A világörökség szóról mindenkinek kiemelkedő műemléki és természeti értékek, és – a létrehozók szándékával ellentétben – turisztikai célpontok jutnak eszébe. De mi is a története, lényege ennek a különleges védettségi kategóriának?
A világörökség intézményét, mint oly sok esetben, egy jelentős kihívás hívta életre: 1954-ban indult az egyiptomi Asszuáni-gát tervezése, ami azzal fenyegetett, hogy a felduzzasztott Nílus vize az ókori Egyiptom örökségének nagy részét elpusztítja. Erre reagálva hozta létre az UNESCO, vagyis az ENSZ oktatási és kulturális szervezete a núbiai műemlékek megmentésére szerveződött nemzetközi projektirodát.
Ebből a világ legnagyobb örökségvédelmi mentőakciója bontakozott ki, 22 kiemelkedő jelentőségű egyiptomi emléket helyeztek át a helyiek mellett francia, német, holland, olasz, spanyol és amerikai szakemberek közreműködésével.
A hatvanas, hetvenes években formálódott a világörökség koncepciója. A történelmi értékek védelme mellett – elsősorban az Egyesült Államok akkori vezetésének kezdeményezésére – a természeti értékek megóvásának igénye is felvetődött.
Az akkori hozzáállás reaktív szemléletű volt, a valamilyen oknál fogva veszélybe került emlékekre koncentráltak. Ez tükröződik az 1972. november 16-án elfogadott Világörökség Egyezmény alapgondolatában is, miszerint
a világörökség részét képező természeti vagy kulturális kincs elvesztése vagy károsodása a világ összes nemzete számára veszteséget jelent.
Hat évvel később, 1976-ban alkották meg a Világörökség listát, amin eleinte 12 helyszín szerepelt. A létrehozók elképzelése szerint a listán 100–200 helyszín lesz majd – jelenleg ez a szám 1223.
A Világörökség koncepciója létrehozása után gyorsan átalakult: eredetileg a legsérülékenyebb, leginkább veszélyben lévő helyszíneket próbálták listába foglalni a legértékesebbek mellett. Így az első listaállító ülésen az egyes sorszámot kapott Galapagos-szigetek mellett az equadori Quito, valamint Krakkó óvárosa, az Aacheni székesegyház mellett két Egyesült Államok-beli nemzeti park is világörökségi címet kapott. Ekkor már megjelent a természeti, a kulturális, illetve a vegyes kategória.
A lista exkluzivitása gyorsan nyilvánvalóvá vált az egyezményt aláíró államok számára,
ezért az gyors bővülésnek indult, sokszor politikai szempontok alapján: az első ülésen 12 helyszín került a listára, egy évvel később, 1979-ben már 42, és a nyolcvanas években szinte évente 25-30 volt a bővülés üteme.
Érdekes, hogy az egyes országok eltérő ütemben kapcsolódtak a világörökségi „mozgalomhoz”: a második ülés során egy egész sor francia helyszín került a listára, de Egyiptom, Bulgária és az Egyesült Államok is gyorsan „kapcsolt”. Olaszország ezzel szemben érdekes módon kissé lemaradt, 1980-ban csupán három olasz világörökségi helyszínt tartottak számon, míg az akkori Jugoszláviában már hat, Egyiptom és Franciaország öt-öt helyszínnel képviseltette magát.
Már ekkor megjelentek az államközi helyszínek, összhangban az akkori korszellemmel és természetesen sokszor a valóságot tükrözve. Így Jugoszlávia és Albánia közösen védette le az Ohridi-tó vidékét (ez ma már gyakorlatilag elképzelhetetlen lenne), illetve Argentína és Brazília a Guaranis-régió jezsuita missziós telepeit.
Hazánk az 1980-as évek elején kezdte megvizsgálni, hogy mely területek jöhetnek szóba világörökségi területként.
Ehhez természetesen a jogszabályi környezetet kellett rendezni, így Magyarország az 1985/21-es (máig hatályban lévő) törvényerejű rendelettel csatlakozott a Világörökség egyezményhez.
A világörökségi cím egyik feltétele, hogy a terület már országos védelem alatt álljon. Emiatt már meglévő tájvédelmi körzeteket, műemléki környezeteket vizsgáltak meg, hogy előkészítsék a jelöltséget. Így többek között az 1977-ben megalapított Hollókői Tájvédelmi Körzetet, valamint Budapesten a Duna belvárosi szakaszát és a Várnegyedet. A két helyszínt a szervezet 11., 1987-es párizsi közgyűlésén nyilvánították világörökségi területté, Budapestet a 400., Hollókőt a 401. sorszámmal.
Ekkor már elindult az a folyamat, hogy a világörökség fogalom turisztikai hívószóvá lett,
egy-egy frissen nyilvántartásba vett terület szinte azonnal az ekkor tömegessé váló idegenforgalom fókuszába került. A magyar jelölésben már egyértelműen szerepet játszott ez a szempont is, hiszen ezzel párhuzamosan zajlott az ország egyre erőteljesebb „nyugati nyitása”, és már zajlott az a nagyszabású idegenforgalmi fejlesztési program, aminek keretében épp pár évvel korábban nyílt meg épp a védetté nyilvánított területen a Hilton, továbbá épült fel az akkori Ferihegyi Repülőtér új terminálja, valamint a Budapesti Kongresszusi Központ.
Hazánk csatlakozása a Világörökség Egyezményhez egyszerre volt megkésett és szinte úttörő jellegű.
Látható, hogy más szocialista országok, mint Bulgária, Lengyelország, de különösen a különutas Jugoszlávia már a kezdetektől intenzíven képviseltették magukat. Ezzel szemben az akkori NDK és Csehszlovákia nem vettek részt a kezdeményezésben, Potsdam kastély- és parkegyüttese csak a rendszerváltás után, míg Prága, Telc és Cesky Krumlov csak 1992-ben lett a világörökség része.
A magyar világörökség a rendszerváltás körüli zűrzavaros évektől eltekintve szinte egyenletesen gyarapodott. 1995-ben, Szlovákiával közösen nyerte el az Aggteleki-barlangrendszer a címet, hazánkban elsőként természeti kategóriában. Egy évvel később, alapításának ezredik évfordulóján a Pannonhalmi Főapátság, majd 1999-ben a Hortobágy lett világörökségi terület. Utóbbi kultúrtájként kapta meg a címet, vagyis olyan területként, ahol a természeti környezet mellett az emberi beavatkozás is jelentős, illetve pozitívnak tekinthető.
Hazánk gazdag örökségére jellemző, hogy azóta további két kultúrtáj kapta meg ezt a címet, így 2001-ben a Fertő-táj (Ausztriával közösen), 2002-ben pedig a Tokaji borvidék. A valódi kuriózumot jelentő pécsi ókeresztény temetőt 2000-ben nyilvánították világörökséggé,
ezzel hazánk világörökségi területeinek száma nyolcra nőtt.
További két területi kiterjesztés is történt, 2000-ben az Aggteleki-barlangrendszert, 2002-ben pedig a budapesti területet terjesztették ki, ekkor kapta az Andrássy út és a mögöttes terület a legkiemeltebb védelmet.
Mi teszi a világörökséget valóban különlegessé, pontosabban, miért lesz egy-egy terület, vagy egyedi műemlék világörökséggé? A magyar példákat nézve, látható, hogy nem csak szép, különleges emlékekről van szó, hanem egy-egy jellegzetesség, különleges „plusz” is kapcsolódik ezekhez.
A pécsi ókeresztény sírkamrákhoz hasonló Rómán kívül nem maradt fenn az egykori birodalomban.
Az Andrássy út a 19. századi nagyszabású európai városépítészeti együttesek közül az egyik legszínvonalasabb és leginkább átgondolt, ráadásul a technikatörténelemben mérföldkövet jelentő földalatti vasút fut alatta. A Fertő-tó Eurázsia legnyugatibb sztyeppetava, ami körül különleges kultúrtáj alakult ki, olyan elemekkel, mint a fertődi, vagy kismartoni kastély, Ruszt városa, illetve a táj arculatát meghatározó szőlőkultúra. Így a barokk kastélyok, középkori templomok tőszomszédságában – vagy épp azok kéményein – valóságos vízimadár-paradicsom figyelhető meg.
A nyolc világörökségi helyszín mellett nem kevesebb mint 11 további várományos helyszín található hazánkban. Ezek mindegye különleges a maga nemében, így teljesít(het)i az egyik legfontosabb jelölési kritériumot. Lechner Ödön épületeit, a Balaton-felvidéki kultúrtáj jelentőségét vagy a komáromi erődrendszer különlegességét talán nem kell senkinek külön bemutatni.
Világörökségi címet nemcsak kiérdemelni, hanem elveszíteni is lehet.
Mindezideáig három helyszínnel történt meg ez a szégyen, és érdekes módon egyik sem korrupt diktatúrában vagy banánköztársaságban történt: 2007-ben törölték az ománi oryx (antilopféle) rezervátum védettségét az élőhely nagyfokú degradációja miatt. 2021-ben törölték a liverpooli kereskedelmi kikötői negyed státuszát a vízpart képét jelentősen rontó új beruházások, többek között egy stadion miatt.
A leghíresebb, egyúttal legvitatottabb törlési döntés a Drezda-környéki Elba-völgy kultúrtáj világörökségi státuszának 2009-es visszavonása volt. Egy akkor épített új híd miatt döntöttek úgy a bizottsági tagok, hogy
olyan hátrányosan változik meg a tájkép, hogy a védettséget már nem lehet fenntartani.
A döntés jogosságát azóta is sokan vitatták (jelen cikk írója fél év drezdai tartózkodás után sem értette, hogy ez a beruházás hogyan vezethetett egy ilyen súlyos következményhez), mindenesetre a kérdés jól mutatja az örökségvédelem és az élet egyéb területein jelentkező igények közötti konfliktusnak: a drezdai Elba-rét valóban egy különleges táji környezet, de mit tegyen egy város, ha egy fontos, ráadásul már egy évszázada tervezett szerkezeti elemet ki kell építeni? Az eset mindenesetre számos tanulsággal szolgál.
