Ritoók Pál művészettörténésszel, a Magyar Építészeti Múzeum és a Műemlékvédelmi Dokumentációs Központ meghatározó szakemberével a közelmúltban neki ítélt Forster Gyula-díj kapcsán beszélgettünk szakmai pályájáról, a 19-20. századi építészet megítélésének változásáról, intézményi fordulatokról és az elmúlt évek legfontosabb munkáiról.
A Forster Gyula-díj az építészeti örökségvédelem egyik legfontosabb szakmai elismerése, amelyet olyan életművekért adnak, amelyek hosszú távon is meghatározták a hazai műemlékvédelem gondolkodását és gyakorlatát.
Magyar Építészet Napja 2025
Átadták a legnagyobb szakmai elismeréseket.
Ritoók Pál pályája évtizedek óta szorosan összefonódik a 19-20. századi építészet kutatásával, a Magyar Építészeti Múzeum gyűjteményével és az intézmény fennmaradásáért folytatott munkával.
Az interjúban nemcsak szakmai útjáról, hanem szemléletváltásokról, közös sikerekről és tanulságos kompromisszumokról is beszél.
A minap a Forster Gyula díjjal a szakma egyik legnagyobb elismerését kapta meg. Milyen érzés volt ezt a díjat szakmai pályafutásának ezen a szakaszán átvenni?
Nagy megtiszteltetés volt, persze, és örültem is neki. Tudtam a díjról, mióta létezik, azt is, hogy kik kapták meg korábban – még ha a teljes névsort nem is tudnám felsorolni. Tisztában voltam vele, hogy ezt olyanoknak adják, akik mögött komoly szakmai teljesítmény áll. Így a nyugdíjhoz közeledve nem éreztem azt, hogy ez teljesen érdemtelen lenne, de akkor sem lett volna bennem semmilyen rossz érzés, ha nem kapom meg. Egyszerűen jólesett, hogy nekem ítélték. Az egésznek van még egy rétege.
Annak az intézménynek az egyik utódintézményében dolgozom, amely korábban Forster Gyula nevét viselte.
Építészettörténettel és műemlékvédelemmel foglalkozóként persze tudtam, ki volt ő, de a Forster Központ működése idején volt alkalmam jobban megismerni a személyét, munkásságát is. Az elnöki irodában például ott lógott a falon egy nagyon jó László Fülöp portré róla, amit többször láthattam, meg amit közben megtudtam róla, az alapján emberileg is rokonszenves figurának tűnt. Szóval az, hogy egy számomra szimpatikus emberről elnevezett díjat kaptam, még tovább erősítette az élményt.
Ráadásul azok az elvek, amelyeket ő hosszú pályája során képviselt – jogászként „beletanulva” a műemlékvédelembe, végül valódi szakemberré válva –, közel állnak hozzám. Így ez szakmailag is jóleső visszacsatolás volt. Nagyon fontos része az egésznek az is, hogy a közvetlen kollégáim kezdeményezték a felterjesztést. Leültettek, nagyon komoly arccal, és elmondták, hogy összeállították az anyagot, és megkérdezték, vállalom-e.
Ez önmagában is rengeteget jelentett, függetlenül attól, hogy mi lett a vége.
Aztán persze volt egy kicsit „krimis” pillanat is, egy reggel az igazgató és az igazgatóhelyettes, Almássy Kornél és Kersner Katalin gyanúsan kérdezgették, hogy biztos be van-e kapcsolva a telefonom… Mire megjött a hivatalos hívás, már lehetett sejteni, mi történik, de ettől még nagyon jó érzés volt. És az is sokat adott hozzá, hogy láthatóan több kollégámat is megérintette a dolog, ahogy az is, ahogyan a telefonáló Deák Krisztina helyettes államtitkár asszony hangján érezni lehetett, ez nem egy pusztán formális ügy. Ennek az érzelmi töltete nekem nagyon sokat jelentett.
A művészettörténet és a muzeológia területén hosszú évtizedek óta dolgozik, különösen a 19-20. századi építészetre fókuszálva. Mi indította el ezen az úton, és hogyan látja ennek a korszaknak a jelentőségét a mai építészeti örökségvédelemben?
Eredetileg középkorásznak indultam, a lovagrendek építészetével foglalkoztam, a szakdolgozatom is a Német Lovagrend erdélyi működéséről szólt. Az egyetem elején még egyértelműen a középkor vonzott, bár a 19-20. század sem volt idegen tőlem.
A fordulat a múzeumi gyakorlat idején jött, amikor már kifejezetten a műemlékvédelem érdekelt.
Így kerültem a Magyar Építészeti Múzeumhoz, illetve azon keresztül a hivatalhoz, ahol egy nagyon intenzív három hetet töltöttem: sokat utaztam, terepen tanultam, rengeteg tapasztalatot szereztem, ráadásul olyan kollégákkal dolgozhattam együtt, akiket már ismertem korábbról. Ugyanis én gimnazistaként, ők akkor még egyetemistaként dolgoztak Tóth Sándor veszprémfajszi ásatásán.
Amikor végeztem, éppen ott adódott állás, aminek természetesen örültem. A gyűjtemény anyaga alapvetően a 19-20. századra koncentrált, a középkor csak érintőlegesen volt jelen, így ezzel a hangsúllyal kellett dolgoznom. Szerencsére ez nem jelentett törést, mert ezt a korszakot mindig is szerettem.
A 19. század felé különösen nagy lendületet adott az 1991-es Ybl-kiállítás, ahol Ybl Miklós bérházaival foglalkoztam.
Ez később a doktori tanulmányaimat is meghatározta, még ha a disszertáció végül nem is készült el. Idővel természetesen más korszakokkal is dolgoztam, a barokktól egészen a 20. század közepéig, de a gyűjtemény jellege miatt a 19. század második fele és a 20. század eleje vált igazán meghatározóvá számomra. Ez a fókusz tőlem függetlenül aztán az elmúlt évtizedek szakmai gondolkodását és munkáját is alapvetően kijelölte.
Hogyan látja ennek a korszaknak a jelentőségét a mai építészeti örökségvédelemben?
Amikor bekerültem a múzeumba, ez még éppen annak az időszaka volt, amikor a historizmus átértékelése igazán elindult. Ebben meghatározó szerepe volt Komárik Dénesnek és tanítványainak, illetve olyan hiteles szakembereknek, mint Zádor Anna, de említhetjük Ráday Mihályt is, aki a tévéműsoraival próbálta elfogadtatni ezt a korszakot. Nem egyik napról a másikra történt mindez, de
fokozatosan kialakult az a felismerés, hogy a historizmus és a késő historizmus nem „vállalhatatlan, söpredék” korszak, hanem kifejezetten fontos és értékes.
Tulajdonképpen én magam is ezzel a szemléletváltással együtt nőttem fel szakmailag. Egyre világosabbá vált, hogy nemcsak a 19. század második fele, hanem a két világháború közötti építészet, a késő historizáló irányzatok és a klasszikus modern is komoly értékeket hoztak létre. Ezekben a korszakokban is születtek kifejezetten magas színvonalú, remekműnek mondható alkotások. Ma már örömmel látom, hogy a műemlékvédelemben ezt alapvetően nem kell magyarázni: egy 19. század végi kastély, városi palota vagy templom magától értetődően értéknek számít. A klasszikus modern talán még mindig kicsit több figyelmet igényel, de ott is régen elindult ez a szemléletváltás. Sőt, az 1945 utáni építészetből is egyre több olyan példát látunk, amelynek megőrzésére figyelem irányul.
Az elmúlt években számos fontos kiállítást, kiadványt és kutatást vezetett. Van olyan projekt, amelyre különösen büszke, és amelyet kiemelne?
Ez nehéz kérdés, mert nem feltétlenül egyetlen konkrét szakmai eredmény jut először eszembe. Inkább az az időszak, amikor a műemlékvédelem intézményi átszervezése miatt három éven át gyakorlatilag egy személyben vittem a Magyar Építészeti Múzeumot. Ez elég abszurd helyzet volt, ugyanakkor teljesen egyértelművé tette számomra, hogy mindent meg kell tenni azért, hogy az intézmény egyáltalán látható maradjon a magyar múzeumi térképen.
Ebben az időszakban, ha bárki kutatni akart, tanácsért fordult hozzám, igyekeztem segíteni, amennyire csak lehetett.
Ez nemcsak túlélést jelentett, hanem egyben lehetőséget is arra, hogy munka közben ismerjük meg azokat a fiatalokat, akik komolyan érdeklődtek az építészet iránt. Ez a gyakornoki rendszer korábban is létezett, én tulajdonképpen ezt vittem tovább.
Amikor később lehetőségem nyílt új kollégákat felvenni, tudatos döntés volt, hogy fiatalokkal indítsuk újra a múzeum működését. Olyanokkal, akiket már ismertem, és akikről kiderült, hogy valóban elkötelezettek. Ez a szemlélet máig meghatározza az intézmény működését.
Múzeum, ami mer játékos lenni
Interjú Almássy Kornéllal, a Magyar Építészeti Múzeum igazgatójával
Ha mégis ki kell emelnem egy konkrét szakmai sikert, akkor a Fény és forma című, a két világháború közötti modern építészetet korabeli fotókon bemutató vándorkiállítást említeném.
Csengel-Plank Ibolyával és a sajnos fiatalon elhunyt Hajdú Virággal készítettük, és valódi sikertörténet lett: sok országban és városban bemutatták. Számomra az egyik csúcspont az volt, amikor a kiállítás eljutott a dessaui Bauhaus mesterházaiba – erre korábban őszintén szólva nem is gondoltam volna.
Ön kulcsszerepet játszik a Magyar Építészeti Múzeum és a Műemlékvédelmi Dokumentációs Központ munkájában. Hogyan látja az intézmény jelenlegi helyzetét és jövőbeli szerepét az építészeti örökség megőrzésében, illetve a magyar építészeti életben?
A műemlékvédelem intézményrendszerének átszervezésekor kulcsszerepe volt annak, hogy Fekete György, a Magyar Művészeti Akadémia akkori elnöke fontosnak tartotta az Építészeti Múzeum ügyét. Bár kis intézményről volt szó, egyértelmű volt számára, hogy meg kell őrizni, és az MMA fenntartásába kell terelni. Ez meg is történt, majd később a műemlékvédelem más területei is ide kerültek, így 2017 őszére kialakult a mai intézményi forma. Ugyanez a támogatói háttér tette lehetővé azt is, hogy az Építészeti Múzeum bekerüljön a Liget-projekt gondolkodási körébe. Ebben természetesen meg kell említeni Baán László nevét is. Bár végül az építészeti múzeum kikerült a Ligetből, a projekt nem tűnt el:
a Magyar Építészeti Központ és Múzeum terve ma is él, és ebben az MMA jelenlegi elnöke, Turi Attila meghatározó szerepet vállal.
Így néz majd ki a Magyar Építészeti Múzeum
Mutatjuk a terveket!
A Városligeti fasor és Bajza utca sarkán lévő telekre már elkészültek a kiviteli tervek, ami rendkívül biztató. Bár a léptéke ehhez képest kicsi, a múzeum történetében mégis óriási előrelépés, hogy végre van egy állandó kiállítóhelyünk, az előbb említett telken álló, 2022-re felújított Walter Rózsi-villa, amely ráadásul egy nagyon szerethető, jól működő helyszín.
A gyűjtemény jelentősége szintén egyre világosabb. Már a 2000-es években érzékeltük, hogy olyan életművek kerülnek hozzánk, amelyeknek a műemléki értékelése idővel elkerülhetetlen lesz. Jó példa erre Rimanóczy Gyula munkássága: amikor az anyaga a múzeumba került, még nem voltak védett épületei, később viszont több alkotása is műemléki státuszt kapott.
Ilyenkor természetes módon nálunk keresik a terveket, vázlatokat, levelezéseket – ez visszaigazolása annak, hogy szükség van az építészeti múzeumra.
Hosszabb távon fontos változás az is, hogy a gyűjtés időhatára kitolódik. Korábban ez jellemzően az 1940–50-es éveknél megállt, ma viszont már az 1945 utáni építészet értékei is egyre inkább előtérbe kerülnek. Elég csak arra gondolni, hogy Hauszmann Alajos neve évtizedekig problematikus volt a szakmában, ma pedig egy egész program épül az örökségére.
Mindezek alapján én kifejezetten optimista vagyok, az intézmény helyzete stabilabb, a szakmai szerepe egyre világosabb, és az építészeti örökség megőrzésében betöltött jelentősége ma már széles körben elfogadott.
Ehhez kapcsolódik az is, hogy a közelmúltban sikerült a sajnálatosan fiatalon elhunyt Nagy Tamás teljes hagyatékát a múzeumba terelnünk, részben ajándékozás, részben vásárlás útján.
Ugyanígy nagy öröm, hogy Ferenczfy-Kovács Attila különböző viszontagságok után megmaradt anyaga is biztonságba került nálunk, ahogyan Pintér Béla munkái is – és még több más név is említhető lenne. Ennek azért örülök különösen, mert jól látszik: a fiatalabb kollégáim gondolkodása már messzebbre tekint előre, mint ahogyan mi láttunk húsz-harminc évvel ezelőtt. Ez a fajta nyitottság, friss szemlélet kifejezetten biztató, és azt mutatja, hogy az intézmény él, fejlődik – és ez szerintem nagyon jó dolog.
A Walter Rózsi-villa felújításában is aktívan részt vett. Milyen kihívásokkal és tanulságokkal járt ez a folyamat?
Nagyon izgalmas munka volt, ráadásul csapatban dolgoztunk, ami önmagában is sokat adott hozzá. Kezdetben voltak előttünk minták, egyfajta „időkapszulában” gondolkodtunk, ahogy mondjuk a Tugendhat-villa esetében is történt. Elég hamar kiderült azonban, hogy kompromisszumokra van szükség, ettől a kis háztól nagyon sok funkciót várunk el, talán többet is, mint amit eredetileg elbírt volna.
A legnagyobb tanulság számomra az volt, hogy a klasszikus modern építészet részleteinek hiteles rekonstruálása ma mennyire nehéz.
Hiába dolgoztunk kiváló kivitelezőkkel, bizonyos anyagok és technikák mára egyszerűen eltűntek, vagy csak nagyon nehezen reprodukálhatók. Pedig éppen ezek az apró részletek adják egy ilyen épület hitelességét. A 19. század esetében már létezik egyfajta „háttérország”: gondoljunk akár Róth Miksa üvegablakaira, vagy az olyan rekonstrukciókra, mint a Szent István-terem, ahol sok tudás újraéledt. A klasszikus modernnél azonban ez sokkal nehezebb terep, és a Walter Rózsi-villa felújítása ebből a szempontból különösen nagy kihívást jelentett. Ugyanakkor éppen ezért volt szakmailag rendkívül tanulságos is.
Zárásként: ha a most pályakezdő, fiatalabb generációkhoz szólhatna, akik művészettörténeti vagy örökségvédelmi területen indulnak el, mi lenne az az egy gondolat vagy tanács, amit mindenképpen szeretne átadni nekik?
Talán azt, hogy meg kell tanulni különbséget tenni. A DOCOMOMO gondolkodásából kiindulva vannak olyan épületek, amelyek annyira fontosak az egyetemes vagy a hazai építészettörténetben, hogy mindent meg kell tenni a lehető legnagyobb hitelességgel történő megőrzésükért. Ezeknél nincs alku. Van egy köztes kategória is, ahol pontos értékelés után ki lehet jelölni, mit kell feltétlenül megőrizni, és mit lehet – nagy felelősséggel – elengedni. És van olyan helyzet is, amikor az alapos dokumentálás a legfontosabb feladat: felmérés, fotózás, szkennelés, majd a búcsú elfogadása.
A lényeg az, hogy tudni kell eldönteni, miért és meddig érdemes küzdeni egy épületért.
Egy háznak funkcióra van szüksége – ha nincs, vagy nem található számára életképes használat, akkor hosszú távon nem menthető meg. Ezek könnyen kimondható elvek, de a gyakorlatban rengeteg kompromisszumot követelnek. A műemlékvédelem alapvető kérdése a 19. század közepe óta ugyanaz: mit védünk meg, és miért. Szerintem ezt a kérdést kell újra és újra őszintén végiggondolni.
