jellegű parasztház utcafronti homlokzatán virított, gyakran máz nélkül.
Minisorozatunk előző részében a Zsolnay másik közismert találmányáról, az eozinról írtunk.
Feltalálók és találmányok: az eozin
Ha Zsolnay, akkor eozin, ha eozin, akkor Zsolnay.
(Nyitókép: pirogránit díszítés a Műcsarnok homlokzatán. xorge | Wikimedia Commons)
_(13228140784).jpg){kind=link}